Háromórás repülőút után érkeztem meg a 30 fokos tavaszba. Mivel nem vagyok nagy rajongója a kánikulának, kifejezetten örültem, hogy nem egy fél hónappal később, a pünkösdi hosszú hétvégére érkeztem. Később egy helyi lakostól megtudtam, hogy nagyjából május végéig érdemes ide látogatni, utána már elviselhetetlen a forróság.
A reptérről a legköltséghatékonyabb módon jutottam be a nagyjából 15 kilométerre lévő városba, a 30 percenként közlekedő helyi busszal, amely potom másfél euróba (470 Ft) került. A buszsofőr legnagyobb meglepetésemre magyar volt, és később is több magyar vendégmunkással találkoztam a városban.
A ciprusi tömegközlekedés (a helyi kék buszok vagy minibuszok hálózata) rendkívül jól szervezett. A járatok pontosak, olcsók, sűrűn közlekednek, és szinte bárhová el lehet velük jutni többnyire maximum egy átszállással. Valljuk be, a mediterrán országok egyikére sem jellemző ez a közlekedési kultúra. Már a bebuszozás alatt feltűnt, hogy a többi görög lakta településsel ellentétben Ciprus rendkívül tiszta, és az egész környék virágoktól pompázik, ami üde színfoltot jelentett az erős napsütéstől amúgy kopárra égett terepen.
Páfoszban gyorsan elfoglaltam a hotelszobámat, amely jóval olcsóbb volt, mint a hazai balatoni szállások zöme, és mivel már dél felé járt, elnéztem egy kis helyi tavernába ebédelni. A ciprusi pitába töltött bárányhúsos kebab és a halloumi megint csak meggyőzött arról, hogy a mediterránnál kevés jobb konyha van Európában. A ciprusi konyha egyik különlegességét, a szamártejből készült sajtot (a szamár Ciprus egyik nemzeti jelképe) is kipróbáltam, de sem az íze, sem pedig horrorisztikus ára nem késztett arra, hogy nagyobb mennyiségben beszerezzek belőle.
Ebéd után körbejártam a várost, amelyre a tengerpart kivételével nem kell több időt szánni, mint egy fél napot. Ha kulturális programokra vágyunk, érdemes felkeresni a város ikonikus építményét, a páfoszi várat, a Kato régészeti negyedet, az Agia Szolomoni katakombákat és Szent Pál oszlopát, amelyhez a legenda szerint a szentet kikötözték. Benézhetünk a kikötő közelében álló három-négy kisebb ortodox bazilikába is.
Páfosz alapvetően a tengerparti turizmusból él. A várost elözönlötték a brit és orosz turisták, akiket leginkább arról lehetett felismerni, hogy rákvörösre égve feküdtek a déli kánikulában a tengerparton. Ciprus magán viseli a brit gyarmati múlt nyomait, többek között
megőrizte a baloldali közlekedést és a rendkívül idétlen brit konnektorokat.
Ez utóbbi miatt első utam egy kisboltba vezetett, hogy beszerezzek egy adaptert, amellyel fel tudom tölteni a mobilomat. Kacérkodtam az ötlettel, hogy érdemes lenne autót bérelni, de végül úgy döntöttem, talán nem a szűk ciprusi utcákon kéne kipróbálni a jobb kormányos autózást.
A relatíve olcsó tengerparti ingatlanok megvásárlásával (legalább 2 millió eurós befektetésnél ciprusi állampolgárság is jár hozzá - a szerk.) a szigeten jelentős számban telepedtek le britek és oroszok. Minden második sarkon oroszul hirdető ingatlanirodákkal találkoztam. Cipruson mindenki beszél angolul és/vagy oroszul, így könnyen boldogultam, ami nem túl gyakran fordul elő mediterrán országokban.
Másnap korán reggel a tahinopitából (édes, csavart, szezámmagos krémmel töltött reggeli sütemény) és a kihagyhatatlan 10 százalékos kecskejoghurtból álló reggelit követően az egyik helyi busszal ellátogattam a Páfosztól nagyjából 10 kilométerre lévő Corall Bay nevű homokos strandra, amelynek lényegesen jobbak az adottságai, mint a városi strandoknak.
A délnyugati partszakasz legszebb strandjaként elhíresült hely 8 óra előtt még teljesen kihalt volt. Bő egy órán át élvezhettem a tökéletesen turistamentes nyugalmat. A tengervíz hőmérséklete április végén már éppen tökéletes arra, hogy felfrissítsen a kánikulában, de kétségtelenül pár fokkal hidegebb, mint a Fekete-tenger vagy az Adria.
