A táncoló városban közel voltam Észak-Koreához

Huncsun, a táncoló város, ahol kora délután a főtéren keringőznek

Amikor biztossá vált, hogy egy hetet Kína Csilin tartományában tölthetek, rögtön elhatároztam, hogy megpróbálok olyan közel kerülni Észak-Koreához, amennyire ez csak földrajzilag lehetséges. A térképet és a kínai vasúthálózatot nézegetve egyértelműnek tűnt, hogy ezt a vágyamat Huncsun városában valósíthatom meg a legkönnyebben. Ott ahol három határ, az orosz, a kínai és az észak-koreai találkozik. Ezt tudtam. Azt viszont nem is sejtettem, hogy Huncsunban milyen meglepetések várnak rám.

Mielőtt elmerülnénk a részletekben, megmutatom, hol is készült pontosan ez a beszámoló, és milyen utat tettem meg. (A térkép az autóutat mutatja, a vonatot nem, de nagyítás esetén jól látszik, merre kanyarog a vasút.)

A főhadiszállásomat Jencsiben, ebben a nyolcvanezer koreai által lakott városban ütöttem fel, innentől pedig csak egy ugrás volt vonattal Huncsun. A jegyemet még odahaza vettem meg az interneten, ami jó húzásnak bizonyult, tekintettel arra, hogy Kínának e távoli szegletében csak nagyon kevesen beszélnek angolul.

A vasutasok közül például senki, így kicsit izgatottan adtam át az otthon kinyomtatott voucheremet.

A kínai pénztárosnő szemrebbenés nélkül adta át a jegyeket, miután oda-vissza többször átlapozta az útlevelemet. Kínában ez utóbbi kedvelt foglalatosság, Jencsiben a repülőtéren egy rendőr elmélyülve nézegette az ausztráliai pecséteket, mutogatott rájuk és vigyorgott.

Kínai vasúti tisztviselő kávéval köszönti az utazót a huncsuni állomáson Forrás: XINHUA/Xinhua News Agency/Wang Haofei

Kínában vonatra szállni (sem) egyszerű dolog. Meg más sem, főleg akkor, ha az ember az országnak olyan részébe megy, ahol a turizmus még gyerekcipőben sem jár. Az olvasókat most nem untatnám a pénzváltás nehézségeivel, amelyek három napon át tartottak. Míg a turisztikailag fejlett vidékeken (Pekingben, Kantonban, Sanghajban) már utcai pénzváltók is működnek, addig Jencsiben csak a bankokban lehet a dollárt jüanra váltani. Elvileg.

Gyakorlatilag az a helyzet, hogy ha egy külföldi sima turistavízummal próbálkozik, a kérelmét elutasítják.

Magam csak úgy tudtam a dollárból jüant varázsolni, hogy a szállodám menedzserének adtam oda a bankókat, aki elment vele, és átváltotta. Ez már a harmadik napon történt. Diadaltól sugárzó arccal hozta a jüanokat, miközben csak annyit mondott: ez nem volt egyszerű. Márpedig, ha egy kínai ember ezt mondja...

Kínában sok dolog bonyolult. A taxizás viszont végtelenül egyszerű Forrás: Origo

A derék menedzser innentől kezdve a hónom alá nyúlt, és mindenhova elkísért. Kivitt Jencsi Nyugati pályaudvarára, ahonnan a vonat Huncsunba indult.

Kínában a jeggyel rendelkezőket háromszor is ellenőrzik, mielőtt vonatra szállnak.

Először a külső ponton kell bemutatni a jegyet és az útlevelet, ekkor léphetünk be a várócsarnokba. Onnan egy újabb ellenőrzési ponton átlépve akkor mehetünk tovább, ha a vonat számát kiírták a képernyőre. Majd a peron mellett álló egyenruhás embereknek kell bemutatni a jegyet – hol vagyunk még ekkor attól, hogy jöjjön a kalauz?

Ez a szupervonat közlekedik Huncsun és Csangcsun között Forrás: XINHUA/Xinhua News Agency/Lin Hong

A vonat viszont fantasztikusan modern, 200 kilométer/órás sebességgel száguldó szerelvény volt, ahol a másodosztályon is alapvető szolgáltatás a wifi, illetve az elektromos áram használata.

