Kislexikon

 

tonalitás
A zenei hangok egy bizonyos, az európai zenében a 17-18. században megszilárdult és a 19. század végéig uralkodó vonatkoztatási rendszere. Hét törzshang és öt kiegészítő hang (az egymástól egyenletesen fél hangnyi távolságra álló 12 hangú kromatikus skála) elrendezésén alapul, mely az alaphangból (tonikából) indul ki és alapvetően a harmonikus összhangzásra törekszik. A tonikából kiindulva kapjuk az ún. hangsorokat, amelyeknek két fő típusa a dúr és a moll. Mindkettő a kromatikus skála mind a 12 hangjára felépíthető: így jön létre a 24 hangnemből álló tonális rendszer, amelyben minden dúr hangnemhez egy moll tartozik (az előzőt nagy betűvel, az utóbbi kis betűvel jelöljük: C-dúr, c-moll, D-dúr, d-moll stb.)

atonalitás
A 19. század végétől megfigyelhető modern zenei törekvés a harmonikus hangzás elsődlegességére alapozó tonális rendszer összhangzattani szabályainak fellazítására, illetve elvetésére.

szimfónia
A Haydn, Mozart, majd Beethoven fémjelezte ún. bécsi klasszika monumentálisan építkező műfaja: többnyire négy tételes nagyzenekari darab. A romantika idején kötött szerkezete felbomlik és közeledik a programzenéhez: erre utalnak az irodalmias címadások is (pl. Berlioz Fantasztikus szimfóniája vagy Liszt Faust- és Dante-szimfóniája).

szimfonikus zenekar
A 18. században kialakult, elkülönült szólamokból (I. hegedű, II. hegedű, brácsa, cselló, fafúvók, rézfúvók, ütők) álló, kötött ülésrendű hangszer-összeállítás, amelyet dirigens (karmester) irányít.

szonáta
Itt használt értelmében az 18-19. századi hangszeres zeneirodalom egyik legfontosabb, általában három tételes műfaja, amely egy vagy két szólóhangszerre (többnyire zongorára, illetve egy másik szólóhangszer - hegedű, gordonka stb. - és zongora együttesére) íródik.

zongoraátirat
Eredetileg más hangszerre, hangszeres együttesre
vagy énekhangra írott zenemű átfogalmazása zongorára. A korábban szokásos leegyszerűsítő kivonatolással szemben Liszt zongoraátiratai többnyire egyenrangú, bravúros előadót kívánó szuverén remekművek.

vezérmotívum
Richard Wagner alkalmazta operáinak komponálásánál azt a módszert, hogy minden fontos szereplőt, eseményt vagy szimbólumot egy-egy rendre visszatérő zenei motívummal jelölt meg, ami az utalások bonyolult játékát tette lehetővé a zenei anyagban.