Drogháborúk helyett ma már földi paradicsom várja a turistákat

Bogotában is jól éreztük magunkat, de a fővárost elhagyva szinte tobzódtunk az élményekben. A kávévidék Kolumbia egyik leglátványosabb része, ahová nem csak a kávé miatt érdemes elutazni. Medellín és környéke pedig már jó ideje nem a drogháborúkról híres. Kolumbiai beszámolónk második része.

Első vidéki állomásunk a fővárostól délnyugatra körülbelül 40 kilométerre egy misztikus hely volt, melyet mindenképpen szerettünk volna útba ejteni. Ez a hírhedt Salto de Tequendama, ami egy festői vízesés a Bogotá folyón, mellette pedig egy évek óta elhagyott szálloda, amely a szenzációhajhász weboldalak szerint egyike a világ leginkább szellemjárta épületeinek.

A szellemjárta Tequendama-szálló Forrás: Németh András

Adott egy gyönyörű vidék, a meseszerűen kanyargó folyó egy gigantikus – 132 méteres – zuhataggal; logikus volt, hogy a hely alkalmas a turizmusra, építettek hát szembe a vízeséssel még a 20-as években egy romantikus stílusú, kastélyszerű hotelt. Ez jó ötletnek tűnt, csak éppen a 40-es években úgy döntöttek a főváros bölcs vezetői, hogy létrehozzák a Muña-víztározót, ezzel egyidejűleg pedig Bogotá minden szennyét belevezetik a folyóba.

Azóta viszont olyan bűz terjeng az egész környéken, hogy a helyiek is orruk előtt tartott kendővel terelgetik csak a teheneket.

Ezen kívül az óriási szürkésfehér habdarabokat szállító folyó is szürreális látvány, nem csoda, hogy a jobb sorsra érdemes szálló bezárta kapuit, s átadta magát az enyészetnek.

A bűzfelelős: a tömör habdarabokat szállító folyó Forrás: Németh András

A helyszínt azonban felfedezte magának egy társadalmilag viszonylag jelentős csoport, mégpedig az öngyilkosok. A 40-es évek végétől napjainkig több mint 50 ember vetette le már magát a Tequendama-vízesésbe, és

az ő szellemeik népesítik be az elhagyatott hotel üres termeit.

A szállodát 2013-ban renoválták, jelenleg múzeumként működik, de csak hétvégente van nyitva, a hétköznapok továbbra is a szellemeké.

A vízesés és a hotel együtt eléggé impozáns látvány Forrás: Németh András

A kávévidéken nem csak kávézni jó

Tequendama után a híres-neves kávévidék felé vettük az irányt, s annak egyik székhelyét, a Bogotától kb. 260 km-re nyugatra található Armeniát céloztuk meg. Vonatközlekedés Kolumbiában lényegében nincs, így a távolsági utasforgalmat elsősorban légi úton és autóbuszokkal bonyolítják. A repülés Kolumbiában egészen kézenfekvő és nem is túl drága opció (erről majd később), azonban mi minél többet szerettünk volna látni a tájból, így a buszt választottuk, ami a sajátos terepviszonyok miatt 7 órás – föl a hegyre, le a völgybe – cikcakkozást jelentett.

A kávévidék buja, hegyvidéki növényzete Forrás: Németh András

Egy buszos kirándulás az Andokban sokak számára egyet jelent a konstans halálfélelemmel, s ha jobban meggondolom, nem teljesen alaptalanul terjedt el ez a mendemonda. A mi buszunk például az országutak császáraként nyomott le minden létező közlekedő partnert a padkára, és beláthatatlan kanyarokban döngettünk 80-90-nel a bal oldali sávban. Egyszer előzött meg minket két motoros, de büszke sofőrünk nem hagyta magát, addig nyomta a pedált, míg csak sikerült a két pimaszt móresre tanítani, s visszaelőzni.

Egyértelműen mi voltunk a 40-es számú főút táplálékláncának csúcsán.

Én az utazás elején szinte kétpercenként láttam magunkat lefelé pörögni egy szakadékban, de aztán körbenézve mindig azt észleltem, hogy a helyiek nagy ívben tesznek rá, hogy sokadszorra játszunk „nagy-britanniást” a bal oldalon. Ugyanolyan lelki nyugalommal nyomogatták a telefonjaikat, úgyhogy én is apatikus nyugalomba zuhantam: végül is, úgysem tehetek semmit...

