Bumm a fejbe! - Mitsubishi Grandis 2.0 DI-D Instyle

A verseny eldőlt, a legszebb, legsportosabb, legmindenebb egyterű a Mitsubishi Grandis. Mármint külsőre. Nem kell szégyeznie a lemezek alatt lapuló tartalom miatt sem, bár az a hangzavar, amit kétliteres dízelmotorja hidegen csap, egy légkalapácsnak is becsületére válna. Nem vicc.

Valami vadság

Látens egyterűfüggő vagyok. Szinte már látom magam előtt a jövőt, ahogy leendő garázsomban egymás mellett parkol, teszem azt anyu Grand Scénicje, meg mondjuk apu Mazda5-je. Vagy Mitsubishi Grandisa, az írás címénél maradva. Hogy tök felesleges egy családba két hasonszőrű jármű, kit érdekel, függőknek nem számít semmi se, praktikusság, tágasság és kényelmesség az dukál mindenkinek. Dunát lehetne rekeszteni azzal az egyterű-mennyiséggel, amivel az elmúlt egy-másfél évben dolgom volt, volt köztük kompakt és nagyobb is rengeteg, a Mitsubishi Grandisával viszont egyszer se sikerült összefutni. Pedig.

A Grandisra felettébb nagy hiba lenne rásütni, hogy új. A tehénre se mondjuk, hogy dinoszaurusz, jó tudni, hogy a Mitsubishi hat/hétszemélyese már 2003-as. Hogy itten Európában nem nagyon van belőle? Erre csak az egyik magyarázat, hogy az öreg kontinensre 2004-ben érkezett meg, a másik, és ami sokkal fontosabb, hogy tavaly októberig csak 2,4 literes, bizonnyal méretes étvágyú benzinmotorral volt kapható. Noooormális? Ki az a hülye, aki olyan családi autót vesz, aminek etetése cudar eladósodáshoz vezet(het)?

Megmondom: senki. Sokfelé jártam mostanában (értsd az elmúlt években) Európában, de egy kezemen meg tudom számolni, hány Grandist láttam. Az egyszeri járókelő, szegény, a Mitsubishivel összetalálkozva kábé azt hiszi, űrhajót lát, annyira meredten bámulja az autót, hogy abból teljesen egyértelmű: korábban még képen se látott ilyet. Az egyik parkolóban konkrétan tetten értem egy fiatalembert, amint éppen mobiltelefonnal fotózta az autót, gondolom nagy "öcsém, mit láttam!"-ozások közepette mutogatta meg este a képeket a haveroknak.

A Grandist különben lehet is mutogatni. Az egyterűek között legalább olyan gyönyörűség, mint a '90-es évek második felében kijött Galant a limuzinmezőnyben, igazi különlegesség, amely ugyan magán viseli az egyterűek jellegzetességeit, mégis messze kitűnik a kategóriából. Sportos, mégis elegáns, a szokásos blabla kivételesen igaz. A letaglózó összhatás egyfelől a szépséges formájú, nyílszerű első fényszóróknak köszönhető, amelyek különösen szemből nézve varázsolják nagyon szigorúvá az orrot. Erre rátesz egy lapáttal a meredek motorháztető is, amelyet a középen trónoló embléma folytatásaként egy vágás (vagy karmolás, ahogy tetszik) díszít, a lökhárító szépen kerekített.

Aztán ott van az oldalnézet, rögtön feltűnik, hogy a Grandis mintha az átlagosnál alacsonyabb volna, de lehet, hogy csak az összébb húzott oldalablakok miatt tűnik így. Nagyon bejön. Az övvonal előbb lágyan emelkedik, majd a tetővonalhoz igazodva ereszkedik, öröm ránézni, a sötétített üvegek miatt ráadásul még vadabb a kép. Legvégül ott van a legjobban sikerült rész, a far, amelyen fent díszeleg egy csinos légterelő, kicsivel lejjebb meg ott vannak az irgalmatlan hosszú, bumeráng alakú lámpatestek, bennük egyenként 24 leddel, amelyek nappal is szemet kiégető erővel szórják a világosságot. Éjszaka kegyetlen a hatás, kilométer messzeségből nyilvánvaló, ha lassít a Grandis sofőrje, a diódákból jutott egyébként a pótféklámpába és a tükrökbe is. Hogy a hátsó ablak kicsit vékonyra sikerült, és emiatt nehézkes a kilátás, hát ezek után minimum megbocsátható vétek. Tolatóradar, oszt jól van.

