Ahol egy hátborzongató reggelen kővé váltak a trollok

Fantasztikus látványt nyújtó dolomitsziklák

Az északi sarkkörön túl nagyon rövid az ősz. A természet átalakulása hihetetlen gyorsan megy végbe, ami Közép-Európában majdnem két hónapig tart, az odafent három-négy hét alatt zajlik le. Így aztán, október elején már a szigorúbb arcát mutatja az időjárás. Nem volt ez másképpen azon a reggelen sem, amikor elindultunk Altából, hogy megkeressük azokat a trollokat, akiket a felkelő nap sugarai kővé dermesztettek.

Szél szaggatta a szürke fellegeket, a szálloda előtti füvön nőtt gombák kalapjaira a hó húzott még egy sapkát. Ezt látva az emberben óhatatlanul felmerült, nem véletlen, hogy az északi irodalom (legyen az krimi vagy valódi klasszikus) mennyi borzalmat, mennyi olyan történetet vonultat fel, amely az olvasót is félelemben tartja.

Ám félni itt és most nem kellett semmitől.

Mire elhagytuk a várost, a szél már elkergette az összes felhőt, az ég valószínűtlenül kéken ragyogott és a nap is úgy sütött, hogy az elvakította az embert.

Altáról persze érdemes két szónál is többet ejteni. Bár Norvégiában és a nemzetközi turizmusban is Tromsø-t tartják az északi fény, az Aurora Borealis fővárosának, az onnan 6 órányi autózásra és keletre fekvő Altának sincs semmi szégyellnivalója ezen a téren. Sőt, itt annyival jobb a helyzet, hogy a még nagyobb távolság miatt kevesebben érkeznek a városba, azaz nem száll meg a tömegturizmus által egyre gyakrabban előtörő, nyomasztó érzés. (Tromsø-ben már így is meghökkentően sokan voltak.)

Alta egyik temploma amúgy is különleges látvány,

nem véletlen nevezik ezt az Északi Fény Templomának.

Az Északi Fény Katedrálisa a norvégiai Altában Forrás: Lantos Gábor

Az égbe törő, csavart formájú épület a város központjában található meg. Az altai emberek nagyon büszkék a templomra, amelyet egyenesen katedrálisnak neveznek. Új épület ez, 2013-ban fejezték be az építését. Négy éven át tervezték és munkálkodtak a betonból, fából és titánból készített építményen.

Visszatérve tehát az északi fényhez: az Altából ugyanolyan jól megfigyelhető, mint az Aurora Borealis fővárosának nevezett Tromsø-ből.

Csak tiszta égbolt, hideg és némi szerencse kell hozzá.

Alta másik nevezetessége már az UNESCO Világörökség része. Az altai sziklarajzok tényleg elképesztő látványt nyújtanak, egyben gondolkodóba is ejtik az embert. A sziklákra pingált hol vörös, hol színtelen rajzok abba a világa vezetnek el bennünket, amikor – több ezer évvel ezelőtt – az élet csírái kezdtek növekedésnek indulni ezen a területen.

Ki tudja, mikor kelekeztek ezek a rajzok? Forrás: Lantos Gábor

Az első „telepesek" 11 ezer évvel ezelőtt jelentek itt meg, a rajzokat azonban – teljesen véletlenül – csak nagyon későn, 1973-ban fedezték fel. A rajzok közül van olyan, ami 7000 éve ott áll a sziklán, a legfiatalabbak pedig 2000 évesek.

Mára mintegy 6000 különböző rajzot fedeztek fel a kutatók.

A sziklákon található figurák, állatok, életesemények valódi dolgokat mutatnak meg nekünk, miközben a mítoszok és legendák földjére is elkalauzolnak. Mit láthatunk? Szarvasokat, bálnákat, nyulakat, medvéket, kutyákat, farkasokat, laposhalakat, embereket, csónakokat, valamint azokat az eszközöket, amelyeket a készítők mindennapjaikban használtak.

