A 66-os út vége, ahonnan a blues hangját és a hiúságot messze viszi a szél
Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Csatlakozzon hozzánk közösségi oldalainkon is!
„Karakteres, harsogó ízeket kínál. A tipikus cajun fogás egytálétel, egy edényben főzik össze a hozzávalók kavalkádját." Ezt a leírást olvasom a Mississippi folyó menti cajun (ejtsd: kédzsön) konyhaművészetről. Ez az irányzat leegyszerűsítve az USA-ba vándorolt franciák és spanyolok gasztronómiáját vegyíti a karibi népek főzési szokásaival. Mivel a Chicago folyó a Mississippi vízgyűjtő területét köti össze a Michigan-tóval, nem csoda, hogy a partjától száz méterre tipikus cajun fogást, jambalayát tesz elém a pincérnő. Egy karakteres helyen, harsogó zene mellett.
Nemrég landoltam a Chicago O'Hare nemzetközi repülőtéren, útközben a laptopomon A blues testvérek című 1980-as filmet néztem, amely a „Szeles városban" játszódik (Chicago becenevének eredetére hamarosan visszatérek).
Most pedig már a Blues Háza nevű belvárosi klubban ücsörgök, ahol hamisítatlan Chicago blues kíséri a hagymás, kolbászos, paprikás, zelleres, rákos, vörösrizses jambalayát.
Az étel a rizses lecsó egy fokkal gazdagabb, fűszeresebb tengerentúli rokona, a zene pedig a blues elektronikus gitáron és szájharmonikán alapuló, chicagói változata. Még a villa is megáll a kezemben, amint a műfaj helyi nagyasszonya, a gitárvirtuóz Joanna Connor a húrok közé csap.
A 60 éves előadó egy gitárszólója nemrég tízezerszám kapta a lájkokat a neten, és a fél világ kutatta, ki ez a fehér hölgy, akinek még az ereiben is fekete dallam csörgedezik. Nos, ma szinte csak nekem – és még tucatnyi szerencsésnek – penget. A show-t nem nehéz a helyi szokásokhoz igazodva szerény dolláradománnyal díjaznom, miután az összes készpénzem nálam van, a ruhám különböző zugaiba rejtve.
Talán csak a túl sok Chicagóban játszódó bűnügyi film vezetett e túlzott óvatosságra,
de nem ítéltem elég biztonságosnak a mexikói negyedben lévő szállásomat ahhoz, hogy az értékeimet a szobában hagyjam. Igaz, már az első metróállomáson Clint Eastwood szúrós tekintete villant rám egy lakásablakból – poszterről, magnummal a kezében –, így talán még sincs túl sok félnivalóm.
A reggel „édes" meglepetéssel ébreszt: vattacukorszerű felhők ereszkednek a belváros szívében elhelyezkedő Millennium Parkra. Az ezüstfehér, misztikusan ködös hátteret mindenfelé színpompás tulipánok ellensúlyozzák. A parkban található Anish Kapoor indiai származású brit művész Felhőkapu (Cloud Gate) nevű szobra, amelyet a formája alapján mindenki csak Babnak (The Bean) hív.
A csillogó műalkotás felülete torzítva tükrözi vissza a város látképét és az abban gyönyörködő embereket.
A 2006-ban elkészült Felhőkapu éppúgy Chicago jelképe lett, ahogy Pablo Picasso monumentális szobra, a közel 40 évvel idősebb, kopófejet ábrázoló Chicago Picasso is pár száz méterrel odébb.
Az országutak anyja
A 66-os országút építése 1926-ban kezdődött azzal a céllal, hogy összekösse Chicagót Los Angelesszel. 1938-ban már át is adták a forgalomnak, és kezdetben a 62-es számot kapta. Később azért változtatták 66-osra, mert azt könnyű volt megjegyezni. Ez az út az Egyesült Államok és a világ egyik leghíresebb országútja. Szokták a „The Mother Road", vagyis „Az országutak anyja", illetve „Az Egyesült Államok főútja" néven is emlegetni. Manapság inkább már csak turisták és megszállottak keresik fel a közel 4000 kilométeres országút egy-egy szakaszát, vagy akár a teljes hosszát. (Wikipedia)Megérintem az ikonikus 66-os út végét jelző táblát, majd felszállok a metróra, a toronyházak között félmagasan kanyargó, egyedi atmoszférájú Chicago L-re. Az elevated train, azaz magasvasút 1892 óta üzemel, csupán a New York-i patinásabb nála.
Különös élmény az összekarcolt ablakain át figyelni a különböző kerületek filmbe illő utcáit. Céltalanul is érdemes fel és alá vonatozni például a The Loop üzleti negyedben, ahol a szerelvényekből be-belátni a helyi otthonokba is. A csak L-ként elhíresült vasutat a Chicago Tribune olvasói a város hét csodája közé is beszavazták, például a 110 emeletes, 442 méter magas Willis torony mellé, ahonnan én sem hagyom ki a kilátást a városra.
Ezután művészi falfestményeket csodálok a Wabash Arts Corridor, a Wicker Park és a Pilsen nevű kerületekben, majd az estét megint a helyi élő zenének szentelem. A Kingston Mines klub két termében párhuzamosan zajlanak a blueskoncertek, miközben a helyiek hamburgert majszolva diskurálnak mindenkivel, velem is.
Itt aligha tanítják a gyerekeknek, hogy „ne állj szóba idegennel!"
Különben nem szólítana meg az az angol anyanyelvű biztosítási szakértő sem, akinek az édesapja még Pápán született, de ő már odakint nőtt fel. Énekli is a tömeggel, hogy „Sweet Home Chicago", majd meghatottan borul a nyakamba, miután elárulom, hogy a nagyszülei földjéről érkeztem.
A következő nap is tartogat meglepő találkozást. A Szent család (Holy Family) katolikus templomban, szentmise után Gabriel atyával, aki, mint kiderül, a magyar határ osztrák oldaláról származik. Ő külön áldással bocsát további utamra, ám előtte még érdeklődöm tőle a Szeles város becenév eredetéről. Mert ködben és esőben ugyan volt részem, de nem éreztem, hogy Chicagót különösebben erős légmozgás jellemezné. A pap nevetve magyarázza, hogy az elnevezés egy hozzám hasonló újságírótól ered, és
nem az időjárásra utal, hanem a kérkedő emberekre, akiknek a hiúságát egy 19. századi cikk szerint Chicagóból messze viszi a szél.
Ahogy engem is a reptérre, pedig még a fülembe cseng egy előző esti blues, amelyben a helyiek azt dalolták: „Inkább megvakulnék, mint hogy lássam, ahogy elhagysz".