Több ezer kilométerre innen ráleltünk Magyarország hasonmására
Jellegzetes lisszaboni pillanatkép: a 28-as villamos kanyarog a hangulatos Alfama negyedben
Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Csatlakozzon hozzánk közösségi oldalainkon is!
Bennük is, bennünk is van szenvedély, csak az övék talán harsányabb, a miénk belülről égetőbb. A két ország zászlaját többnyire azonos színek uralják, kedvenc ételeink íze és dalaink hangulata is hasonló. Azt, hogy mennyire közel áll egymáshoz a magyar és a portugál néplélek, ezúttal Lisszabonban tapasztaltam meg. A farmerdzsekis telet leszámítva otthon éreztem magam a Tejo folyó partján, az azulejo-csempés házak között.
A gépem Portóban landolt, ám az időjósok Portót egyhetes esőre „ítélték", ezért egy gyors döntéssel további három órát vonatoztam délnek a naposabb fővárosba. Ha Lisszabonban elered az eső, az ember csak felugrik egy sárga villamosra, és azzal tekergi körbe a várost, ahogy Pesten is tenné, mondjuk a Duna-parton.
Duoro... duoro..."
– dönnyögi mellettem a 28-as számú járaton egy csokibarna fiatal nő, miután egymást követik a különböző Miraduoro nevű megállók. A miraduoro portugálul kilátópontot jelent, s mivel Lisszabon hét dombra épült, bőven akadnak pazar panorámát kínáló magaslatai – hogy a hazai példánál maradjunk, akárcsak Budának.
A város legrégebbi negyedére, a 11. században épült Alfamára például az egykori királyi rezidencia, a Castelo de São Jorge udvaráról nyílik pompás rálátás, de további három miraduoro, a Graça, a Santa Luzia és a Portas do Sol (A nap kapuja) is látványos. Ha kigyönyörködtük magunkat, egy séta erejéig érdemes alászállni is a váralja labirintusába, s bolyongás közben szóba elegyedni a környezetükre és hagyományaikra jogosan büszke helyiekkel.
Portugálos vendégszeretetük már szinte magyaros.
A portugálok évente 150 ezer liternél is több ginginhát, azaz meggylikőrt főznek, s ki-ki a saját termékét árusítja is a háza előtt az Alfamában. Amint egy bácsitól elfogadok egy felest a maga „pálinkájából", és meglátom a kapuja felett a Benfica futballcsapat zászlaját,
megemlítem neki a 2004-ben tragikus módon a pályán, kedvenc klubja mezében elhunyt Fehér Miklóst.
A szívéhez kap, ahogy válogatott csatárunk is tette a szomorú estén, majd együtt soroljuk a lisszaboni focitörténet további magyarjait Guttmann Bélától Bölöni Lászlóig. A közös nosztalgia jegyében újabb kör italokra is vendégül lát.
Pár sarokkal odébb egy Portugáliában letelepedett mongol származású festő műtermébe tévedek be, aki többynire kávéval és vörösborral örökíti meg vásznon, illetve papíron a lisszaboni élet mindennapjait. Ő egy legendás portugál költőnek, a 20. század elején élt Fernando Pessoának is „bemutat", akit épp most pingált le kedvenc macskái körében. Pessoa azt vallotta:
az irodalom a legkellemesebb módja annak, hogy ne vegyünk tudomást az életről".
Amint Rouslam megtudja, hogy írok, a fenti útravalóval lát el, s nekem, mint magyarnak, külön személyre szóló rajzot is készít és dedikál Attiláról, a hunról.
Az ikonikus 28-as villamos a bohém hangulatáról ismert, macskaköves Bairro Alto negyedbe is elvisz, amely a pesti Gozsdu-udvar környékére emlékeztet. A késő délután itt vihar, azaz éjszakai élet előtti csenddel fogad. A villamoson egy könyvrestaurátor asszony nagy titkot bíz rám a híres portugál krémesről, a pastel de natáról, amely legfeljebb leveles tésztás kosárkája révén rokona a mi házi krémesünknek.
A turisták ezért a kis sütiért a Pastéis de Belém nevű cukrászda előtt akár órákig is sorakoznak, hogy az eredetit megkóstolják, pedig Isabela szerint a Bairro Alto Manteigaria nevű helyén adják a legjobbat.
Rögtönzött idegenvezetőmet szaván fogom, és tesztelem a talponálló-hangulatú „gyorscukrászdát" (nagyon kicsiben a helyi Jégbüfét), ahol egy kis fémpultnál lehet krémesezni. Már értem a rajongást, de két sütinél megállok, hiszen így is felcseréltem a sorrendet: vacsora előtt desszerteztem. De mi legyen a vacsora? Bacalhau à brás, vagyis sózott tőkehal hagymával, reszelt krumplival, rántottával sütve? Vagy arroz de pato, azaz portugál rizses kacsa? Esetleg carne de porco à alentejana, ami kagylós sertéspörköltet takar? Hogy a legkevésbé magyarosnak tűnőt válasszam, polippal nyitok.
Az Armaha étteremben a vendéglátásra született üzletvezető hölgy keresztneve azt jelenti: jó előjel, és az elém tett fokhagymás-zöldfűszeres nyolckarúja be is aranyozza az estémet. Hogy a többi ételre se mulasszam el az ajánlásokat: tőkehalat később a Sinal Vermelho, rizses kacsát az O Velho Eurico, kagylós pörköltet pedig a Casa do Alentejo étteremben fogyasztok, és nálam a középső a nyertes. De nagyon mellélőni nem lehet,
a portugál szakácsok igen jó pontossággal találják el a magyar ízlést.
Hogy e sok finomságot aztán a Miradouro de São Pedro de Alcântara kilátópontra felsétálva, vagy az Ascensor da Bica siklóvasút körüli dimbes-dombos utcácskákban fel-le menetelve mozogjuk le, más kérdés. Az edzőtermi taposógépet mindkettő kiváltja, tekintve a megmászandó szintkülönbségeket. Az pedig fotós szemnek és léleknek is öröm, hogy az elegáns portugálok milyen szívesen megállnak a budapesti turista kedvéért egy-egy fényképre. Nuno a kedvencem a vidám csokornyakkendőjében.
A Bairro Altóban lassan tetőfokára hág az éjszakai hangulat, a macskakövek fiatalos csapatokkal és randevúzó párokkal telnek meg. A kis konyhaméretű bárokból csak úgy folynak ki az emberek a télen is kellemes levegőjű utcákra, miután kézhez kapták pohár borukat, koktéljukat.
Sokszor az éneklés meg a tánc is a szabadban, az utca kövén bontakozik ki.
A színes-hangos kavalkádból aztán betérek egy autentikus fadobárba is, ahol a helyiek népi-nemzeti muzsikája szívből szól, és el is jut a szívemhez.
A hely neve Tasca da tia Macheta, azaz Macheta néni kocsmája, a csodás hangú énekest pedig, aki a gitárkíséretes fadót előadja, Carlának hívják. Ha külön címet adnék az este ezen részének, talán ez volna:
Kockás abrosz és libabőr.
Egy férfiénekessel felváltva dalolnak, s hogy a szünetekben még egy ismerős illatú specialitásra is rácsodálkozzak: lángoló chorizokolbászt szervíroz Pedro, a pincér a vendégeknek. Hiába, a mély érzésekről szóló dalokhoz markáns fogás dukál. Az igazi meglepetést azonban Pedro azzal szerzi, hogy miután megtudja, honnan jöttem, így köszön el: „Egészségedre!"