Jól sikerült a Grandis, na. Feketében különösen ütős. Szeretem a japán formatervezőket, mindig adnak valamit a világnak, ebből a Mitsubishi-féle egyterűből sokkal-sokkal több kellene az utcára. Három elégedett, hümmögéses körbejárás után huppantam csak be a balegybe, kulcs, gyújtás, indítás. Fejfelkapás. Robbantottak? Nem. És még csak nem is légkalapáccsal törik az aszfaltot. Egyszerűen csak beindult a kétliteres dízel.

Füldugó

Bumm a fejbe. Valahogy így hat, amikor az áhítatos szemlélődés után behatol a hallójáratokba az ormótlan csörömpölés, kijózanító a pofon. Így elrontani egy közel mesterművet, csak egy kicsit kellett volna jobban odafigyelni a zajszigetelésre, és fel se tűnt volna semmi. Hiszen a dízel az dízel, sose lesz néma, de azért van, ami már sok: a Grandis idegesítően hangos. Tudjuk is le gyorsan, hogy a hajtómű nem a Mitsubishi sajátja, amolyan licenszelt termék, a hivatalos álláspont szerint a Volkswagennel együttműködve készült. Gyakorlatban nem tudom elképzelni, hogy a német és a japán mérnökök nekiálltak volna új motort fejleszteni, valószínűbb, hogy a fejesek szépen leültek egy asztalhoz, s megállapodtak, hogy a kétliteres, 140 lóerős PD TDI-ből hogy lesz D-ID.

Úgy lett, hogy az újraprogramozás, hangolás és állítgatás után 136 lóerő (4000/min) maradt a Mitsubishi-féle átiratban, a 320 Nm-es csúcsnyomatékból meg 310 (1750-2500/min) lett. Látszatmódosítások. Arra azért jók voltak, hogy a motor kevésbé lefulladós, mint az eredeti (nekem mondjuk egyszer sikerült, rántott is akkorát, mint a PD TDI-k szoktak...), ez jó, mert néha ugye anyu is a volán mögé ülhet. A DI-D különben úgy teljesít, mint minden normális olajos, kétezres fordulat alatt csak akkor megy, ha hátulról rúgdossák, onnan viszont kilő, mint az eszelős. Húzatva bemelegedve is nagyon hangos, ne tegyük, inkább váltsunk időben, akkor nem zavarjuk meg a járókelők nyugalmát.

A 136 ló érzésre mind megvan, ezzel együtt nem mondanám, hogy a Grandis hasít. Viszont lendületesen mozog, ami ebben a műfajban bőségesen elég, odalépve simán kielőzi a szabályosan, országúton 90-nel tötykölődő nagyikat is. Pirostól kilőve meg egyből kettőbe gangolva is el tud pörögni a kerék, jóóóó. A motornak üresen 1,7 tonnát kell cipelnie, ennek fényében a durván 11 másodperces gyorsulás jónak számít, a vége viszont 195-nél van, a 200 a Mitsubishivel csak álom. Nem baj. Autópályán a 150-es utazót simán tartja, ilyenkor csak annyi a baj, hogy az elölről jövő hangzavarba a szélzaj is bejátszik. Pedig hosszú a hatodik, ilyen tempónál valamivel 3000 felett van csak a fordulat (igen, jó az áttételezés), mégsem halk. Aki ilyet vesz, szokja meg, ennyi. A botkormány-váltóval kényelmesen, nyugodtan lehet kapcsolgatni, kicsit ugyan "reszelős", de nem vészes. Az átlagfogyasztás kicsivel nyolc liter felett alakult, sok várossal, sztrádával, mindennel, elfogadható.

Beltér. A tesztautót Instyle felszereltséggel kaptuk, rengeteg extrával, szép, fekete bőrkárpittal és hat üléssel (ugyanennyi lufival), mert igazi luxusban pöffeszkedni kell, nem pedig hárman szorongani középen. Persze rendelhető hétüléses kivitel is, még szép, ezt tudják a kompaktok és a Grandis is. Középen tehát különálló székek, saját kartámasszal, klímával, két napfénytetővel, a padló alacsonyan, így a beszállás könnyed, de hátra se nehéz bekászálódni, a második sor ugyanis sínen tologatható. A támlák össze-vissza hajtogathatók, van fifikás, teleszkópos asztalka (monjuk' érdekes, hogy terhelésre visszaliftezik alaphelyzetbe), aminek lefényképezését "okosan" utoljára hagytam, az elem meg jól lemerült a szegedi kattintgatás közben. A tartalékok meg nem voltak feltöltve, van ilyen.