Alig 40 perc utazás után érkeztem meg Huncsunba.

A vonat olykor közvetlenül az észak-koreai–kínai határ mellett haladt el, az ablakból jól lehetett látni az őrbódékat és a fegyveres határőröket. A kalauz szinte ügyet sem vetett a jegyemre, valószínűleg azt gondolta, ha már idáig eljutottam, biztosan minden iratom rendben van.

Huncsun, ahol három ország – Kína, Észak-Korea és Oroszország – találkozik Forrás: AFP/Greg Baker

Huncsunban azonnal taxiba ültem. A város szélén fekvő monumentális vasútállomástól ugyan indultak autóbuszok, de a kínai feliratokat most sem értettem. Kínában a taxizás nem úri huncutság, errefelé 5 jüanról (200 forintról) indul az óra, de a nyolc kilométeres távolság megtétele után sem fizettem többet 8 jüannál.

A sofőrnek csak annyit mondtam, hogy Huncsun, bízva abban, hogy a város közepén tesz le.

Nem kellett csalódnom, a zöld taxi hamarosan egy gigantikus bevásárlóközpont mellett fékezett.

A huncsuni gigantikus pláza Forrás: Lantos Gábor

Ha már így esett, megszemléltem belülről ezt a plázát. Szürreális élmény volt. A hatemeletes épületben délben az eladókon és rajtam kívül egyetlen lélek sem lézengett. Üres volt az egész. Pontosabban: eladókkal volt tele.

Ha egy üzlet felé közelítettem, akkor az addig ott tébláboló személyzet vigyázzállásba vágta magát.

Számomra felfoghatatlan, miért építették ide ezt az óriási üzletközpontot, de ez legyen a Huncsunban élők baja. Az viszont nem lepett meg, hogy a nyugat-európai vagy amerikai, esetleg ázsiai világmárkák mindegyikének volt itt üzlete. Ha akartam volna, olyan mosógépet veszek, hogy ihaj. Nem akartam.

Déli tizenkettőkor ennyien voltak a huncsuni plázában Forrás: Lantos Gábor

Szó sincs tehát arról, hogy ez a kívülről porfészeknek tűnő város belül ne lüktetne, és ne lenne izgalmas. Ha csak az utakon futó kocsiparkot vettem szemügyre, jól lehetett látni a két végletet.

A vadonatúj terepjárócsodákat és a lepukkant kordéra hajazó autókat.

A mondás Huncsunban is nagyon igaz: akinek pénze van, az mindent megtehet, akiknek nincs pénze, az semmire se mehet.

Egy kisváros hatalmas vasútállomása Huncsunban Forrás: Lantos Gábor

Huncsun, akárcsak a legtöbb kínai város, a nagy széles sugárutak és keskeny járdák hazája. A bevásárlóközpontból hamar továbbálltam, utam a katonai laktanya mellett vezetett el.

Huncsun sajátos geopolitikai helyzete miatt igen erős katonai jelenléttel áldott hely.

Amikor a szemem elé tettem a fényképezőgépem, a túlodalon álldogáló katona a forgalmat megállítva rohant át az úttesten, és hangos rikácsolással adta tudtomra, hogy ez eszembe ne jusson.

A sárga pagodában egyszer nemzetközi látogatóközpont lesz Forrás: Lantos Gábor

Ezt nem erőltettem tehát, ellenben az út tetején lévő sárga pagoda sokkal jobban vonzott, arra tartottam hát. A pagoda kívülről szép, bent teherautók és markológépek hordják-túrják a földet.

A nyáron itt nemzetközi látogatóközpontot alakítanak ki azoknak, akik Huncsunba érkeznek.

Most csak a kapu mellett vicsorgó masnis kőoroszlánnal szemezhettem, egyebekben bent azt mondták, ne lófráljak az építési területen, menjek ki. Nem vitatkoztam.

Megfáradt ember pihen a pagoda tetején. A mögötte lévő toronyból Oroszország és Észak-Korea is látszik Forrás: Lantos Gábor

A dombtetőről a városközpont felé vettem az irányt. Huncsun kétnyelvű település, a kínai mellett minden ki van írva oroszul is. Agyam hamar előhívta az iskolában belénk vert szavakat: a magazin az üzlet, komnata az szoba, de volt, amit nem értettem. Azt sem, hogy miért hallok egyre hangosabb kakofóniát a főtér felé közeledve.