Az altai sziklamúzeumot körbeölelő fjord Forrás: Lantos Gábor

A rajzokat egy szabadtéri, 3 kilométeres séta közben lehet megtekinteni. A látvány remek, nemcsak az, ami a sziklákról tárul elénk, de a környezet is, mert az altai öblöt övező, hósapkás hegyek és a kék tenger (már ha süt a nap) tényleg mesés képet festenek elénk.

De most már hagyjuk el a várost és induljunk el az E6-os nemzetközi úton,

amely az egyetlen fő közlekedési útvonal, s amely egészen Norvégia legkeletibb részéig, Kirkenesig fut.

Alta után az út emelkedni kezdett, egyben – egy időre – a tengernek is búcsút intettünk. A sós vizet legközelebb csak több mint 100 km múlva, Olderfjordnál láttuk meg ismét, addig azonban egy 400 méter magasan futó hágón kellett keresztülmenni.

A kővé vált trollok földje Forrás: Lantos Gábor

Odafelé a ragyogó napsütésben nem volt ezzel semmi gond, a látvány fenséges és tüneményes volt. Ám hazafelé, mikor leszállt az este, komoly hóvihar tört ki a térségben. A hófúvás teljesen beborította az utat. A hágóra vezető 40 km-es utat másfél óra alatt tettük meg, sebességünk olykor a 30 km/h-t sem érte el.

Az út mentén, az árokban több száz rénszarvas túrta a havat, élelmet keresve, számukra is váratlanul csapott le a 2023-24-es téli idény első komoly hóvihara.

Ekkor még nem tudtuk, hogy mekkora szerencsénk volt, mert egy nappal később lázárták az E6-ost. Az egyetlen utat, amely összeköti Finnmark megye nagyobb városait. A hatóságok annyira veszélyesnek ítélték meg a helyzetet, hogy e megoldás mellett döntöttek. Mi tehát – az előző este – éppen csak vissza tudtunk térni Altába.

Trollholmsund - a kővé dermedt trollok földje messziről is remek látvány Forrás: Lantos Gábor

Ennyi előzmény után jöjjön akkor most az, amiért elindultunk. A hely neve Trollholmsund és csak hosszas böngészés után lehetett megtalálni a térképen – vagy azt is mondhatnám, hogy jó nagyra kellett nagyítani a Google Maps-ot.

Ekkor már délnek fordult az E6-os út, amely Lakselv felé vette az irányt.

Odáig nem kellett elmenni, mert Kolvik falucskánál tábla jelezte, hogy jó úton járunk. Legalábbis addig, amíg az E6-os úton maradtunk.

Trollholmsund - a kővé dermedt trollok földje Forrás: Lantos Gábor

Kolviknál ugyanis olyan kátyús, göröngyös lett az aszfalt, hogy az még az ezen nevelkedett magyar utazónak is meghökkentő volt. Itt már tényleg érezni lehetett, hogy nagyon Isten háta mögötti vidék ez, de ez a mondás az egész térségre igaz volt. A még zöldellő dombokon tehenek múlatták az időt, a kocsit pedig a parkolóban hagyva az előttünk álló sétaúton akaratos birkákat kerülgetve indultunk el a kővé vált trollok felé.

Kolvik amúgy egy tipikus norvég halászfalu a hosszan és mélyen benyúló Porsanger-fjord egyik ékköve. Aki itt él, annak sok mindenen nem kell stresszelnie, bár a nyugalom szó errefelé másképp értendő. Autó nélkül itt szinte lehetetlen a hosszabb távú megmaradás, ha valakinek nincs gépkocsija, olyan életet élhet, amelyről nagyszüleink meséltek, akiknek tíz vagy annál több kilométert kellett gyalogolniuk a boltig.

A közel negyedórás séta alatt volt idő ezen gondolkodni, miközben a birka és tehéntrágyákat kerülgetve lépdeltünk előre.

