Régen sok minden más volt. Ezzel most nem az antivilágot sírom vissza, dehogyis. Csak eszembe jut, hogy gyerekként milyen sokszor jöttem fel ide a 27-es autóbusszal, amely a hősidőkben még körbemehetett a Citadella sétányon. Nem azt mondom, hogy a füstöt okádó régi Ikarus szörnyetegeknek ma is itt lenne a helyük, csak azt, hogy a busz ablakából is pazarul lehetett nézni a lent elterülő Budapestet.
Nem felejtem, amikor kamaszként több fordulót mentem a busszal.
Na mi van, Öcsi, már megint jössz?”
– kérdezte a sofőr, majd csengetett, az ajtók záródtak, és repesztettünk a Móriczról a Gellérthegy felé. Mára a dolog annyit változott, hogy a 27-es (amelyet nem ért el az átszámozási hullám) a Búsuló Juhász vendéglőig megy, onnan pedig rövid sétával érhetjük el a Citadellát. 1995 óta a BKV (BKK) buszai már nem tehetik meg a Citadella körüli utat. A kék buszok helyett jönnek a turistabuszok. Igaz, ezek is csak a parkolóig mehetnek.
Nincs olyan utazási iroda, amely ne hozná el ide a vendégeket. Szeptember van, péntek délelőtt, de a tömeg pontosan ugyanakkora, mintha júliusban lennénk. 2016 ellenére ma is akadnak tetejüktől megszabadított, bűzokádó szörnyetegek, csak éppen „hop on, hop off” buszoknak nevezik őket.
Ez a szolgáltatás is megérdemelne pár modernebb járgányt.
A mellettük álló, japán csoportot cipelő luxusbusz is szépen beállt a parkolóba, az utasok leszálltak, és rohanni kezdtek felfelé.
Mintha tényleg attól tartottak volna, hogy a Citadella bezár. Hogy valakik függönyt engednek a Gellérthegy elé. Hogy soha többet nem nézhetik meg a hegy alatt elterülő csodálatos Budapestet. Lihegve érkeztek meg, megnyugodva konstatálták, hogy szabad a kilátás. Aztán rájöttem a futás okára. Mindenkinek a legjobb fotós hely kellett. A japánok udvarias emberek, nem verekedtek. Libasorban állva várták, hogy az előttük álló fotográfiája készen legyen.
Mert történjék bármi ezen a délelőttön, abban mindenki egyetért, hogy a panoráma egészen egyedülálló. A Duna kék szalagként szelte át a várost, felette kecsesen nyújtóztak el a hidak. Az égen megjelenő pár felhőpamacs sem hozott enyhülést.
Pest szorosan egymásra épített házai közül egy-egy templom tornya emelkedett magasra. A kevésbé kedvelt másik oldalon egészen Érdig el lehet látni. Ott szinte senki nem fényképezett. Nem úgy az innenső részen, ahol sűrűn emelkedtek a szelfibotok.
Hé, Miszter, plíz, plíz”
– kiabált egy szerencsétlen fiatal pár. Trikójukon Alabama. Nem volt botjuk, ők a hagyományos módszerben bíztak. Hogy felállnak a kőfalra, és lesz valaki, aki lefotózza őket. Erre hosszú ideig várniuk kellett. Nincs katt, nincs fénykép, hát hogyan lesz ebből élménybeszámoló odahaza, miközben kellemesen átmelegedett a boltban vásárolt, félkész almás pite? Végül egy kutyás ember lett a Miszter, a hőn áhított fotó is elkészült, a busz dudált, menniük kellett, várta őket a következő állomás.
De jártam itt ködös, hideg novemberi hajnalokon. Amikor a 27-es autóbusz a hajnal sötétjében csak engem hozott fel a Móricz Zsigmond körtérről. Amikor a Citadella környékén tisztán lehetett hallani az odalent elsuhanó Tátra villamosok jellegzetes hangját, amikor az ébredő város zaja percről percre egyre erősebben hallatszott a hegyen. Amikor a szél a felkelő nap által rózsaszínre festett felhőket sodort a szobor fölé.
Hamarosan eljön az ősz, ajtónkon kopogtat az október, majd a november. Aki valami hasonlót akar átélni, november végén reggel hét óra után tekintsen el kelet felé.
A Határ úton lévő torony mögött fogja meglátni a felbukkanó napot.
Legalább annyira szép látvány lesz, mint a nyári időszakban letekinteni a Gellért-hegyről a magyar fővárosra. Ám a képen látható színes felhők érkezésére nem vállalok garanciát.
Vajon mennyire lennének bajban a hozzánk ellátogató emberek, ha megkérdeznénk tőlük, hol jártak? Mennyire kerülnénk nehéz helyzetbe, mi, budapestiek vagy az ország más pontján élők, ha azt a feladatot kapnánk, hogy tartsunk ötperces kiselőadást a Citadelláról?
Most, amikor ezeket a sorokat írom, átpörgettem az agyamon mindazt, amit erről a helyről tanítottak nekem. Emlékszem, az iskolában még azon is ment a vita, hogy Budapest melyik kerületéhez tartozik a sétány és a Szabadság-szobor.
