Akik már a csoportkört sem élték túl

Már csak nyolc válogatott van versenyben a világbajnokságon, ami egyben azt jelenti, hogy a résztvevők háromnegyede számára véget ért a torna. A már búcsúzott 24 együttes közül jó néhány számára a korai búcsú bizony csalódást jelent, más nemzeti csapatok viszont elégedetten távozhattak Németországból - menet közbeni értékelésünk első felében a csoportküzdelme során kiesett 16 országot vesszük sorra.

Lengyel kiábrándultság, trinidadi öröm

Az A betűjelű csoportban rögtön kisebbfajta meglepetés született, mert azért a szakértők többsége a németek mellett Lengyelországot várta a legjobb 16 közé. Pawel Janas együttese azonban rögtön az első mérkőzésén alulmaradt Ecuadorral szemben, és ez sorsdöntőnek bizonyult, az akkor elveszített pontokat már nem tudták behozni Euzebiusz Smolarekék. A lengyel közvélemény elsősorban a szakember nyakába varrta a kiesést, mondván, a szövetségi kapitány nem vitte ki Németországba az egyik legjobb csatárt, Tomasz Frankowskit, ráadásul az ecuadoriak ellen a megszokott 4-4-2 helyett 4-5-1-ben játszatta együttesét. A csapat végül legalább utolsó mérkőzését megnyerte, de jellemző, hogy mindkét gólját a védő Bartosz Bosacki szerezte - aki korábban sohasem volt eredményes a válogatottban.

A csoport utolsó helyezettje Costa Rica lett, amely tulajdonképpen azt nyújtotta, amit várni lehetett tőle: a közép-amerikaiaknak a támadásépítéssel nem volt problémájuk, a védekezéssel annál inkább, náluk több találatot a csoportszakaszban csak egy válogatott kapott.

A B csoport viszont a papírformának megfelelően alakult, még akkor is, ha Trinidad és Tobago válogatottja bizony felülmúlta a várakozásokat. A karibiaktól előzetesen még a pontszerzést sem nagyon várták, erre rögtön első találkozójukon döntetlent értek el a svédek ellen. Míg a védekezés jól ment a gárdának (még úgy is, hogy első számú középhátvédjük, Marvin Andrews sérülés miatt egyetlen percet sem játszott), addig a támadójáték pocsék volt. Leo Beenhakker gárdája rúgott gól nélkül esett ki, és a három mérkőzésen összesen hét alkalommal találta el a kaput.

Tulajdonképpen ugyanez volt Paraguay veszte is: ahogyan azt sejteni lehetett, a dél-amerikaiak védekezése elsőrangú volt, pusztán kétszer került a hálójukba a labda, de ez két 1-0-s vereséget jelentett, és a gólszerzés csak a csoport leggyengébb együttese ellen jött össze. Talán ha a selejtezősorozat legeredményesebb paraguayi focistája, José Saturnino Cardozo nem sérül meg közvetlenül a világbajnokság előtt, akkor több sikerrel jártak volna.

A C betűjelű kvartettet előzetesen "halálcsoportnak" tartották, és papíron valóban erős gárdák szerepeltek itt, mégis gyorsan eldőlt a továbbjutás kérdése. A világbajnoki újonc Elefántcsontpart sokak szerint egy másik csoportból simán továbbment volna, és ebben lehet is némi igazság, de az afrikai együttes nem tudta levetkőzni azokat a gyermekbetegségeket, amelyek miatt a kontinens futballja még mindig nem tud teljesen felnőni a világelithez.

Az afrikaiak viszont legalább szimpatikusan búcsúztak, ellentétben Szerbia és Montenegróval, amely egy már nem létező országot képviselt, és a csapat az államhoz hasonlóan esett szét. A pláviknak éppen a fő erősségük hiányzott: a remek védelem, igaz, a selejtezők során kiválóan teljesített kvartett egyszer sem tudott összeállni, sőt, a legjobbnak tartott bekk, Nemanja Vidics egyetlen találkozón sem lépett pályára.

A D csoportban megint csak maximálisan érvényesült a papírforma, legalábbis ami a két továbbjutót illeti - arra azonban kevesen gondoltak volna, hogy Angola képes lesz akár csak egy gárdát is megelőzni. A világbajnoki újonc afrikai gárda azonban remekül helytállt, és egyáltalán nem vált pofozógéppé, ahogyan előzetesen várták, sőt, csak a portugáloktól kapott ki.

Mondjuk ez nagy részben kapusuknak, Joao Ricardónak volt köszönhető, aki a csoportkörben a legtöbb védést mutatta be - holtversenyben a japán Kavagucsi Josikacuval. A csoport utolsó helyezettje így Irán lett, amely nagy ambíciókkal utazott el a vébére, de éppen a kulcsemberek mondtak csődöt. A támadó részleg rutinos tagjai (Ali Daei, Ali Karimi) csalódást okoztak, jellemző, hogy az együttes mindkét találatát egy védő érte el.

