Cannes: Paranoiás Keanu és a közértesek

Miután a cannes-i versenyprogram nagyágyúi már lementek, a figyelem a többi szekcióra irányult, ahova több fontos világpremier is beférkőzött. Szánalmas és izzadtságszagú próbálkozásnak tűnt a Shop Stop 12 évvel későbbi folytatása azt követően, hogy Kevin Smith előző alkotásai rendre elhasaltak. A parádés hangulatú bemutató óriási megkönnyebbülés volt, hiszen a film nem éppencsak elmegy, hanem egyenesen remek. Az amerikai független mozi másik kedvence, Richard Linklater idei második cannes-i bemutatójánál (Kamera által homályosan) már csak a hús-bőr Keanu Reeves-t várták jobban, a fokozatosan hazaigyekvő újságíróknak pedig a United 93 repülőkatasztrófa rémisztően realisztikus ábrázolásával kedveskedtek a szervezők. Tudósításunk folytatódik a továbbra is tömött Croisette-ről és egy örömteli magyar sikerről is beszámolunk.

Drog-paranoia által homályosan

Sokak számára a leginkább várt vetítés volt a hat éve húzódó Kamera által homályosan (A Scanner Darkly) bemutatója és stábunk is egy órával kezdés előtt beállt a sorba, nehogy lemaradjunk a szenzációsnak ígérkező felnőttrajzfilmről. Richard Linklater hús-vér színészekkel digitális videóra forgatta le a filmet, amelyet utólag alakítottak át számítógépes technikával animációvá. A főszereplő Reeves kérdésére a rendező cáfolta, hogy a DVD-változatra majd rákerülne az eredeti nyersanyag, de egyes jelenetekben megfelelően hunyorítva így is megláthatjuk a kamera verzióját. A történet egyébként remek választás az animációval kísérletezéshez, mindaz ami Philip K. Dick regényéből röhejesnek hatott volna "live action" formában - például a főhős hologramos álruhája vagy a kafkai átváltozás - ötletes és lenyűgöző megrajzolva.

A hasadt személyiségű ügynök, aki voltaképpen saját magát üldözi testhezálló szerep Keanu Reeves-nek, de ironikus, hogy a szereplőgárda többi híres tagjának is meggyűlt már a baja korábban a kábítószerekkel. Robert Downey jr. szokás szerint saját magát alakítja szokás szerint rendkívül szórakoztató módon (a sajtótájékoztatón meg is jegyezte, hogy 25 éve készül a szerepre), Woody Harrelsonnak sem okozhatott nagy megerőltetést a junkie-szerep, de a legkellemesebb viszontlátás Winona Ryder, akinek a karrierjét szintén a drogok (és a bolti kamerák) törték derékba. A sci-fi műfaj által megkívánt akciójelenetek és a bombasztikus befejezés elmaradnak, de ez ne lepjen meg senkit, elvégre ez az ember rendezett két zseniális filmet is (Mielőtt felkel a nap, Before Sunset), amelyben csak csevegnek a szereplők. A Kamera által homályosan-ban is sok a duma, de aki rááll a megfelelő paranoia-frekvenciára, kellemesen kimerítő utazásnak néz elébe.

A közértesek visszavágnak

Mit tesz a bukott művész megannyi megaláztatás után? Visszatér ahhoz, amit valószínűleg legjobban tud, azaz amivel először sikeres lett. Így gondolkozik Sylvester Stallone vagy éppen Sharon Stone, de fellélegezhetünk, hogy Kevin Smith-t nem kell ebbe a megalázó kompániába száműzni, pedig a Jay és Silent Bob visszavág után már szívesen megtettük volna.

12 év telt el azóta, hogy a fillérekből leforgatott Shop-Stop felforgatta a független filmek világát és nyihogva, vonyítva röhögő nézőseregeket hódított meg. Azóta Smith forgatott még egy remekművet (Comic Strip - Képtelen képregény) és jó pár szemetet, de szerencsére ezúttal csak a szépre kell emlékeznünk.

A Shop-Stop második része megtartott mindent, ami jó volt az első filmben, beleértve a féktelen idiotizmust és az ellenállhatatlan karaktereket, valamint hozzáadta a Képtelen képregény életszerű romantikáját. Nincs viszont poénismételgetés, szüntelen visszautalgatás vagy az első rész készítésekor természetes amatőr, házivideós minőség. Randal és Dante egy gyorsétteremben élik tovább lúzer életüket, miután a Stop közért leégett és szinte minden kedves ismerős visszatér egy-egy jelenet erejéig. Szerencsés választás, hogy a szereposztás Rosario Dawsonnal egészül ki, aki viszonylag nagy sztár a többiekhez képest, de Dantéval az első pillanattól kezdve izzik köztük a levegő és Smith nem rest egy egész jelenetet annak szentelni, hogy a gyönyörű színésznő mellének ütemes ugrálását pásztázhassuk.