A modern kínai tánczene dallama keveredett egy számomra ismeretlen operaénekesnő áriájával.

Közben valaki egy dobot vert. A magas házak egyelőre mindent eltakartak. A játszótéren egy ember furcsa pózban nyomkodta a telefonját.

Ember és telefonja furcsa pózban a huncsuni játszótéren Forrás: Lantos Gábor

Végre elfogytak a házak, és kijutottam a főtérre. A meglepetéstől szinte mozdulni sem tudtam. Az üvöltő zenére itt is, ott is bőszen táncoltak a helyiek. Van, akik így:

A tér másik sarkán más volt a ritmus, ide akár Michael Flatley is benevezhetett volna:

Igazából csak azért nem nevettem fel hangosan, mert őket filmeztem, mert külföldi vagyok, és 196 cm magas. Egy posztos rendőr így is mereven bámult, csak abban bíztam, hogy a videózással senkit nem bántok meg, és semmiféle bűnt nem követek el. Végül nem jött oda hozzám a rendőr, maradhattam békében.

Huncsun, a táncoló város, ahol kora délután a főtéren keringőznek Forrás: Lantos Gábor

Ezek a derék kínaiak talán még ma is táncolnának, ha nem jön egy zivatar, az eső szétrebbentette a párokat. Hárman a kitett hangfalak felé rohantak, hogy kihúzzák őket az áramból, de a lecsapó eső alaposan eláztatta a berendezéseket. Mire elállt, kiderült, hogy ma már nem lesz több tánc, mert a víz tönkretette a helyi diszkósok berendezéseit. Ennek egy ember örült nagyon, az addig egy fa alatt meghúzódó hegedűs, aki rögtön nekikezdett.

Kissé szomorúan konstatálta, hogy hiába húzza serényen, erre a muzsikára már senki nem akar táncolni.

Az a megfáradt munkásnő sem, aki szép komótosan húzta a kordéját az utcán.

Megfáradt munkásnő tolta a kordéját Huncsunban Forrás: Lantos Gábor

A főteret egy olyan kijáraton át hagytam el, amely felett egy sarló és egy kalapács díszelgett. A téren álló szállodába tértem be, bízva abban, hogy a portás tud angolul. Pár szót tudott, az orosszal jobban boldogultunk volna, ha emlékszem még Tolsztoj nyelvére. Igazából öt perc után derítettem ki, hogy a huncsuni össznépi tánc nemcsak ebben városban, hanem Kína számtalan más településén is nagy divat.

Nem Pekingben és nem Sanghajban – ott már ilyet nem lát az ember.

Minderről Jencsibe visszatérve ottani gardírozóm mesélt, aki újra kijött elém a vasútállomásra. Azt mondta, hogy ez a tánc Kínában az összetartozást jelképezi, a városokban nemcsak az együtt élő párok, hanem az idegenek is táncolnak.

A sarlós-kalapácsos kijáraton hagytam el a főteret Forrás: Lantos Gábor

A huncsuni vasútállomáson a Jencsibe tartó vonatra várva a falra szerelt óriási képernyőn csodálatos természetfilmet vetítettek. Volt itt minden: az erdőben mászkáló tigris, a tóban fürdő madarak, boldogságtól ragyogó emberek. Mikor kiderült, hogy a mozi Kínáról, Oroszországról és Észak-Koreáról szólt, gondolkodóba estem.

Vajon kinek és miért mutatták be ezt a filmet? A kínai utasok rá se hederítettek – tízből kilenc ember a telefonját nyomkodta.

Az egész csarnokban én voltam egyedül európai ember. Már-már átfutott az agyamon, hogy mindez nekem szól, de aztán elhessegettem ezt a gondolatot. Viszont abban egészen biztos voltam, hogy életemben ennél közelebb aligha juthatok el Észak-Koreához. Vagy ha mégis, akkor ott olyan gyökeres fordulatnak kellene történnie, amiben ma nem sokan hisznek.