Az út a szvánok világából Tbiliszibe egy teljes napot vett igénybe, de nem bántuk, mert pompás tájakon át vezetett. Már csak a Zestafoni környéki dimbes-dombos, folyóvölgyekkel tarkított, csupa zöld vidék miatt is megérte ennyit autózni. A megérkezés Tbiliszibe már nem volt ilyen felemelő élmény.
A több mint egymilliós város elképesztő közlekedési káosszal fogadott
minket, ráadásul olyan koszos és büdös folyót még életemben nem láttam, mint a Törökországban eredő és Grúzián át Azerbajdzsánba tartó Mtkvari.
Az előre lefoglalt szállás (Hotel ZP, a mi szóhasználatunkban csak Zöld Pardon szálló) viszont nagyon kellemes meglepetés volt. Az óváros girbegurba utcáinak hálójában bújt meg ez a tökéletes ár-érték arányú, modernebb stílusú hotel. Itt csillant meg először valami abból a Tbilisziből, amely miatt megérte ideutazni. Később hosszas és meddő vitát folytattunk arról, vajon Tbiliszi Jeruzsálemre, Nápolyra, avagy Isztambulra emlékeztet-e jobban.
Én arra szavaztam, hogy
ez a város olyan, amilyenné egy bizánci nagyváros fejlődött volna, ha nem dől össze idejekorán a birodalom.
A keleti és a nyugati kultúra határmezsgyéjén egyensúlyozó, kereskedőutak metszéspontjában található, vibráló kavalkád.
Tbiliszi nemcsak az állam, hanem a grúz ortodox egyház központja is. Ez utóbbi érdekes képződmény, csúnya szóval autokefál egyház, vagyis nem rendeli alá magát semmilyen más hierarchikus rendszernek. Vezetője II. Ilia pátriárka, akit Grúziában szinte hipnotikus áhítat övez.
Ő az, aki egy személyben felelős az utóbbi években tapasztalható grúz demográfiai robbanásért, mivel még 2007-ben arra tett ígéretet, hogy
amelyik grúz családban megszületik a harmadik gyermek, ott személyesen fogja az újszülöttet megkeresztelni.
A bejelentés hatására 2008-ban 20, 2009-ben 25 százalékkal nőtt a születések száma az előző évihez képest. Hoppá.
Tbiliszi azonban nem csupán keresztény műemlékekben bővelkedik, hanem van itt mecset, zsinagóga, sőt még zoroasztriánus templom is. A látképet elsősorban a Mtkvari folyó jobb partján magasodó Nariqala erőd uralja, ahová a bal parton elterülő Európa térről libegővel is fel lehet jutni három lariért (350 Ft).
Tbiliszire különösen igaz, hogy a városon belül több miniváros él önálló életet, ezeknek alig van közük egymáshoz. Az óváros összevissza kígyózó utcácskái, az ódon épületek omladozó falaikkal és gyönyörűen faragott erkélyeikkel szöges ellentétben állnak a Béke híd és a Sioni-templom közötti rész bulinegyedének kávézóival, lounge bárjaival és diszkóival, a Rusztaveli sugárút és környékének szovjet építészetével, vagy éppen a Metekhi-negyed magas sziklafalra épített balkonos épületeivel.
Rengeteg a modern konstrukció is.
Szaakasvili elnök ugyanis nagy rajongója volt a futurisztikus épületkölteményeknek,
és ezekből a fővárosnak is jutott egy csokor. Például az új kormányzati negyed, a felborult gyertyatartókra emlékeztető színházi és kiállítási központ, a már említett Európa híd, a landoló ufóra hajazó egészségügyi ellátóközpont vagy az útépítési minisztérium épülete (igen, van ilyen). Mondhat bárki bármit, szerintem nagyon pofásan néznek ki, persze látszik, hogy tolták beléjük a pénzt rendesen.
Összességében a grúzokról nagyon pozitív benyomásokat szereztünk. Vendégszerető népnek tűntek, és ugyan látszik az országon az általános szegénység,
soha nem éreztük, hogy itt bármitől is félni kellene.
