Tiltott fotókat készítettünk a ciprusi kísértetvárosról

Kevés olyan szürreális hely van a világon, mint Ciprus törökök lakta része. Mi két kirándulást is tettünk oda a sziget déli oldaláról, és mindkétszer leesett az állunk. Nicosia török felében egy kurd éttermébe tévedtünk be, Famagusta strandján pedig kijátszottuk a katonák éberségét.

Amikor Nicosiában átléptem a déli részről az északira, kicsit úgy éreztem magam, mint amikor a német újraegyesítés előtt Berlin keleti feléből a nyugatiba értem. A hasonlat persze több szempontból sántít. Ott jóval szigorúbb volt az útlevél-ellenőrzés, és nem etnikai alapon osztották meg a várost. De mindkét esetben teljesen más, szokatlan világba csöppentem mindössze néhány perc séta után.

Falfirka a nicosiai határnál - kellett hozzá bátorság Forrás: Origo

Berlinben már közel 30 éve leomlott a fal, legfeljebb néhány darabja emlékezteti az ott lakókat és a turistákat a történelem eme szakaszára. A ciprusi fővárosban azonban ma is sok utca végződik úttorlaszokkal. A görög oldalon a határ mellett járva üres boltok és egy bezárt mecset jelzi, hogy valaha szebb időket látott ez a környék. Csak a turistáknak izgalmas a hely, az őrt álló görög katonák unott válaszából pedig sejthető, a tiltás ellenére nem először akarták őket lefényképezni.

Muszlimok imádkoznak a katedrálisban

A katasztrófaturistáknak azonban a török oldal tartogat több meglepetést. Hogy rögtön az elsőt elkerüljük, érdemes lekapcsolni az adatroamingot az okostelefonon: míg a görög oldalon ez már ingyen van, a török részen kemény díjat kell fizetni az – akár nem szándékolt – adatforgalomért.

Bár Ciprus Magyarországgal egy időben lépett be az Európai Unióba, az ország északi részének tagságát felfüggesztették. Azt ugyanis 1974-ben – egy görög puccskísérlet után – Törökország megszállta, majd 1983-ban egyedüliként elismerte az Észak-Ciprusi Török Köztársaság függetlenségét. Nicosiát (görögül Lefkoszía, törökül Lefkoşa) a szigeten átfutó zöld vonal mentén kettéosztották. A görög és a török ciprióták csak 2003-tól látogathatnak át a sziget másik felére. Összesen hat határátkelőn lehet átmenni, az átkeléshez magyaroknak útlevél vagy új típusú, kártyaformátumú személyi igazolvány szükséges. Ha autóval megy át délről az ember, új biztosítást is kell kötni a határon.

A határon átlépve azonnal szembetűnő a változás, és nem csak a török szavak, feliratok vagy a müezzin felcsendülő éneke miatt. A jóval szerényebb utcakép mutatja, hogy ide bizony már nem érnek el az unió fejlesztési pénzei. Ezzel együtt érdekes a régi utcákon csatangolni, és akadnak kifejezetten remek épületek is, mint például Büyük Han, amely régen fogadóként szolgált, ma szuvenírboltok és egy étterem várja ott a látogatókat.

A Büyük Han, azaz a Nagy Fogadó Nicosia török felén Forrás: Origo

Ennél is érdekesebb volt azonban számunkra a hatalmas Szelim-mecset. Az „érdekes” jelző persze Észak-Cipruson sem feltétlenül takar mindig pozitív dolgot. Ebben az esetben például valójában egy 13. században épült katolikus templomról, a Szent Szófia-katedrálisról beszélünk, amelyet csak 1570-ben alakítottak át mecsetté a törökök,

kidobva az eredeti berendezést, és hozzáépítve két minaretet.

Hasonló barbárságra egyébként a katolkus egyház is képes volt, gondoljunk csak a córdobai nagymecset sorsára Spanyolországban. Egy viszont biztos: miközben a katedrálisból lett mecset falai a történelem viharairól és emberi gyarlóságról meséltek, belépve az épületbe hihetetlen csend és nyugalom vett körül.

Korgó gyomrunk jelezte, hogy a szakrális élményektől ideje a kulináris élvezetek felé fordulni. Észak-Nicosiában ez nem okoz gondot, ám azt tudni kell, hogy sokan a turistákból élnek, így az éttermek az ő pénztárcájukhoz szabják az árakat, többnyire euróban. Lehet némi pénzt spórolni azzal, ha előbb török lírára váltjuk az eurónkat, mert ezzel elkerüljük boltok, éttermek rossz átváltási árfolyamát, de akkor meg a maradék líra visszaváltásával kell bajlódni.

Mi egy kicsit kijjebb eső éttermet választottuk ki, megnézve előtte az étlapot, és tisztázva, milyen árfolyamon fizethetünk euróban.

Mivel ez alapján olcsónak tűnt, a teraszon pedig jó salsa zene szólt, leültünk. Egész Cipruson itt ettük az egyetlen igazán finom kaját, pedig sok helyen próbálkoztunk az egy hét alatt.

Nem csak az étel, a környezet is kitűnő volt Forrás: Origo

A hely abban is kuriózum volt, hogy kiderült, a tulajdonosa kurd. A jobb élet reményében jött, majd hozta el ide családját Törökországból, és elégedettnek tűnt. A kurdok és törökök viszonya közismerten nem felhőtlen, de hogy pont a török nacionalizmus fellegvárában találja meg számítását egy kurd étteremtulajdonos? Ennél nagyobb csavart aligha tudtam volna elképzelni ebben az etnikai konfliktusokkal terhelt történetben.