Sokan az I. kerületre tippeltek, a helyes megoldás a XI. kerület.
(Az I. kerületre gondolók azért nem tévedtek nagyot, mert a Gellérthegy kis része valóban ehhez a kerülethez tartozik.) A Citadella nem más, mint egy 1854-ben, tehát a magyar forradalom és szabadságharc leverése után a Habsburgok által épített erőd.
A felette magasodó Szabadság-szobor ma ugyanúgy Budapest egyik jelképe, mint az 1945–1990 közötti időszakban volt. A külsőségek persze némileg megváltoztak. A rendszerváltozás után eltűntek a cirill betűs feliratok, a szobor előterében lévő hős szovjet katona emlékműve is elkerült innen. Hogy Kisfaludi Stróbl Zsigmond szobra mennyire jelképezte Budapestet, arra az is bizonyság, hogy
az eddigi egyetlen magyar űrhajós, Farkas Bertalan is ennek a szobornak a makettjével indult el a világűrbe.
Máig emlékezhetünk arra, milyen heves viták bontakoztak ki 1990 után, amikor több párt is azon mesterkedett, hogy a szobrot eltávolítsák a Gellért-hegyről. Ez a terv azonban olyan jelentős – részben társadalmi – ellenállásba ütközött, hogy Kisfaludi Stróbl Zsigmond alkotása a helyén maradhatott. Azt hiszem, nyugodtan leírhatom, hogy jól van ez így.
A citadella amúgy olasz eredetű szó, nevének jelentése fellegvár. Általában a városok legmagasabb pontjain felépített várakat vagy fallal körbevett erődítményeket nevezték így.
A budapesti Citadella hossza 220 méter, a falak hol 12, hol 16 méter magasak.
Amikor a levert magyar szabadságharc után Julius Jacob von Haynau elrendelte az építését, azt akarta elérni, hogy a Gellért-hegyen épített erődítmény megfélemlítse Pest lakosságát.
Máshol egy-egy ilyen építmény az adott település megvédésére szolgált. Haynau annyira biztos akart lenni a dolgában, hogy ágyúkat is hozatott, amelynek csövei egytől egyig a város felé néztek.
Még szerencse, hogy az ágyúkat sosem fordították a lakosság ellen.
Díszlövéseket azonban adtak le belőlük. Huszonöt évvel Pest Buda és Óbuda 1872-es egyesítését követően a Citadella a főváros birtokába került. Katonai szerepe ekkor fejeződött be. Az idegenforgalom fellendülése az 1960-as évek elejétől kezdődött meg, ha valami, akkor ez nem változott az elmúlt évtizedek során. Ahogy korábban már említettem, nincs olyan szervezett keretek között idelátogató külföldi, akit ne vinnének fel a Gellérthegyre.
Ezt aztán alaposan kihasználják azok, akiknek engedélyük van az itt lévő vendéglők, bódék üzemeltetésére. Egyszerűbben fogalmazva: dúl a lehúzás.
Tetszik, vagy nem, másképpen nem tudom értelmezni az ezerforintos lángost (pedig a Balatonon sok mindent láthattam már), vagy éppen azt a feliratot, amely az egyik nyilvános illemhelyen jött velem szembe.
A WC-ből vizet vételezni tilos!”
– szólt az A4-es papírra nyomtatott regula. Ezen eltöprengtem egy kicsit, majd arra a következtetésre jutottam, hogy a kiszáradás határán lévő turista dolga végeztével rögvest átmehet a szemközti étterembe, ahol remek ásványvízzel csillapíthatja szomját.
Ilyenkor mindig úgy érzem, hogy arcunk csúnyábbik felét mutatjuk a hozzánk érkezőknek. Ám azzal is tisztában vagyok, hogy az itteni üzletek bérleti díja az egekben lehet. (Hogy az illemhelynek van-e ilyenje, mármint bérleti díja, azt nem tudom, aki tudja, írja meg kommentben.) Mindenesetre a használatért elkért összeg alulról súrolta a 200 forintot. Ehhez hasonló jelenségeket nemcsak Budapesten tapasztalhatunk, hanem a világ más népszerű idegenforgalmi pontjain is. Szerencsére azonban nem mindenhol.
Mindezeket azonban csak az éles szeműek veszik észre. Ahogy megfigyeltem, a hegyre érkezők boldogok attól, ami a szemük elé tárul.
A Gellérthegy, a Citadella, a Szabadság-szobor mindörökké Budapest egyik legszebb ékköve marad.
Ha pedig a közeljövőben tényleg felújítják, akkor csak abban bízhatunk, hogy a munkálatok után annál is szebb lesz, mint most.
Ezekkel a gondolatokkal búcsúztam a Citadellától, az erődöt körülvevő sétánytól, a 27-es busztól, az idegenektől, az ismeretlen ismerősöktől. Ezúttal nem láttam Gellért püspök szobrát, az alatta ömlő csodálatosan szép vízesést, a Jubileumi parkot és a Sziklatemplomot sem. De legalább lesz miért visszatérnem.