Türelemjáték

Szűk kis világomba egyre több jövevény érkezik. Édesek, tündériek, imádnivalóak, de ha elvállalod a felügyeletüket, bizony akadhatnak problémák.

Egy kezdő bébiszitter viszontagságai.

Igen, persze. Hát hogyne. Ezer örömmel vigyázok a gyerekekre, csak szóljatok. Ilyen és ehhez hasonló felelőtlen kijelentésekkel bombáztam kisebb és nagyobb utóddal már rendelkező ismerőseimet. És bevallom, mindezt komolyan is gondoltam. Sőt, kifejezetten örültem, amikor barátnőm előállt azzal a kérdéssel, hogy "akkor péntek délután tényleg elvállalom a kicsiket?" Mi az, hogy! Jó kis móka lesz! "Akkor gyere át háromra, addig én mindent összeírok neked" - hangzott az örömteli felkiáltás a vonal túlsó végéről. Még hogy összeírja nekem - gondoltam magamban, majd pont nekem kell felvezetni, hogy mi fán terem a gyerek.

Úgy beszélek a nyelvükön, mint senki más. Ezenkívül vagy egy tucatszor láttam már az összes bugyuta bébicsőszős filmet, és jelentem már meg kiskorúval nyilvános helyen. Persze saját gyerekkel még nem rendelkezem, de érzem, hogy ereimben olyan vér csörgedezik, mint egy délolasz anyatigrisnek. Vagyis nem lesz itt semmi gond.

Nevető uborka és szagos hokedli

Pénteken a vártnál korábban érkezem, és előre megfontolt szándékkal még ajándékot is hozok az apróságoknak. Kicsilény nevető uborkát kap, ami táncol, énekel, majd legyalulja magát. Testvérét pedig összeszerelhető, színes és szagos hokedlival lepem meg. Hát nem csudi! Anyjuk már kevésbé örül a műanyag csodáknak, és rögtön a lelkemre köti, hogy kizárólag uzsonna után játszhatnak velük. És jön a többi utasítás is. Bólogatva átfutom mind a nyolcvankét pontot, aztán utoljára még biztosítom őket arról, hogy semmi probléma nem lesz. Ám amint bezáródik mögöttük az ajtó, a kis lényeket mintha kicserélték volna. Már nem mosolyognak rám, inkább gyanúsan méregetnek. Na, sebaj, mindjárt megint imádni fognak, mert közlöm velük, hogy öltözzenek, irány a gyorsétterem, ahová mamájuk sosem viszi el őket. Én viszont igen.

Pókember én vagyok!

Már az öltözésnél is gondok akadnak. Nagytesó - aki már nagycsoportos, és az oviban mp3-as lejátszó a jele - nem hajlandó mást felvenni, csak a Pókember ruháját. Erre kislény is szuperhősnek akar öltözni, annak ellenére, hogy ő még csak kiscsoportos - gumicukor a jele -, és egyébként is kislány, ráadásul nincs szuperhős ruhája. De neki olyan kell, és ezt a földre dobva magát, lábaival dörömbölve sikítozza. Észérveimre nem reagál, és sírva kéri, hogy ne nevezzem lánynak, mert nem is az. A nagycsoportos eközben pókember szerkójában virítva elorozza a mobiltelefonom, leminősíti annak márkáját, majd vadul nekiesik a billentyűzetnek. Én még mindig kiscsoportossal vagyok elfoglalva, aki ekkor már a földön csúszva rágcsálja farmerom szárát, és könyörög egy szuperhős ruháért. Negyvenperces alkudozás után nagyobb testvérrel megállapodom, hogy odaadja a ruháját húgának, cserébe egészen estig az övé a telefonom. Így végre sikerül elindulnunk.

Zűrös uzsonna

A gyorsétterembe érkezve megállapítom, hogy más gyerek sem néz ki annyira jól, már ami a szerkójukat illeti. Kiscsoportosra ugyanis elég nagy a jelmez, de rettenetesen büszkén viseli, és a rózsaszín dzseki alól alig lóg ki a piros-kék overall. Sikeresen rendelünk, fizetek, de az asztal felé véve az irányt megállapítom, hogy nagycsoportos időközben eltűnt. Rémülten felkapom kislényt, aki így magára önti az epershake-et, és ettől megint őrjöngeni és rugdosni kezd. Körberohanom az éttermet, és szerencsére a játszóházban rálelek elkóborolt nagyobb lényre. Ártatlan mosollyal az arcán fut felnénk, mintha mi sem történt volna, kezében pajzs és kard. Csak egy kicsit kijött megnézni a játszóteret, de előtte szólt nekem, csak én nem hallottam - mondja a lehető legédesebben, így azonnal bekajálom a dumáját, ők pedig a gyerekmenüt.