Útközben már egyre egyértelműbb, hogy mi a vidék fő terméke Forrás: Németh András

Armeniát a XIX. század vége felé alapította egy Tigrisölő becenévre hallgató jaguárvadász. Igazából nem számít különösebben szép városnak, viszont a kávévidék (vagy kávétengely) egyik nem hivatalos fővárosa, s tudvalevő, hogy ez a tájék nemcsak Kolumbia világhírű exportcikkének otthona, hanem

az ország egyik legszebb vidéke.

A legtöbb ide érkező nem a városokban száll meg, hanem igyekszik magának szobát kaparintani a kávétermelő „fincák” egyikén, melyek pontosan úgy néznek ki, ahogy egy Rabszolgasorson szocializálódott rendes közép-európai elképzeli Izaura lakóhelyét.

Finca el Ocaso, a tökéletes szállás Forrás: Németh András

Armeniától nem messze, Salento kisváros közelében búvik, csupa zöld dombok ölében, kávé-, banán- és avokádóföldek gyűrűjében a Finca el Ocaso (Alkony-birtok), amely hibapont nélkül hozza a tökéletes atmoszférát. Főhadiszállásként itt rendezkedtünk be három napra, és azt hiszem, nem túlzás elsütni a paradicsomi jelzőt az itt töltött időre.

Nyugalom, meseszép panoráma, finom gyümölcssalátás reggelik, kedves és mosolygós vidéki figurák, meg persze kávé.

Elsősorban nem a kávé miatt jöttünk Quindio megyébe, de ha már itt vagyunk, akkor nyilván illett elmenni egy tematikus túrára, ahol kávét ültetünk, szüretelünk, darálunk, vagyis a kávécseresznyemag földbe dugásától a különböző fajták kóstolgatásáig követhetjük végig a folyamatot.

Túracsapat a kávévidéken – melyik tábla a kakukktojás? Forrás: Németh András

Gondolom, nem lepek meg senkit azzal, hogy a Föld legnagyobb kávétermelője Brazília, azonban dobogós helyen van Kolumbia is, mivel évi 810.000 tonnával bizony övék a bronzérem (az ezüst meg, valamilyen furcsa oknál fogva, Vietnámé). A szakértők szerint Kolumbiában termelik a világ egyik legjobb minőségű kávéját, itt már a menő borokhoz hasonlóan évjárat- és fajtamegjelölés, illetve földrajzi árujelzés jár a készterméknek.

Pörkölik a kávébabokat a farmon Forrás: Németh András

Alapvetően háromféle kávé létezik ezen a bolygón: a robuszta, az arabica és a liberica. A világ fogyasztásának 75%-át a robuszta teszi ki, ez egy jóval ellenállóbb, igénytelenebb fajta, az ebből lefőzött kávé markánsabb, kesernyésebb és magasabb a koffeintartalma, így ez a presszókávék jellemző alapanyaga.

Na ez az, amit Kolumbiában nem termelnek,

mert itt az arabica dívik, amely kifejezetten a 2000 méteres tengerszint feletti magasságot kedveli, az íze lágyabb, édeskésebb, enyhén karamelles, és drágább is, mint a robuszta. (A libericát most hagyjuk...)

Bemutató és kávészüret az El Ocaso-ültetvényen Forrás: Németh András

A Finca el Ocaso körül is mindenhol arabicaföldek voltak, de banánültetvényekkel kombinálva. Kávétúra-vezetőnk, Andrés, elmondta, hogy a banántrágya kitűnő a kávénak, ezenkívül humanitárius okokból is van előnye, mert árnyékot vetnek a kávécserjékre, így a szüretelő munkásokat nem süti szénné a perzselő nap ereje.