Csalódott csehek, balhés togóiak

Az E betűjelű kvartettről menet közben derült ki, hogy ez a torna "halálcsoportja", amelynek elsősorban Csehország látta kárát. A szimpatikus cseheket az első mérkőzésüket követően mindenki titkos esélyesnek kiáltotta ki, de Jan Koller sérülése sorsdöntőnek bizonyult: mivel a másik klasszis csatár, Milan Baros sem volt teljesen egészséges (Vladimír Smicer pedig kevéssel a torna előtt dőlt ki a sorból), így a középpályásokra túl nagy teher hárult, amit Pavel Nedvedék klasszisuk ellenére sem tudtak elviselni.

De az Egyesült Államok számára is csalódást jelentett a korai búcsú, elvégre az amerikaiak négy éve a legjobb nyolc közé jutottak, és a FIFA világranglistáján is előkelő helyezést foglaltak el. Bruce Arena csapatában a legnagyobb sztár, a támadó középpályás Landon Donovan mondott kudarcot, aki mindhárom találkozót végigjátszotta, de nem tudott emlékezeteset nyújtani, pedig sokat vártak tőle.

Az F csoport is hozott egy kisebb meglepetést, elvégre a brazilok mellett inkább Horvátországot várták továbbjutónak. A kroátok azonban a jelek szerint kissé lebecsülték a kvartett két másik tagját, mert sem Japánt, sem Ausztráliát nem tudták legyőzni, és ezért csak magukat hibáztatják - Darijo Srna az ázsiaiak ellen tizenegyest hibázott, az auszik ellen pedig kétszer is vezettek Niko Kranjcarék, de nem tudták megtartani az előnyt. A horvátoknál igazából egy gólerős támadó hiányzott, csatáraik közül Ivica Klasnic három összecsapáson csak háromszor, Dado Prso pedig csak egyszer találta el a kaput.

A másik kieső ebben a kvartettben Japán volt, amely nem tudta megismételni a négy évvel ezelőtti teljesítményét - az ázsiaiakból éppen az az agresszivitás hiányzott, ami a hazai vébén megvolt. A mezőnyben gyakran jól tették-vették a labdát, de az ausztrálok ellen az utolsó tíz percben három gólt is kaptak, ami erőnléti hiányosságokra is utal.

A G csoportban az a két együttes ment tovább, amelyekre előzetesen számítani lehetett, ám más sorrendben, és a kvartettből Togo elsősorban a botrányokkal hívta fel magára a figyelmet. A togóiak igazolták az afrikai futballal kapcsolatos negatív sztereotípiákat, és ezzel bizony nagyon rosszat tettek a fekete földrésznek - mert azért Afrikában azért ennél már jobb a helyzet. Otto Pfister nevét mindenesetre mindenki megismerte Európában...

A Koreai Köztársaság kiesését a futballközvélemény nagyobb része kaján mosollyal szemlélte, mondván, most nem segítették úgy a játékvezetők az együttest, mint négy éve - de a búcsú oka nem ez volt, hanem ugyanaz, mint a japánoknál: nem volt meg a kellő agresszivitás, hiányzott az a sokmozgásos, rengeteg futáson alapuló játék, amellyel korábban (bírói tévedések ide vagy oda) mindenkit lenyűgöztek. És persze most nem ült egy olyan zseniális edző a kispadjukon, mint négy éve: Dick Advocaat egyszer sem tette be a kezdőbe a legjobb formában lévő csatárt, Ahn Jung Hwant, még azután sem, hogy Togo ellen csereként fontos gólt szerzett.

Végezetül a H csoport következik, amely az előzetes várakozásnak megfelelően alakult. Szaúd-Arábia kisebb meglepetést tudott szerezni a Tunézia elleni döntetlennel, ráadásul azon a találkozón a veterán Sami al-Jaber beírta magát a históriáskönyvekbe azzal, hogy már harmadik vébéjén volt eredményes, de Marcos Paqueta mester ennek ellenére sem tette be őt később a kezdőbe. Sőt, a másik rutinos focistát, Mohammed al-Deayeát sem játszatta, aki így nem tudta gyarapítani válogatottságai számát - szerencséjére a mexikóiaknál Claudio Suárez szintén nem lépett pályára, így a világcsúcs marad a szaúdi portásé.

Tunézia hívei előzetesen valószínűleg úgy számoltak, hogy a nyitómeccset megnyerik a szaúdiak ellen, és akkor bármi lehet, de már az alapvetés rossz volt. Az afrikai együttesből nagyon hiányzott az első számú támadó, Francileudo Santos, aki sérülése miatt csak bő negyedórát játszott a tornán - és így a tréner, Roger Lemerre továbbra is nyeretlennek mondhatja magát a vébéken.

(FOCIVILÁG)