Elherdált örökség

Nicosiába pár euróért el lehet buszozni a déli tengerpartról, így nem csoda, ha a török oldalt a legtöbb turista így keresi fel. Van azonban egy nála is jóval izgalmasabb célpont is a zöld vonalon túl, ahová viszonylag kevesen jutnak el. Igaz, a sziget keleti partján található Famagustába (görögül Ammóhosztosz, törökül Gazimağusa) nincs tömegközlekedés a déli oldalról, csak az utazási irodák szerveznek oda utakat. De érdemes befizetni egy egynapos kirándulásra, mert az élmény tényleg egyedi.

A közeli Szalamisz ókori romvárosát is gyakran beveszik a Famagustát meglátogató túrákba Forrás: Origo

Mi a lárnakai szállodánkban foglaltuk le a túrát, amely Famagustán kívül Szalamiszba és a Szent-Barnabás-kolostorhoz is elvitt. Az út már a déli részen is érdekes volt, mert sorra hagytuk el a brit katonai területeket, ahová persze tilos a belépés. (Talán kevesen tudják, de Ciprusból két brit támaszpont is kihasít egy-egy nagy területet.) A határon leellenőrizték az útleveleket, majd

görög idegenvezetőnk mellé egy török is felszállt.

Neki egész úton a szavát sem hallottuk, egyetlen tevékenysége abban állt, hogy mindenkitől beszedett fejenként 5 eurót, állítólag belépőkre.

Aki már sok ókori várost látogatott meg, annak Szalamisz nem lesz túlságosan izgalmas, bár tény, hogy az ókori település épületei kimondottan jó állapotban maradtak fenn (bővebben itt olvashat a történetéről). Akkor már inkább második megállónk, a Szent Barnabás-kolostor volt emlékezetesebb, ahol maga a névadó, a ciprusi ortodox egyház alapítója is el van temetve. A kolostor kertje szép, a templomban viszont hullik a vakolat a gyönyörű ikonok mellett, Szent Barnabás sírja mellett pedig takarítószereket találtunk.

Szent Barnabás sírja takarítóeszközökkel Forrás: Origo

Mindez azonban eltörpült ahhoz az enyészethez képest, amit Famagustában láttunk. Ha valaki kíváncsi a több mint 3 ezer éves kikötőváros fordulatos történetére, az itt elolvashatja. Csak egy adalék: a városban valaha 365 templom állt, melyek jó része a velenceiek uralma alatt épült – ma egy működik ezek közül, az is mecsetként. Ez utóbbit egyébként Szent Miklós-katedrálisnak hívták, ma Lala Mustafa pasa nevét viseli. Megcsonkított homlokzatához csak egy minaretet emeltek, így az épület bizarr mementót állít a pusztításnak.

Famagusta óvárosa nem különben lehangoló a látvány. A valaha gazdag településen most betört ablakú, bezárt épületek, letűnt időkből itt maradt üzlethelyiségek és néhány felújított ház vagy étterem váltogatja egymást. A helyiek jó része a hozzánk hasonló katasztrófaturistákból él. Sokan ezt mézes-mázos lenyúlással teszik, ahogy abban az étteremben is, ahol vacak ebédünket elfogyasztottuk. De akadtak tényleg egyedi helyek is, például a régi kacatokkal telepakolt teázó, ahová utóbb betértünk.

Fényképezni szigorúan tilos!

Az út fénypontja (vagy mélypontja – nézőpont kérdése) csak ezután következett. A busz ugyanis elvitt minket annak a városrésznek a szélére, amelyet ma katonák zárnak le a látogatók elől. Az 1974-es török megszállás előtt Varosha felkapott üdülőhely volt, sok európai filmsztár is élvezte remek strandját. A tengerparti városrészben görögök éltek, nekik mindössze néhány órájuk volt, hogy elhagyják lakóhelyüket.

Varosha fényűző szállodáihoz, lakóházaihoz és templomaihoz már közel fél évszázada nem nyúlt senki sem.

A lezárt településről nem szabad fényképet készíteni. Amikor csoportunk néhány tagja mégis megpróbálta ezt, egy ott posztoló török katona hangos kiabálással jelezte, hogy a tilalmat komolyan gondolják. Bár fegyver is volt nála, az egész inkább csak színháznak tűnt. Hiszen a tengert szabad volt fotózni, de ki veszi észre, ha valaki a mobiltelefonja hátlapi kameráját előlapira váltja, hogy remek szelfiket készítsen magáról az őrbódéval a háttérben? Kicsit odébb meg már végképp elszabadultak a fényképezőgépek, és sorra készültek a tiltott felvételek a lepusztult épületekről.

Hogy miért hagyják parlagon heverni az épületeket a törökök, arra idegenvezetőnk nem tudott válaszolni. Azt tippelte, azért, mert közel van a két országrészt elválasztó ütközőzóna, ráadásul a közelben brit katonai bázis van.

Visszafelé úgy ment a buszunk, hogy hátulról is láthattuk az „időkapszulát”, ahová 1974 óta senki nem tehette be a lábát. Az út bal oldalán elhagyott épületek, szögesdrót, beomlott háztetők, a jobb oldalán viszont ugyanúgy éltek az emberek, mint bárhol máshol a világon. Mi meg, a turisták középen. Csak kapkodtuk a fejünket ide-oda, és néztünk, mint a moziban. Pedig ez nem egy film volt, a valóságot láttuk.