Azt is megtudtuk, hogy Kolumbiában egyszerűen sehol nem fogunk normális kávét inni, mert

a jó minőségű kávét 100%-ban exportálják,

s ami itt marad, az az úgynevezett „pasilla”, afféle selejt. Hát jó. Létezik egyébként egy kolumbiai kávézófranchise (a helyi Starbucks), a Juan Valdez (jó drága), amelynek országszerte rengeteg egysége van, s egy marcona kalapos-bajszos-ponchós alak a jelképe. Nos, Andrés szerint nem rossz a Juan Valdez, „de az is csak pasilla”, mint a többi, szóval nagyon sokat attól se várjunk. Szép...

Kávékészítés és -kóstolás a farmon Forrás: Németh András

Quindio megye legnépszerűbb járművei a második világháborús Willys katonai terepjárók, amelyeket az amerikai hadsereg 1946-ban hozott be. Mindenki ilyenekkel furikázik, ezek taxik és áruszállítók is egyben.

Jól bírják a durva útviszonyokat, s nem utolsósorban jól is néznek ki.

A fincáról Salento városába másfél óránként járt a dzsiptaxi, így minden este Salentóban kötöttünk ki, amely az egyik legkellemesebb kisváros az országban.

Quindio megye útjainak sztárjai, a Willys terepjárók Forrás: Németh András

Kocsmák, rumok és tejo

Salento híres a pisztrángjáról, meg a kézműves termékeiről, ezenkívül ez a kiindulópontja a Cocora-völgybe és a Los Nevados Nemzeti Parkba vezető túráknak. De hangulatos építészeti arculata (bahareque) miatt saját jogán is okkal népszerű: élénk színekkel pingált, erkélyes házak, színes zászlócskákkal, lampionokkal díszített kandeláberek, vidámság, zene, utasokra váró Willysek a főtéren és a vendéglőkből szálló kellemes illatok – nehezen tudom elképzelni, hogy valakinek ne tetszene Salento.

Salento mindenkinek bejön Forrás: Németh András

Ráadásul itt van az autentikus Duna bár (Bar Danubio, Carrera 6a 4a), ahol az igazi férfiak, a ponchóba és kalapba bújt, bajszukat pödörgető helyi machók biliárdoznak. Itt azért még az is előfordul, hogy kissé gyanakvóan tekintgetnek a gringó turistákra, de ez hozzátartozik a hely szelleméhez.

Természetesen rumot illik kérni. A két legelterjedtebb márka a Caldas és a Medellín, és azt kell, mondjam, hogy köszönőviszonyban nincsenek azokkal a rumokkal, amelyeket én itthon kóstoltam.

Ezek ugyanis meglepően finomak, és jóval olcsóbbak, mint nálunk.

A másik népszerű ital, az aguardiente, amely egy ánizsos ízesítésű törkölypálinka, talán az ouzóhoz lehetne hasonlítani. A fiatalok körében népszerűbb, mint a rum.

Salentói utcakép – itt van a Duna bár is Forrás: Németh András

Amit Salentóban mindenképpen érdemes kipróbálni, az nem más, mint a tejo. Ez Kolumbia híres kocsmasportja, ahol súlyos vaskorongok agyagtáblára való hajigálásával apró papírtasakokba helyezett puskaport kell felrobbantani.

Mi más is lehetne emblematikusabb népi szórakozás, mint a robbantgatás?

Sör és puskapor – így hirdeti magát a Los Amigos bár (Carrera 4a 3-32), ahol lecsekkolhatjuk tejotudásunkat.

Egy macsó kocsmasport helyszíne: a Los Amigos tejopálya Forrás: Németh András

Langaléta pálmáktól a festői termálfürdőig

A Kolumbiát népszerűsítő fotósorozatokon szinte biztosan bérelt helye van egy, a Cocora-völgyet ábrázoló fényképnek is, s ez nem véletlen. Aki a kávévidéken jár, annak legalább egy félnapos kirándulás erejéig el kell látogatnia arra a helyre, ahol a világ legmagasabb pálmafái, az 50-60 méter magas viaszpálmák lepik be százával a hegyoldalakat.

A Cocora-völgy viaszpálmái Forrás: Németh András

Igazából nem is kell utazási irodákkal bajlódni, Salento főteréről menetrendszerű Willys dzsipjáratok indulnak a völgybe, fejenként 3-4000 pesoért (270-360 forint) elvisznek ebbe a köderdők határolta csodavilágba, ami sokak szerint olyan, mint a Jurassic Park egy tetszőleges forgatási helyszíne. Számtalan túraút indul innen.