Ez a pimasz szemérmetlenség az, ami feledhetetlenné tette az első részt és ezt nyúlták le Smith-től a kilencvenes évek tinifilmjei. Most azonban szabad kezet kapott Harvey Weinsteintől és bár elképzelhetetlen, hogy milyen korhatár-besorolást kap majd az USA-ban, egy-két jeleneten ugyanúgy hetekig fogunk kacarászni, mint annak idején a halotti toron vagy a trófea-számolgatáson. Egyelőre legyen elég annyi, hogy visszatérő motívum a "seggből szájba" figura és főszerephez jut a "fajok közötti erotika". A cannes-i szemle idei legvidámabb vetítése után a stáb tagjai örömkönnyeket hullattak, a közönség pedig szabályosan ünnepelte őket: jó, hogy újra itt vannak a pokoli boltosok, jó, hogy újra itt van Kevin Smith.

Ennél már csak a valóság durvább

Pár napja már láthattuk Oliver Stone víziójának beharangozóját szeptember 11-ről és borítékolható, hogy az elkövetkező években még számos szempontból újraélhetjük a jelenleg is zajló világháború kitörésének első napját.

Óriási szerencse, hogy elsőként Paul Greengrass nyúlt a témához egész estés film formájában. A brit rendező az északír konfliktus (Véres vasárnap) és Bourne ügynök újabb kalandjai (A Bourne-csapda) után hasonló kőkemény tárgyilagossággal, de mégis kellő empátiával nyúlt a négy eltérített repülő közül az egyetlen célt nem érő jármű kálváriájához.

A forgatkönyv az áldozatok családjainak visszaemlékezései alapján készült, teljes mellszélességgel ott állnak a film mögött (még a sajtótájékoztatóra is elkísérték a stáb tagjait) és Greengrass saját bevallása szerint elsősorban nekik akart megfelelni. A média és az amerikai kormány azóta foganatosított intézkedései által közönybe, paranoiába vagy éppen antipátiába hajszolt nézők is hálásak lesznek viszont, hogy 2001. szeptember 11. eseményeinek egyik megrázó szegmense giccs és szenzációhajhászás nélkül került feldolgozásra. A gép célbaérését megakadályozó utasok között nincs Harrison Ford vagy Bruce Willis, a megközelítéstől teljesen idegen a hős-kultusz, ahogyan a terroristákat sem démonizálja a film.

A többdimenziós, lenyűgöző alakítást nyújtó Khalid Abdalla (a gép irányítását átvevő terrorista) elcsukló hangon mondta el a sajtótájékoztatón, hogy játékával az előítéletek ellen akart küzdeni, hiszen a megformált iszlám fundalisták aznap nem csak a gépeket térítették el, hanem az egész iszlámot és sokmillió arab életét, beleértve az övét is. A United 93 sikeresen megjeleníti a személyes sorsok tragikus összekapcsolódását, a gyomorforgató végkifejlet pedig sokkolja, megviseli és kétségbeejti a nézőt és nem jár feloldozás, hogy "ez úgyis csak egy film volt".

Imádták a Fehér tenyér-t

Miközben az első, díjban materializálódó magyar siker már megszületett (Kocsis Ágnes rövidfilmje, a Vírus bronzérmes a Cinefondation szekcióban - Gratulálunk!), a magyar szemlefődíjas Fehér tenyér harmadszorra is megtöltötte az "Un Certain Regard" filmblokk vetítőtermét. A sor a tengerpartig állt, a nemzetközi közönség pedig borzongva szisszent föl Feri bácsi edzői túlkapásai láttán. Vicces volt figyelemmel kísérni az angol feliratot, hiszen az ízes magyar káromkodások lefordításával meg sem próbálkoztak, így lett a "kutyafaszá"-ból például "Jesus Christ!".

Korábbi lelkendező kritikánk megismétlésére nincs szükség, de jó érzés volt idén másodszorra is méltó magyar sikernek örülni. A majd' 10 percig tartó vastaps után a nézők lelkesen fotózták a rendező-színész Hajdu-testvérpárost, a mókás frizurával érkező Miklós pedig még egy merész tornamutatvánnyal is megpróbálkozott, aminek köszönhetően sikeresen letört a moziszék teteje. Hasonló malőrök nélkül, de ilyen lelkes nézői fogadtatással teli, hosszú nemzetközi pályafutást kívánunk a filmnek.