A lúzer lecserélt telefonja

Hazaérve megállapítom, hogy nem is volt annyira vészes ez a kis kirándulás, de örömöm csak addig tart, amíg meg nem látom kiscsoportost a lehányt pókemberjelmezben. Erre nagycsoportosban is felmegy a pumpa, már vetődik is kisebbre, mert hát az mégiscsak az ő ruhája volt. Mire szétszedem őket, már a nagyobbik is csupa hányás, ezért úgy döntök, hogy az esti fürdésnek most jött el az ideje. A porontyok azonban nem feledkeztek meg az ajándékokról, amiket az uzsonna elfogyasztása után kaphatnak meg. Na most túl járok az eszeteken - gondolom, és elmagyarázom nekik, hogy mivel a kaja nem maradt a bendőjükben, az olyan, mintha nem is uzsiztak volna, így ajándék sem lesz, csak ha előbb lefürdenek. Ekkor újabb bunyó, hogy ki is menjen előbb zuhanyozni. Persze nagycsoportos nyer.

Gyorsan végez, de nem törölközik meg, hiszen azt mindig anya szokta. Oké, de most én vagyok itt, anya csak későn jön. Nem baj, ő megvárja. Azt hiszem, most kell megejtenem az első segélyhívást a szülőknek. Elkérem a telefonom, de a csuromvizes nagyobb gyerek nem tudja, hol van. Tagad, és csak tagad. Ekkor előbukkan kisebb, aki beárulja tesóját, és kiderül, hogy a mobilomat nagycsoportos elcserélte a műanyag pajzsra és kardra.

Kötélidegzetem ebben a pillanatban cérnává foszlik. Ráordítok nagyra, hogy felőlem akár reggelig is ott állhat vizesen és pucéran, mire kicsi kezd el bömbölni megint. Eközben SOS hívom saját számomat, majd mobilszolgáltatómat, és letiltatom a kártyámat. Mire visszaérek, nagycsoportos fürdeti kicsit, úgy látszik komolyan megijedt tőlem. Azért megdicsérem, hogy mennyire szereti a testvérét, de válasza leforrázz. "Csak azért csinálom, mert az ajándékra hajtok, lúzer" - mondja.

Minden jó, ha alszanak

Oké, túlvagyunk a fürdésen, közben már be is esteledett, jöhet a beígért meglepetés. Addig legalább elkészítem a vacsit és kimosom az összerókázott ruhákat. A gyerkőcök jól elvannak a játékokkal, én pedig kacsa alakú sajtfalatkákat gyártok, mert azt mondták, ők csak ezt eszik meg esténként. Már majdnem kész vagyok, amikor kiscsoportos megint bömbölni kezd. Pici ujját legyalulta a nevető-táncoló uborka. Nem vérzik nagyon, de azért rendesen megijedek: sebtapasz, sebhintőpor, minden, amit találok, ám ez még mindig nem elég. "Puszilgasd a bibim" - szólít fel kislény. Már fél órája ülünk az asztalnál, én kiscsoportos mutatóujját csókolgatom, ők pedig a kacsa alakú sajtokkal báboznak, de nem esznek. Még fél óra, aztán leszedem az asztalt, és elküldöm őket fogat mosni. Újabb vita a sorrenden, amelyet pénzfeldobással döntünk el, aztán jön a pancsolás az elektromos fogkefékkel, aminek következménye egy komplett pizsamacsere.

Ekkor azonban legnagyobb szerencsémre elkezdődik a kedvenc mesefilm, így míg ők a tévét bámulják, van időm kitakarítani, kimosni, felmosni, lemosni. Ezután megágyazok a gyerekszobában, és a helyükre viszem a tévé előtt elaludt rosszcsontokat. Mielőtt kisomfordálnék a szobából, nagycsoportos félálomban még magához hív és ad egy puszit, kiscsoportos pedig kéri, fogjam a kezét, míg elalszik. Hullafáradtan fekszem le mellé a földre, és velük alszom el. Azért jó volt a kicsi, puha kezet szorongatni.