Ez a való világ, öcsém!

Ínséges az őszi filmes szezon, alig jön hozzánk élvezhető, igényes film. Ezért kell örülnünk a Kőkeménynek, mert izgalmas és igaz krimi. A drogot és a fegyvert pont annak mutatja, ami: élet-halál kérdés.

Amerikában már önálló showbiz-műfaj a gettófilm, amiben szép testű, de pocsék modorú fiatalok rájönnek, hogy a frusztrációból van kiút - elég hozzá egy szigorú kosárlabda-tanár, egy társastánc-tanfolyam vagy egy rapvetélkedő. Az amerikai gettófilmet tehát mi is terpeszkedve nézzük: szórakozásból, hiszen az égvilágon semmi közünk hozzá.

Ennél kicsit szomorúbb, hogy a saját gettónkat is úgy állítjuk be a vásznon, mintha közelebb lenne Hollywodhoz, mint hozzánk. A Rap, revü, Rómeó és a Nyócker pont annyira volt hiteles és kemény, mint az A szívem érted RAPes, vagy a Carter edző, illetve, bocs, sokkal kevésbé; a Nyolc mérföld-ről már nem is beszélve, mert annak már majdnem valóságszaga volt. A nyolcadik kerület tehát maradjon inkább rejtély, jobb nem tudni, mi zajlik ott.

A németeknél azonban nem jön be ez a félrenézős politika, igaz, ott a gettólakók sem sunyulnak. Berlinben ma minden negyedik iskolás bevándorló családból származik, és a demográfiai számítások szerint húsz év múlva már épp annyian ülnek az iskolapadban, mint ahány német gyerek. A török anyák ugyanis pont kétszer annyit szülnek, mint a németek.

Mármost a valóságban persze ez nem úgy néz ki, hogy minden berlini suliban az osztály negyede török vagy egyéb más származású, hanem hogy vannak kerületek, ahol az egész iskola, de mondjuk minimum a 80%-a bevándorló, és német állampolgársága ellenére nem beszéli a német nyelvet. Berlin Neukölln nevű kerülete ilyen, utcái pedig valahogy csöppet sem tükrözik a német pedantériát. Az ott élők tökéletesen érzékelik elszigeteltségüket és kilátástalan sorsukat, hiszen Neuköllnből kevesen dobbantanak Zehlendorfba (ami pedig az ottani Szabadság-hegynek felel meg).

Tulajdonképpen a helyzet vázolására nincs is szükség, hiszen a Kőkemény című film éppen erre vállalkozott, de hogy a hitelességét még jobban igazoljuk, felidézném az elmúlt tavasz egyik legnagyobb németországi botrányát, amikor egy neuköllni iskola teljes tanári kara feltette a kezét, és feladta a harcot. Közölték, hogy a tanítás számukra a továbbiakban megoldhatatlan. A helyszínre kirendelt híradós kamerák pedig boldogan közvetíthették a szenzációt: a sötét bőrű kamaszfiúk önfeledt tombolását, az ötödikről alászálló kukák és iskolai eszközök kiszolgáltatott zuhanását.

A Kőkemény premierje épp erre az időszakra esett. Noha a téma folyamatosan a levegőben van, tavasszal még az átlagosnál is nagyobb figyelmet kapott. A jó rendező pedig onnan is megismerszik, hogy ahhoz nyúl, amiről éppen beszélni kell. Detlev Buck eddig jól összerakott szórakoztató filmekkel szerzett nevet, ezzel a munkájával elismerték művészi érzékenységét is.

Filmje egyszerű és egyenes, puritán eszközökkel mutatja meg, amit nem szívesen látunk. Egy egyedülálló anyát, aki egyik felszínes kapcsolatból vetődik a másikba, és a kettő közt fogalma sincs, mihez fogjon. Kamasz fiát, aki tökéletesen magányos, és megpróbál teremteni magának egy kis biztonságot. Mindezt Neuköllnben, ahol szőkének és kék szeműnek lenni nem épp életbiztosítás.

És persze a film mentes minden rasszizmusról. Emberekről szól, akiknek vagy volt, vagy nem volt választásuk. Mindenesetre ráléptek egy útra, ami csak egy irányba haladt, nem pont a nyugdíjasotthon felé.

Érdemes látni, ha nem is azért, hogy tanuljunk belőle, ha nem is azért, mert Berlin közel van Budapesthez, hanem csak úgy. Mert jó film. Mert mégiscsak az a jó, ami igazi.

Gyárfás Dóra