Fel sem merült, hogy egy pénzváltásnál vagy kávéházi fizetésnél átverjenek minket, az meg végképp nem, hogy valamiféle rablótámadástól vagy hasonlótól kellene tartani. Éjjel is teljes biztonságban éreztük magunkat bármelyik város utcáin bolyongva. Egyetlen kivételt tudnék említeni, már ami a furmányos átveréseket illeti, az pedig a fővároshoz kötődik.
Beültünk vacsorázni az Alani nevű étterembe, amely a nagyon hangulatos Meidan tér közelében van. A hely úgy hirdette magát, hogy oszét konyhát visz, ezzel nem is volt semmi gond, finomak voltak a kirendelt étkek. A gondok a fizetésnél adódtak, ugyanis az általunk előre kalkulált összeghez képest másfélszer annyi állt a számlán. Én ugyan hamar túlléptem volna a dolgon, de az útitársaimat nem ilyen fából faragták, úgyhogy megindult a verbális párbaj a pincérlánnyal.
Nagyjából fél órát vett igénybe, míg nagy nehezen összeállították a részletes számlát, természetesen gyönyörűen kanyarított grúz betűkkel. Újabb 20 perc, míg megszületett a részletes számla cirill betűs fordítása.
Csakhogy a feltüntetett árak nem egyeztek az étlapon írtakkal.
Jött a frappáns válasz: az étlap árai a benti étkezésre vonatkoznak, ha kiülünk a kerthelyiségbe, magasabbak az árak. Ez persze sehova nem volt kiírva, mint ahogy a „kerti árak” is a pincérlány fejéből pattantak ki.
A végösszeg még így sem egyezett, így egy újabb huszárvágással azt is közölte, hogy ja, van még plusz 10 százalék felszolgálási díj is. Ez sem volt sehol jelezve. Na mindegy, nem akarok kukacoskodónak tűnni, lényeg az, hogy végül nagy durcásan engedtek az árból, mi pedig barátilag elláttuk őket néhány jó tanáccsal, például, hogy ha különféle tarifatáblákkal akarnak operálni, akkor erre legyenek szívesek felhívni a gyanútlan fogyasztó vendégek figyelmét.
A fenti eseten kívül tényleg nemigen tudok negatívumot említeni, talán csak annyit, hogy kaptunk egy kis ízelítőt a tbilisziek mindennapi életének elengedhetetlen szeletéből, az áramszünetből is. Történt ugyanis, hogy óriási felhőszakadás zúdult a városra, de persze korántsem akkora, mint egy-két hónappal később, mikor az állatok is kiszabadultak az állatkertből. A sáros víz megáradt folyóként hömpölygött a szállásunk mellett a meredek utcán, és elment az áram,
sötétségbe borult a teljes óváros.
A sötétség tartós volt, de látszott, hogy erre itt mindenki fel van készülve. Előkerültek a gyertyák, a kis olajlámpák, a boltokban, éttermekben ugyanúgy zajlott minden a megszokott kerékvágásban, csak éppen hangulatos félhomályban. A mi hotelünk azonban megmutatta, hogy messze a legmenőbb hely a városrészben, mert a sötétség harmadik órájában egyszer csak felzúgott a szálló aggregátora, és egyedüliként az egész domboldalon a ZP hotelben kigyúltak a fények.
Kellemes emlékekkel búcsúztunk el Tbiliszitől, ettől a roppant izgalmas és ellentmondásos várostól, a Kaukázus Jeruzsálemétől, ahogy végül magunk között neveztük. Igazából
két nap alatt lehetetlen felfedezni egy ennyire sokszínű, komplex város rengeteg arcát,
de azért ízelítőnek ennyi is remek volt.
Békésen visszaautóztunk hát Kutaiszibe, amelyről csak az utazás végén tudtam meg, milyen ősi település. Hiszen ez az a város (az ókori Kolkhisz), ahova az argonauták elhajóztak Jászon királyfi vezetésével, hogy megszerezzék az aranygyapjút. Mindannyiunkat büszkeséggel töltött el a tudat, hogy ilyen legendás helyeken jártunk.