Vízhatlan cipővel, esőkabáttal azért készüljünk,

mert 2000 m körüli tengerszint feletti magasságban bármikor meglephet minket egy jófajta zuhé, s túl nagy melegre se számítsunk, bár 15 fok alá nem fog csökkenni a hőmérséklet.

A Cocora-völgy a felhőerdőkkel borított hegyek között Forrás: Németh András

A kávévidék másik nagy durranása Santa Rosa de Cabal környéke (ez már Risaralda megye), mely a termálforrásairól híres. Közülük a két leghíresebb a Santa Rosa és a San Vicente. Kolumbiában túrázgatva egyébként nehéz fokozni a látvány okozta izgalmakat, kissé unalmas is leírni, de egyszerűen szinte mindenhol meseszép a táj,

a Santa Rosa-vízesés azonban mindenre még rátesz egy lapáttal.

Ráadásul pont a vízesés lábánál van a termálfürdőhely, vagyis egyből adódnak a közösségi oldalakra kívánkozó fotótémák, például egy pohár borral henteregni az egyik forró vizes medencében, mögöttünk pár méterre pedig a legyezőszerűen szétágazó zuhatag, a maga 95 méteres magasságával.

A Santa Rosa-vízesés és a fürdő Forrás: Németh András

Ide sajnos kissé borsos belépővel tudunk bejutni: 40.000 pesót (3.600 forint) Kolumbiában nem sokan engedhetnek meg maguknak, úgyhogy ez egy luxusüdülőhely. Viszont garantáltan úgy is néz ki, s a panoráma, meg az egész környezet bele fog égni a retináinkba, kár volna kihagyni. Egy teljes napot is el lehet tölteni, tökéletes feltöltődés – főként, ha másnap nekivágunk Medellín felé.

Töltődés a vízesés lábánál Forrás: Németh András

Irány az örök tavasz városa!

A következő állomás az ország második legnagyobb városa, Bogotá nagy riválisa, a gazdaság motorja: a híres-hírhedt Medellín. Ahogyan Portugáliában is létezik a mondás: „míg Lisszabon bulizik, Porto dolgozik”, úgy Kolumbiában is széles körben elterjedt meggyőződés, hogy

a bogotáiak csak henyélnek naphosszat, bezzeg a medellíniek meg termelik a GDP-t.

A két és fél milliós metropolisz Antioquia tartomány központja, valamint a „paisa” kultúra fellegvára, mely kultúra központi figurája a családszerető, vállalkozó szellemű, keményen dolgozó kisember. Kedvenc étele pedig a „bandeja paisa”, amely egy nem túl ötletes kalóriabomba, egy igazi bőségtál, amin mindenképp van egy (általában nem kicsit rágós) hússzelet, kolbász, töpörtyűvé sütött szalonna, bab, rizs, avokádó, tükörtojás, sült banán meg egy kerek arepa (kukoricalepény).

A bandeja paisa kistestvére (ugyanaz, csak rágós hússzeletek nélkül) Forrás: Németh András

Természetesen Medellín a nagyközönség számára nem elsősorban a tápláló, de nem túl finom bandeja paisáról ismert, hanem Pablo Escobar munkásságáról, illetve a drogkartellek tevékenységéről, melynek következtében a város neve a nyolcvanas évek második és a kilencvenes évek első felében egyet jelentett a földi pokollal.

Escobar egykori birtoka, a Hacienda Nápoles bejárata Forrás: Németh András

A csúcsévnek tekinthető 1991-ben csak Medellínben összesen 6658 emberölés történt. Escobarról, Gacháról, az Ochoa testvérekről, meg a többiekről nem is kívánok sokat értekezni, akit érdekel a téma, nézze meg a Narcos című sorozatot, amely mestermunka a maga nemében. Jelen útleírás szempontjából csak annak van jelentősége, hogy

a mai Medellín távol áll attól a képtől, amely bennünk élhet a múlt kokainfővárosáról.

