Csonttá fagytunk az Urál hegység túloldalán

Jekatyerinburg Lenin-szobor
Vágólapra másolva!
Az élet úgy hozta, hogy az orosz tél kellős közepén utaztunk Szibéria előszobájába. Azt leszámítva, hogy mínusz 30 foknál minden kesztyűlevétel felér egy önsanyargatással, be kell vallani, hogy eddigi orosz barangolásaink közül Jekatyerinburg megismerése bizonyult az egyik legérdekesebbnek.
Vágólapra másolva!

Párnaposra tervezett moszkvai utunkat váratlanul meg kellett toldanunk szűk egy héttel, ami kitűnő alkalom volt egy spontán oroszországi kirándulásra. A kérdés már csak az volt, hogy merre és mennyi időre. Első felbuzdulásra a térképen a Bajkál-tóra böktem, de a váratlanul ölünkbe pottyant néhány szabadnap erre az embert próbáló utazásra nem lett volna elég, így végül az Urál hegység környékére szegeződött figyelmünk.

Eddigi barangolásaink során szépen, fokozatosan haladtunk egyre keletebbre – Moszkva, Arany gyűrű, Nyizsnyij-Novgorod, Kazany, Perm –, és most illett ebbe a sorba Jekatyerinburg.

Egy rövid ideig tanakodtunk, hogy miképpen érhetünk leghamarabb és legolcsóbban Jekatyerinburgba. A vonat árával ugyanis semmi más sem vetekedhet, viszont az alsó hangon 25 órán át tartó utazás nem fért volna bele időben.

Csak a repülőgép jöhetett szóba,

ugyanakkor itt nem az Aeroflot kényelmét választottuk, hanem a jóval megbízhatatlanabb hírű, ám feleannyi pénzt elkérő Ural Airlinest. A választott repülőnk nagyjából bő 2 óra alatt tette meg az 1400 kilométert, s leszámítva azt, hogy lényegesen fapadosabb volt, mint az Aeroflot, utunk eseménytelennek bizonyult.

Fagyott utak Jekatyerinburg reptere előtt Forrás: Peso

A fagyos falanszterváros

Amint kiléptünk a repülőtérből, megcsapott minket a mínusz 30 fokos fagy, amely a város egy-két pontján később csak még rosszabb lett. A városba vezető széles utakat a hókotrók ugyan pár órával érkezésünk előtt megtisztították, viszont az erős szél újra hó- és jégpályát varázsolt a burkolatból.

Moszkvával ellentétben itt szinte minden autó fel volt szerelve szegecses abronccsal,

ami létfontosságú a hófedte utakon. A városban láttunk később egy-két autót az utca kellős közepén hagyva, amelyekről megtudtuk, hogy egyszerűen odafagytak.

Odafagyott autó Forrás: Peso

Közeledve a nagyjából másfél milliós nagyváros felé, egyre inkább kirajzolódtak egy falansztervárosnak a körvonalai, amelyeket modern toronyházak tettek elviselhetőbbé. Régi, szovjet kori panelházak tömkelege jellemzi a külvárosi részeket, a központ viszont már magán viseli a modernizáció jeleit. 1990 előtt Szvredlovszk (Jekatyerinburg szovjetkori neve) egy külföldiek elől többé-kevésbé elzárt, nehézipari város volt, amelyet mindig is a hátország központjaként jellemeztek a helyiek.

Életkép Jekatyerinburgból Forrás: Peso

Szállásunk elfoglalását követően úgy döntöttünk, hogy – fittyet hányva a súlyos mínuszoknak – ellátogatunk a város egyik fő jelképéhez, a Viszockij-felhőkarcolóhoz, amelyet az egyik leghíresebb szovjet énekesről, Vlagyimir Viszockijról neveztek el.

Sőt, fel is megyünk a tetején lévő kilátóra.

Az 52. emeleten, 186 méter magasságban a hőmérő higanyszála -35 fokot mutatott, amit még egy orkán erejű szél is megtoldott, így alig két perc elteltével lefagyott végtagjaink arra ösztökéltek minket, hogy a józan észre hallgassunk, és fedezéket keressünk.