Ez az 1 kilométeres séta nem volt nehéz, a gyönyörű környezet amúgy is megadta nekünk az alaphangot ahhoz a csodához, amelyhez közeledtünk.

Trollholmsund - a kővé dermedt trollok földje Forrás: Lantos Gábor

Ezekről a kővé vált trollokról régi számi legenda mesél. Ők a Finnmark fennsíkon haladtak át, arannyal és ezüsttel teli ládákat cipelve. Az egyiket már menet közben elengedték, nem bírták a súlyát, kővé dermedt az is. A vizet a földből szívták ki, hogy életben maradjanak, az évezredek alatt ezek a lukak megmaradtak az utókornak. Sőt, az egyi helyen a kiszívott víz helyén forrás tört fel, ami a mai napig látható.

Majd folytatták az utat, de ez már nem tetszett az itt élő embereknek, akik ágyúkkal lőtek rájuk és csónakkal üldözték őket. Az ágyúgolyók nyomai lyukakként most is láthatóak a hegyoldalban.

A trollok ekkor megpróbáltak átjutni a Porsanger-fjordon, de a dagály meglepte őket. Ekkor a sötétben állva találták ki, hogyan kelhetnének át a tengeren, majd egy nagy lukat kerestek, hogy elbújjanak, de a felkelő nap meglepte őket és a napsugaraktól kővé dermedtek.

Eddig a mese, de azért van valóság is. Ez a terület közel 700 millió évvel ezelőtt keletkezett. A dolomitok a jégkorszakban nyerték el végső formájukat, s lettek kővé vált trollok.

Fantasztikus látványt nyújtó dolomitsziklák Forrás: Lantos Gábor

Nehezen írható le szavakkal az a harmónia, amelyet a kék ég, a tenger és ezek a dolomitsziklák adtak. A sehol senki kifejezés sem adja vissza pontosan az érzéseket. Más lett volna a látvány, ha a reggel földig szakadó és egymást kergető felhők vontak volna szürke kontúrt a táj fölé, de amit láttunk az maga volt a tökéletesség. Meg egyszerre félelmetes, elgondolkodtató és maradásra késztető. A tenger az egyik oldalon zöld, a másik oldalon kék színben játszott, e kettő találkozása is jól láthatóan tárult elénk.

A dagály és a hullámok megszámlálhatatlan mennyiségű kagylót és rákot hagytak a parti kavicságyban,

a színes kagylóhéjakért csak le kellett hajolni, ott voltak a szemünk előtt. A semmi közepén állva csak a kővé dermedt trollok voltak társaink, velük azonban hiába osztottuk volna meg abbéli örömünket, hogy jósorsunk erre a tájra vetett. Ahol a csendet csak a tenger állandó csobogása, netán a feltámadó szél töri meg, s ahol tényleg van idő gondolkodni a világ folyásán. Csak a tengert nézem rendületlenül, hátha felbukkan egy bálna, de erre nincs esély, mert ezek az emlősök csak hetekkel később érkeznek meg ide, akkor pedig már a nappalok vészesen rövidülve adják meg magukat, hogy nem sokkal később mindent elnyeljen és magába szippantson a hetekig tartó sötétség, az éjjel-nappali sarki éjszaka.

Trollholmsund - a kővé dermedt trollok földje Forrás: Lantos Gábor

Még el sem hagytam e csodavilágot, máris azon gondolkodom, hogy vissza kell térnem ide. Nyáron, hogy lássam az éjféli napot, amely méltóságteljesen közelít a tenger felé, de nem mártózik meg benne, mert hosszas hezitálás után ismét emelkedni kezd a horizonton.

Vagy éppen éjszaka, amikor az északi fény zöldes-lilás játéka táncol a kövé vált trollok, a Trollhomsund felett.

Úgyhogy nem tudok mást mondani: viszontlátásra kővé vált barátaim.