Medellín belvárosa – nehéz elhinni, hogy itt 30 éve durva drogháború zajlott Forrás: Németh András

Escobar ma már inkább szégyellnivaló figura, akinek a nevét a legtöbb általam kérdezett helyi ki sem ejtette, csupán mindig úgy hivatkozott rá, hogy

az a bizonyos személy.

Ettől persze még lehet escobaros pólókat kapni, hisz nyilván az üzlet az más tészta, s jól tudják az itteniek, hogy az idióta turisták megveszik a bajszos-kucsmás „plata o plomo” (szabadfordításban: pénz vagy golyó) feliratú cuccokat.

Bevásárlóközpont Medellín belvárosában Forrás: Németh András

A mai Medellín egyértelműen a legmodernebb kolumbiai város, s több hasonlóságot mutat egy tetszőleges texasi nagyvárossal, mint bármely hasonló kaliberű dél-amerikai társával. Itt metró van, magasvasút, kulturált közlekedés, luxusterepjárók, tisztaság, kellemes parkok, neonfények és plázák – legalábbis mi ezt az arcát láttuk.

Nyilván a város élő valósága azért ennyire nem rózsás,

s egy kezembe került El Tiempo vezércikke éppen azt taglalta, hogy három hullát találtak zsákokba varrva a 13. kerületben (Comuna 13), ami azért jelezte, hogy vannak még no-go zónák Medellínben. Az egyszerű turista azonban ilyen helyekre ritkán vetődik, s a többségnek az általános benyomása a városról alapvetően pozitív lesz.

Akár egy texasi nagyváros Forrás: Németh András

Mindezen túl Medellín büszkélkedik az „örök tavasz városa” címmel is, köszönhetően az egész évben kellemes 24-26 foknak, ami azért tényleg nem megvetendő adottság. Különösen, ha az ország szinte összes lakosa által sarkvidéki klímájúnak tekintett Bogotával hasonlítjuk össze, ahol azért a 15 fok, az eső, a köd és a nyirkos szél gyakori vendég.

Jellemző egyébként, hogy a többség nem tud Bogotánál hidegebb helyet elképzelni.

A medellíni hotel recepciósa érdeklődött ugyanis, hogy Magyarországon milyenek a telek, mire én mondtam, hogy jó hidegek bizony, kell fűteni rendesen. Erre szinte ijedten kérdezett rá, hogy „jaj, csak nem olyan, mint Bogotában?”

Medellínben kevés a történelmi épület, elvétve azonban akad Forrás: Németh András

Túl sok klasszikus látnivaló nincs egyébként az alapvetően modern jellegű városban, a főtérnek tekinthető Plaza Boterón magasodó Rafael Uribe Kulturális Központot én ugyan XIX. századi katedrálisnak néztem, de aztán rá kellett jönnöm, hogy egy 1925-ben épült neogótikus kormányépület. (Aki esetleg mégis régi katedrálist szeretne látni, az az Envigado negyedben lévő Szent Gertrúd-templomot keresheti fel, amely valóban az 1800-as évek derekán épült.)

A Rafael Uribe Kulturális Központ Medellínben Forrás: Németh András

Medellín legfőbb látnivalói azonban nem épületek, hanem a legendás Botero-szobrok, melyek a művészről elnevezett (fő)téren találhatók. Nem is kevés, szám szerint 23. Fernando Botero Medellín szülöttje, s talán Escobar, Márquez, Shakira és James Rodríguez után nevezhetjük az ötödik leghíresebb kolumbiainak, aki ma is él.

Botero azzal vált világhírűvé, hogy szinte kizárólag kövér és óriási hátsóval megáldott embereket és állatok fest, illetve önt szoborba.

Ez ugyan így nem hangzik túl bonyolultan, azonban alkotásainak sajátos hangulata és egyfajta bája van, engem a kezdetektől levett a lábamról.

Botero szobrai a róla elnevezett téren Forrás: Németh András

Medellín egyik jellegzetessége az ún. „metrocable” rendszer, ami nem más, mint egy tömegközlekedési szisztéma. Az alpesi síterepeken megszokott lanovkákkal lehet feljutni a város körüli hegyekre kúszó negyedekbe, ezt megéri kipróbálni, csodás a panoráma a liftekből. Egyébként itt is igaz az a Dél-Amerikában nem ritka, de európai szemmel fordítottnak nevezhető városszerkezet, szociológiai struktúra, melynek a lényege az, hogy a gazdagok nem a hegyoldalakon, hanem épphogy lenn a völgyben élnek.