Esti kilátás a Viszockij-felhőkarcoló 52. emeletéről Forrás: Peso

Miután leértünk ismét a talajszintre, akkor kezdtük értékelni csak a különbséget a mínusz 35 és 30 fok között, s elindultunk a várost átszelő Iszet folyó felé. Egyrészt szerettük volna megnézni a Nagy Sajtreszelő szobrot, amelyet az interneten a város nevezetességeként tüntetnek fel, másrészt nem messze tőle kinéztünk egy hagyományos, pelmenyire szakosodott helyi kis éttermet.

Hatalmas sajtreszelőszobor Forrás: Peso

A hírhedt sajtreszelő méreteitől eltekintve nem tudott levenni lábunkról, viszont az étterem annál inkább. Az uha leves, valamint a 20-20 darab, uráli és szibériai néven futó pelmenyi ismét életet lehelt szétfagyott végtagjainkba, így újult erővel vágtunk neki a havas mínuszoknak.

Uha leves Forrás: Peso

Az Iszet folyó szerény méreteivel nem tudott minket elkápráztatni, ám nem hagyhattuk ki, hogy átmerészkedjünk egyik partjáról a másikra a vastag jégpáncélon átsétálva. Tervbe vettük még aznap, hogy megnézzük a világ legnagyobb számítógépes billentyűzetének szobrát a folyó partján, de

mikor odaértünk, csalódottan láttuk, hogy több méter hó tornyosul fölé.

Mivel a késő esti fagyban nem esett ínyünkre, hogy kiássuk az installációt a hó alól, már csak a hotel felé vettük az irányt.

Átsétáltunk az Iszet folyó jegén Forrás: Peso

Következő nap a Lenin sugárúton megtekintettük a város egyik büszkeségét, a hatalmas Lenin-szobrot, amely a vörös csillagos városháza előtt örökíti meg 1917-es beszédét az utca népéhez. A sugárút és a folyó kereszteződésénél több érdekes múzeumba (természettudományi, szépművészeti és az uráli írók emlékének szentelt) is betértünk.

A Lenin-szobor Forrás: Peso

A Lumier testvéreknek állított emlékmű mellett léptem be ezt követően életem első kétszintes templomába. A rendkívül összetett nevű, Minden Orosz Földön Csillogó Szent Vére Tiszteletének temploma de facto két egymásra épített, lépcsősorral egymással összekötött templomot képez.

Kétszintes templom Forrás: Peso

A templom után elhaladtunk az Afganisztánban elesett szovjet harcosoknak szentelt Fekete tulipán szobor előtt, s sokadik alkalommal elgondolkodtunk azon, hogy más-más országokban mennyire másképpen értékelik a történelem alakulását (így például Oroszországban továbbra is tiszteletben tartják Lenin személyét és történelmi hagyatékát).

Ha Jekatyerinburgban járunk, mindenképpen látogassuk meg a Sufra nevű azeri éttermet,

ahol isteni kaukázusi, közép-ázsiai és helyi fogásokat kóstolhatunk meg – minket kétszer is elvarázsolt aznap. Este úgy döntöttünk, hogy a fagyoskodás helyett elmegyünk a városi planetáriumba, és élvezzük a szovjet technológia szülte esti égbolt látképét.

Két kontinens határán

Utolsó állomásként a Jekatyerinburgtól 40 kilométerre nyugati irányba található Pervouralszk felé vettük az irányt, hogy megcsodáljuk egy útszéli tisztás mentén, a „nagy semmi” közepén az Európa és Ázsia határát jelölő hatalmas obeliszket.

A két kontinens határán Forrás: Peso

A két kontinens földrajzi határát jelző 34 uráli obeliszk leghíresebbikét 1873-ban emelték, és azóta hirdeti nagy aranyozott betűkkel az ide sereglő, zömében helyi turistáknak, hogy hol állnak. A pisai ferde toronyhoz hasonlóan persze itt sem kellett több ahhoz, hogy idétlenebbnél idétlenebb pózokat vegyenek fel a látogatók, míg megörökítik ezt a pillanatot – ez alól természetesen mi sem voltunk kivételek.

Visszaérve azután Moszkvába már áldásként fogadtuk, hogy a hőmérséklet a mínusz 10 fokos tartományba kúszott fel, amit a már-már tavaszi melegként érzékeltünk.