Átlagos termettel középen jól el lehet férni, még akkor is, ha a székek legelőre vannak tolva, ültem én annak idején a Grand Espace-ban is, abban se volt sokkal több hely. Vagy talán egy kicsivel. Fura mód leghátul sincs szorongás, simán behajtogattam magam, s nem is tört rám a klausztrofóbia. A szegedi utat oda-vissza akadt, aki itt töltötte el, és képzeljék, nem panaszkodott. Hatalmas piros pont, kiszállni ráadásul egyszerű, csak egy pedálra kell rátaposni.

A leghátsó sor magától értetődően eltüntethető (a csomagtartó minimális űrtartalma 320, a maximum meg 1545 liter), érdekessége, hogy teljesen kifordítható. Úgy hívja ezt a Mitsubishi, hogy nyitott utastér üzemmód, nem tudom, mire lehet jó azon kívül, hogy az ember odaáll seggel a víz felé, kihajtogat, lehuppan, előkapja a pecabotot és relaxol. Jé, erre pont jó! Az utastér teljes belső hosszúsága egyébként valamivel több, mint 3,1 méter, ez azért sok mindenre elég.

Az első részt a joystickváltót körülölelő kidudorodás uralja, szép-szép, az igaz, de sokan kényelmetlenül érezték magukat a jobbegyben. A bal lábak minduntalan nekiütköztek a "falnak", 180 centis testmagasság felett különösen kijön az apró ergonómiai hiba. Kár érte. A műszerfal a maga egyszerűségében is tökéletes, a kilométeróra alul kék, a mutató narancssárga, a számok meg fehérek. Szép megoldás. Az autóban számtalan a tárolórekesz, a leglátványosabb a műszerfal tetején kapott helyet, lakáskulcs, pénztárca, számtalan miegymás elfér benne.

A kormány az autó méreteihez képest vékonyka, s autópályán nehéz úgy megmarkolni, hogy az egyszerre kényelmes és biztonságos is legyen (tudják, 9-3 helyett minimum 10-2!). A kerék mögött van egy HEAT feliratú gomb, sokáig nem jöttem rá, mire jó azon kívül, hogy felpörgeti az alapjárati fordulatot, aztán egy hideg reggelen a nagy matatásban véletlenül benyomtam. És hamarabb meleg lett, amiből rájöttem, hogy a dízelség miatt a fűtésben segít. Heat = hő, logikus, na mindegy.

Amennyire nem tetszett a kormány vékonysága, legalább annyira meglepett, hogy maga a kormányzás rendkívül közvetlen. A legkisebb mozdulatra is reagál az autó, fordulékonysága is remek, közel 4,8 méter hosszú, mégis megfordul 11,6 méter átmérőjű körben. Remek. A futóműbe pedig szinte lehetetlen belekötni, megkockáztatom, a Grandis a legsportosabban vezethető egyterű, bírja a gyors fordulókat és közben csak egészen minimálisakat billeg, éljen a viszonylag alacsonyra került súlypont. A legszebb az egészben, hogy ennek ellenére a beállítás nem túl feszes, a kátyúk sem okoznak maradandó károsodást, apu nyugodtan küldheti a szerpentinen, a Grandis bírni fogja. A menetstabilizáló azért maradjon bekapcsolva.

A Mitsubishi abban a szerencsés helyzetben van, hogy egyterűjével olyan mezőnyben kell helyt állnia, amelynek képviselői dizájnilag fényévekre vannak a Grandistól. Mivel ő van és létezik, eszembe se jutna "ősrégi" Peugeot 807-et, VW Sharant, Seat Alhambrát, vagy éppen Ford Galaxyt venni, olyasmi lenne ez, mintha egy jó buliból a takarítónővel menne el a férfiember a legdögösebb csaj helyett. Van még a kategóriában a Mazda MPV, amelynek már leáldozott, az egyetlen igazán komolyan vehető ellenfél a nemrég megújult Renault Espace. A franciából a Grand Expression, kétliteres, 150 lóerős dízellel szerelt kivitel bruttó 9,4 milliótól indul, de akkor még nincs bőr és xenonfény sem. Az Instyle felszereltségű Grandisban van minden, mindezért egy ezres híján kilencmilliót kérnek, az alapkivitel viszont már 7,4 millióért hazagurítható.

Szép, jó és versenyképes, csak kicsit hangos. De füldugóval simán megvenném.