Minél magasabban lakik valaki, valószínűleg annál lejjebb van a társadalmi ranglétrán.

Medellínben nagyon nem mindegy, hogy a település melyik részén él az ember, El Poblado, Laureles és Belén a gyönyörű parkjaival, tökéletes tömegközlekedésével, dizájnos villanegyedeivel a tehetősek otthona, míg a Comuna 13, a Pueblito Paisa vagy a La Sierra a szegényebb rétegek lakóhelye, melyeket jobb kihagyni a városi csatangolásokból. A bogotái Candelariához hasonlóan egyébként a szűkebb értelemben vett óváros, a Prado is csak napközben biztonságos.

Az Alpokban megszokott síliftek Medellínben tömegközlekedési eszközök Forrás: Németh András

Kirándulás extrém barlangtúrával

A város környékén se szeri, se száma az izgalmas kirándulási lehetőségeknek, a paisa vidék a gyönyörű természeti látnivalóival, színesre pingált festői városkáival, szabadtéri kalandprogramjaival és gasztronómiájával csalogatja a turistákat (bár ez utóbbiban nem hiszek őszintén). Jericó, Santa Fé de Antioquia, Jardín és Guatapé is bőven megér egy vizitet, mi ez utóbbit választottuk.

Guatapé vidám, csupa szín városkája Forrás: Németh András

Guatapé több dologról is nevezetes, a legfőbb látnivaló azonban a szikla (el Peñon), amely egy 220 méter magas, szürkésfekete színű gránitmonolit, s ami egyáltalán nem úgy néz ki, mint egy e világi képződmény,

sokkal inkább hajaz egy idegen civilizáció bolygóba fúródott járművére.

A sziklamasszívum kétharmad része egyébként a föld alatt van, s külön érdekes tény, hogy a képződmény egésze a mai napig magántulajdon, mégpedig a Villegas família birtoka.

A szikla Forrás: Németh András

Ettől függetlenül nyitva áll a látogatók előtt, 18.000 peso (1700 forint) ellenében megmászható a 659 lépcsőfok, mely a monolit tetejére visz. Azt kell, hogy mondjam,

a fentről elénk táruló panoráma minden pénzt megér.

Ami fentről látható, az az Embalse del Peñol végtelen tóvidéke, melynek apró kis öblei mentén virítanak a kolumbiai felső tízezer luxusvillái. A tóparton elegáns ligetek, szállodák és vitorláshajók, kissé távolabb pedig maga Guatapé városa a színes kis házikóival.

A guatapéi tóvidék Forrás: Németh András

Az egész környék arra csábít, hogy pár napot eltöltsön itt az ember, csónakázzon egyet a tavakon, kiránduljon a dombvidéken, bebarangolja a városa utcáit, lazuljon egyet a főtéren, s bámulja, ahogy a marcona képű, kalapos helyi keménylegények ellovagolnak a Carmen Miasszonyunk-parókia előtt – mint egy Márquez-regényben.

Guatapéi hangulat Forrás: Németh András

Guatapétól nem messze, a Medellínt Bogotával összekötő 60-as számú főút mentén található a Rio Claro folyó kanyonvidéke, ami tökéletes helyszín kicsit elbújni a köderdők világában, s kipróbálni pár izgalmas szabadtéri kalandprogramot. Földút vezet az erdőn át a Reserva Natural del Rio Claro fából ácsolt központi épületéig,

innen már csak gyalog lehet folytatni az utat a folyó mentén,

majd sziklába vájt lépcsőkön lehet eljutni a dzsungelnövényzet által körbeölelt menedékházakig. Ezek a szállások teljesen úgy néznek ki, ahogy azt a trópusi környezetben játszódó kalandfilmeken nevelkedett ember elképzeli, megspékelve azzal, hogy a szobák egyik oldala teljesen nyitott az erdő felé, csupán az ágyak köré leengedhető szúnyogháló jelent némi védettséget.

