Mellesleg nem mindegy

Utálunk orvoshoz járni, és viszolygunk a szűrésektől, pedig minden tizedik nő mellrákos - derült ki egy péntek éjszakai Tűsarok-összejövetelen, ahol kevesen voltak.

Mikor volt utoljára emlőrákszűrésen? - kérdezi a nőgyógyászom vizsgálat után. Az öltözködőparaván mögött megáll a kezemben a ruha, értetlenül kidugom a fejem, és megkérdezem, már miért lettem volna valaha is szűrésen, mikor még csak harmincéves vagyok. Majd jó hipochonder módjára ijedten hozzáteszem: "Valami baj van, netán érzett valamit, amikor vizsgált?" A doki megnyugtat, semmit nem tapintott, de látom, nyúl a tolla után.

Azt mondja, mivel MÁR harminc körül járok, ideje lenne elmenni legalább egy ultrahangra. Valamelyest lehiggadok, folytatom az öltözködést, miközben ő arról beszél, soha nem lehetünk elég óvatosak. Igaza van, gondolom magamban, és eszembe jut a barátnőm, aki szintén még csak 36 éves, de már túl van a műtéten, a sugárkezelésen és a kemoterápián. Kezembe adja a beutalót, jelzi, hogy visszavár az eredménnyel. A kocsimhoz érve már azon gondolkodom, mennyi dolgom van ma még, a kapott papírokat pedig begyűrőm a tárcámba, és már megyek is az utamra.

Nem sokkal később meghívót kapok a Tűsarok-estre, amelynek a mellrák a témája. A rendezvény vendégei Dobrev Klára, az Egészség Hídja Összefogás fővédnöke (a miniszterelnök, Gyurcsány Ferenc felesége), Belia Anna, a Soros Alapítvány elnöke, a Primavera Alapítvány kuratóriumának elnöke, Romány Anna, illetve Deák Katalin, aki a Tűsarok egyik szerzője. A meghívottak Bene Zsófia moderátor segítségével a betegségről, annak megelőzéséről, illetve kezeléséről beszélgetnek.

A téma roppant kényes, hiszen a rák bármely formájáról nagyon nehéz szólni - persze az sem mindegy, hogyan -, de a mellrákról különösen. Egyértelmű, hogy senki nem szereti világgá kürtölni, hogy testének egyik ékessége, nőiessége a rettegett kór áldozata. A résztvevők oldott társalgással vezetnek be a részletekbe, de szomorúan tapasztalom, hogy a téma komolysága ellenére hihetetlenül kevesen jöttek el.

A rákra való hajlam örökölhető, így akinek volt a családjában ilyen megbetegedés, jobb, ha különösen odafigyel magára. A tünetek kialakulásában komoly szerepet játszhat az életforma is. Nyilván senkinek nem tesz jót a stressz, a rendszertelen evés, alvás, mozgás, de erről mindig csak beszélünk, aztán a rohanó világra hivatkozva folytatjuk ugyanazt. A szűrések azonban nagyon fontosak - hangoztatják a szakemberek.

Egyből eszembe jut, hogy erre is sokszor azt mondjuk, jó, jó, majd ha lesz rá időm. Pedig, mint kiderül, éppen az idő az, aminek nagyon jelentős a szerepe. Ugyanis ha a kezdeti stádiumban kiszűrik az embert, egyáltalán nem biztos, hogy a mellet el kell távolítani, arról nem is beszélve, hogy megsokszorozódik a teljes gyógyulás esélye. A civil szervezetek erre szeretnék leginkább felhívni a figyelmet a kampányaikkal. De vajon miért nem járunk szűrésekre? Mert mint minden szörnyűségről, erről is azt gondoljuk, hogy ez velünk nem történhet meg? Miért is nem?

Megtörténhet. Akkor is, ha még fiatalok vagyunk. Sőt, így még veszélyesebb. Fiatal szervezetben minden gyorsabban zajlik, így a rákos sejtek is hamarabb elszaporodnak.

Ne féljünk, informálódjunk!

A megjelentek közül jó néhányan érintettek a betegségben. Ki közvetve, ki közvetlenül. Azt mondják, az ember addig a pillanatig, amíg beteg nem lesz, mindent megtesz, hogy kerülje a kórral való kapcsolatot, amint pedig diagnosztizáltan rákos lesz, mindent elolvas róla. Rémisztő, mennyire igazuk van a megszólalóknak, gyomorgörcsöm van, pedig csak beszélnek róla.

Egyszerre rosszul vagyok a témától és egyben csodálom is az ittlévőket, ahogy megosztják a saját tapasztalataikat, reakcióikat másokkal. Amikor kiderül, hogy valaki beteg, fontos, hogy az állapotához mérten maximális kezelést kapjon. Legyen az akár gyógyszeres, akár műtéti beavatkozás, mindent el kell követni a rákos sejtek kiirtásáért. Az ezzel járó gyötrelmek elviseléséhez azonban már maga a beteg is kell. Sokszor hallani: ha valaki pozitívan gondolkodik, könnyebben gyógyul, hamarabb túljut a krízisen. Az itt - ma már gyógyultan - ülők is azt mondják: a gyógyuláshoz teljes élet- és szemléletváltás szükségeltetik.

Amerikában a betegség első pillanatától kezdve kap az ember maga mellé egy úgynevezett ráknővért, aki végig mellette van, figyeli, hogy eljár-e kezelésekre és hogy miként alakul az állapota. Nálunk ez a feladat szinte teljes egészében a családra hárul, akik feltehetően ugyanúgy nem tudják, hogy kezeljék a helyzetet, mint az érintett. A közönség soraiban sokakban felmerül a kérdés: vajon ki ad tanácsot a beteg ember környezetében élőknek? A civil szervezetek képviselői megnyugtatnak: ez a kampány következő lépéseinek egyike.

Ma már vannak törekvések arra, hogy a családot is bevonják a gyógyulást segítők körébe. A készülő onkológiai centrumokban a magas szintű ellátás mellett pszichológusokat is alkalmaznak majd, hogy a betegeket átsegítsék a lelki nehézségeken. Egyelőre azonban még mindenkinek magának kell megtalálnia a kapaszkodókat.

Az ilyen estek, fórumok, a civil szervezetek által tartott figyelemfelkeltő séták, rendezvények segíthetnek. Ezek a közös megmozdulások, beszélgetések túljuttatják a betegeket a műtét okozta önértékelési problémákon, segítenek megtalálni a helyüket a kialakult helyzetben. Soha nem szabad elfelejteni, hogy a mellrák teljes mértékben legyőzhető, az áttét és nyirokcsomó-érintettség nélküli mellrákos betegek tízéves túlélése, ami egyben gyógyulást is jelent, 92 százalékos.

A program végére én is feloldódom, és már egyáltalán nem érzem magam feszültnek a téma hallatán. Eddig én is hajlamos voltam a struccpolitikára: amiről nem beszélünk, amire nem gondolunk, az nem létezik. Ez a betegség viszont létezik, és már nem olyan félelmetes. Eljöttem, pontos és hasznos információkat hallottam, már többet tudok a mellrákról. Otthon lefekvés előtt még feltúrom a tárcámat, megtalálom az orvosom által adott beutalót, és kikészítem a telefon mellé.