Miután elkezdtek szállingózni az első turisták, a következő úti célom felé vettem az irányt. Agiosz Georgiosz az egyik legnyugatibb ciprusi település, egy kis halászfalu rendkívül szép, érintetlen partszakasszal, a parti szirten emelkedő görög templommal és festői kilátással. A faluhoz vezető út mindkét oldalát vörösbanán-ültetvények szegélyezik.
Egy rövid tengerparti sétát követően Peyia (Pegeia) városa felé vettem az irányt, hogy ott felszálljak a Polisz (Polis Chrysochous) felé tartó buszra. A két órás út alatt dél-észak irányban szeltük át a szigetet, és olyan helyeket láthattam, ahová ritkábban jut el turista.
Nicosiát leszámítva Ciprus nagyobb városai a tengerpartok mentén helyezkednek el,
míg az ország közepén lévő hegységekben csak falvakat és kisebb településeket találunk. A kisbuszon tapasztaltam meg igazán a ciprusi emberek déli mentalitását. Klasszikus mediterrán hangulat uralkodott, mindenki hadonászva magyarázott, hangosan beszélt és nagyokat nevetett.
Poliszban kipróbáltam az egyik tavernát, ahol príma, sókéregben sütött lepényhalat ettem, majd megismerkedtem az északi partszakasszal. A víz sokkal sötétebb és hidegebb itt, mint délen, a part pedig kövesebb. Latsi felé, a várostól nem messze terül el az
Aphrodité fürdőjeként elhíresült tó,
ahol az istennő az örök fiatalság reményében megmártózott. Sajnos nekem nem maradt annyi időm, hogy odáig elsétáljak.
Visszautaztam Páfoszba, ahol még elnéztem a minden útikönyvben szereplő Aphrodité sziklájához, ahol a legenda szerint a szépség istennője kiemelkedett a habokból. Ez inkább turistacsalogató látványosság, mintsem valódi különlegesség, de a tengerpart gyönyörű, és a délutáni forróságban igazán jól esik megmártózni a hűvös vízben.
Ciprusi tartózkodásom harmadik napja is eseménydúsra sikeredett. Hátat fordítottam a tengernek, és az ország belseje felé vettem az irányt. Páfosz központi buszállomásáról, Karavellából indulnak a buszok a sziget belseje felé. Amíg az Agiosz Neofitosz (Agios Neophytos) hegyi kolostorhoz induló buszra vártam, beültem egy kávéra a szemközti kávézóba, amelynek terasza egész nap tele van nyugdíjas helyiekkel, akik
végtelen ostábla játékba és kávézásba merülve élik stresszmentes, mediterrán életüket.
A kolostor környékén teljesen megváltozott a látkép. A kopár dűlőket sűrű, tűlevelű erdők váltották fel, a levegőben friss gyanta illata terjengett. Kellemes felüdülés volt a napsütötte parti élmények után. A kolostor templomában és múzeumában gyönyörű ortodox ikonokat láthattam, de a hely valódi különlegességét a légkör adja, az egész környéket uraló végtelen nyugalom.
A következő kisvárosban, Koiliben az Adonisz fürdőjének elnevezett tavacskához és vízeséshez sétáltam, ahol a legenda szerint Adonisz a lovait itatta.
Szerencsére itt csak helyi turistákkal találkoztam,
az viszont csalódottsággal töltött el, hogy tilos volt megmártózni a tóban. Némileg kelletlenül folytattam az utam a déli melegben a 30 kilométerre fekvő Hrisztoroiátissza (Chrysorogiatissa) kolostorhoz.
A 12. századi hegyi kolostor szintén nem a tengerparton sütkérező turisták központi gyülekezőhelye, viszont szép bizánci ikonokat és templomokat tartogat. Maga az út is mesés hegyvidéki látképet nyújt, ezért cseppet sem sajnáltam, hogy nem a klasszikus pihenési formát választottam.
A visszaindulásom napja is tartogatott némi meglepetést. Május 1-ét ugyanis a ciprusi buszvezetők sztrájkkal ünnepelték meg, így aztán némi nehézségbe ütközött kijutni a reptérre. Ettől eltekintve Ciprus nem okozott csalódást. A tengerpart és a kiváló konyha már önmagában megér egy utazást, de a sziget belsejének turistamentes nyugalma egészen különleges élményeket tartogat.