Szállás a trópusi felhőerdőben Forrás: Németh András

Az egyik legnagyobb élmény itt tölteni egy vagy több éjszakát, az éjszakai dzsungel hangjai semmi máshoz nem foghatók, s az a tény, hogy a szoba egyik fala hiányzik, még tapinthatóbbá teszi ezt a különös atmoszférát.

Természetesen fülledt, súlyos meleg van itt mindig,

de szerencsére lábunk alatt kanyarog a folyó, ami fürdésre csábít. Több szakaszon is lehet csobbanni egyet, van egy Márvány-strandnak (Playa Marmol) nevezett rész, ahonnan bérelt gumibelsőkön lehet lecsorogni a folyón.

Ösvény az erdőben a Rio Clarónál – ez vezetett a reggelizőhelyre Forrás: Németh András

Száraz időben ez Kolumbia legtisztább vizű folyója, olyan, akár a szlovén vagy osztrák hegyi patakok, melyeknek tökéletesen lelátni az aljára, azzal a különbséggel, hogy a Rio Claro vize egyáltalán nem jéghideg, hanem kellemes 23-24 fokos. Ám, ha nagy esők jönnek, akkor a folyó ugyanolyan sáros, sárgás, zavaros vizű, mint az összes többi, fürödni ugyanúgy lehet benne, csak kevésbé esztétikus.

Rafting a dzsungelfolyón Forrás: Németh András

Rengeteg programot kínál a Reserva, kötélpályákon át lehet siklani a lombok között, a folyó felett, szerveznek raftingozást, kanyoningot, sziklamászást, a legütősebb program azonban egy kb. másfél órás barlangtúra, melyhez hasonlót még sosem éltem át. A Cueva de Guacharos nevű barlang a folyó túloldalán van, kellemes erdei kaptatón lehet megközelíteni, onnantól viszont, hogy bejutottunk a barlangba,

hirtelen egy Indiana Jones-film menekülőhelyszínén találjuk magunkat.

Koromsötét van odabenn, derékig gázolunk a vízben, fejünk felett pedig rikoltozva keringenek a barlanglakó olajmadarak (guacharos), melyek alapból kb. félméteresek, ám kinyújtott szárnyaik akár méteresek is lehetnek, hangjuk pedig szakasztott olyan, mint a nazguloké A Gyűrűk Urából.

Olajmadarak (guacharos) a barlangban Forrás: Németh András

Az út a barlangban komoly terepmunka, néhol kisebb sziklákon kell átmászni, máshol egy szűk hasadékon kell átpréselni testünket, ám az adrenalinfokozó részek határozottan azok a szakaszok, ahol a semmibe kell leugrani, egy 2-3 méteres szakadékba, hogy csobbanjon az ember egy barlangtóba. Egyes helyeken kötélbe kapaszkodva kell leereszkedni úgy, hogy

egy komplett vízesés zúg át a testünkön,

vagy éppen egy víz által vájt természetes sziklacsúszdán kell fenéken leslisszanni. A barlang kijáratánál konkrétan egy kötélhágcsón le kell ereszkedni a Rio Claróba, s átúszni a túlpartra a sodráson át.

A barlang kijárata a Rio Clarónál Forrás: Németh András

A Reserva Natural del Rio Claro óriási élmény, érdemes azonban szállást előre foglalni, mert népszerű a hely. Megközelíthető Medellínből és Bogotából is helyi távolsági busszal, a jegyet ilyenkor Doradal városáig kell kérni azzal a megjegyzéssel, hogy a Reserva bejáratánál szeretnénk leszállni. Medellín környékét ugyanakkor mi bérelt autóval jártuk be, s

mindenféle előzetes rémhír ellenére egyáltalán nem tűnt vészesnek itt autózni,

s az ára sem volt túl magas. Az utak állapota meglepően jó, lényeg, hogy higgadtan kell vezetni, s el kell tudni fogadni, hogy simán előfordul, hogy 20 percet is vánszorgunk egy kamion mögött, nem éri meg eszetlenül előzgetni.

Antioquia megye útjain Forrás: Németh András

A következő, befejező részben belekóstolunk Cartagena karibi hangulatába, ítéletet mondunk a helyi konyháról, és elrepülünk egy kolumbiai szigetre, ahol nem spanyolul beszélnek.