Akik az A1-es autópályán haladnak Bécsből Linz felé, az osztrák fővárost és St. Pöltent is elhagyva láthatják azt a gigantikus apátságot, amely ott terpeszkedik a kisváros, Melk felett. Ezúttal nem volt semmilyen kérdés, tudtam, hogy menni, és nem elmenni kell mellette. Az autópályáról lekanyarodva a táblák hamar a parkolóhoz vezetik az embert, innen pedig kis gyaloglás a csodaszépen rendezett kerten keresztül, és máris beléphetünk az apátságba.
Ami felettébb szimpatikus, hogy az épület belső udvarát és a kertet ingyen lehet megnézni. Beléptem egy oldalsó kis ajtón, és máris a templomban találtam magam. Odabent éppen egy zenekari és kóruspróba zajlott, hiszen ezen a héten is koncert lesz a híres falak között. Az udvar tiszta és rendezett, csak akkor támad egy kis nyüzsgés, amikor a fizetett és szervezett túrák elindulnak.
Ilyenkor a más turistalátványosságok környékén jól megszokott kép tárul az utazó szeme elé: az idegenvezetők lelkesen emelgetik kis táblájukat, hogy senki se maradjon le a csoporttól. Ennél csak az viccesebb, hogy
korra és nemre való tekintet nélkül lengedeznek a szelfibotok,
a kevésbé óvatosak nem ússzák meg fejbe vágás nélkül. Mára már odáig jutottunk, hogy ezek az eszközök nemcsak az önfényképek elkészítésére szolgálnak, hanem boldog-boldogtalan ezzel fotóz mindent. Tájat, városokat, embereket.
A gardírozó persze több nyelven is elmondja, hogy eme nevezetes helyen több mint 900 éve élnek a Szent Benedek rend szerzetesei, akik közül az elsők 1089-ben vonultak be a kolostorba. Maga az apátság az ausztriai barokk épületek legnagyobbika, a templom pedig a város jelképe. Szétfeszítené e cikk kereteit, ha részletesen leírnám, mi minden található az apátságban. Maradjunk annyiban, hogy mind a templombelső, mind a könyvtár, mind a márványterem vagy az összes (1365) ablak megérne egy-egy misét. Amúgy az ország épületei közül az apátságnak van a legtöbb ablaka.
Pünkösd miatt amúgy is rengetegen voltak, de a látogatóknak számítaniuk kell arra, hogy a melki apátság az év minden napján ezrével vonzza a turistákat. Akik figyelmesen olvassák a parkolóban kihelyezett iránymutató táblákat, nem mennek vissza az autópályára, hanem a melki Duna-hídon átkelve egyenesen Krems felé fordítják gépkocsijuk kormányát. Így tettem én is, és a következőkben azt a térséget mutatom be, amelynek neve Wachau.
Ausztria egyik világörökségi területe ez. Jó tudni, hogy ha Melknél átkeltünk a Dunán, akkor a következő hidat Kremsben leljük meg. Ám a folyó nyugati oldalán találunk több nevezetességet és érdekességet, úgyhogy érdemes ezt az utat, a 3-as számút végigjárni. (A túlsó parton a 33-as út halad.) A látvány az év minden szakában gyönyörű, nem véletlen, hogy
sokan Ausztria Dunakanyarjának nevezik ezt a régiót.
Természetesen akár a Duna egyik, akár a másik oldalán haladunk, mindenképpen Wachaut járjuk be.
Ami első pillantásra feltűnő, hogy a remek tavaszi időben mennyi kerékpáros teker az út mellett, a Dunán pedig elképesztő mennyiségű hajó úszik fel és alá. Nem véletlen, hiszen az osztrákok kifejezetten figyeltek arra, hogy a Dunának ezt a részét, illetve a partszakaszokat a folyóról is meg lehessen tekinteni.
Verőcei lakosként rögtön eszembe jutott, hogy idehaza mennyire kihasználatlanul hagyjuk ezt a lehetőséget. Igaz, hogy a fővárosból sétahajóval el lehet menni Szentendrére, Visegrádra, Esztergomba, de a Dunakanyarban lévő települések között nyugodtan üzemelhetne rendszeres kirándulóhajó. Mondjuk Szentendre és Zebegény, vagy Szentendre és Esztergom között. Az osztrák kirándulóhajók – csakúgy, mint a városok – megteltek emberekkel, a jó hangulat pedig minden egyes pillanatban garantált volt.
Willendorfban álltam meg először. Ha a falucska neve ismerős, az nem véletlen, hiszen itt találták meg a nevezetes szobrot, a willendorfi vénuszt, amely ma Bécsben, a Természettudományi Múzeumban tekinthető meg. Ám Willendorfban is csináltak róla egy másolatot, sőt a helyi kis múzeumban is minden tudnivalóval megismertetnek bennünket. Mondjuk a szórólapon igazán kiírhatták volna a vénusz magyar felfedezőjének teljes nevét, mert a sárga papíron csak ennyi áll: Szombathy J.
Szombathy József 1908-ban találta meg a különleges női alakot formázó szobrot.
A mű életkora több mint húszezer év, amibe még belegondolni is elképesztő. A múzeumtól jelzés mutatja, merre érdemes elindulni, s pár lépés után ott állunk a nevezetes helyen. Mindezek ellenére Willendorf egyáltalán nem vonz tömegeket, ott-tartózkodásom idején csak páran lézengtek a kicsiny faluban.
Ahogy haladtam Krems felé, az út bal oldalán szőlőhegyek magasodtak, lentebb pedig a hihetetlen mennyiségben elültetetett barackfák virágzásának utolsó momentumát csodálhattam meg. A bor mellett ugyanis a barack a helyiek legfőbb olyan terméke, amelyet igyekeznek valamennyi turistának eladni. Legyen az lekvár, bor, likőr, nektár, vagy éppen sima, kézzel szedett barack, itt minden mennyiségben és kiváló minőségben kapható.
Ami pedig a kulináris fogásokat illeti, az
Ausztriában a már jól megszokott színvonalon és árakon ehetünk wiener schnitzelt
vagy akármi mást, amit megkívánunk. Arra viszont érdemes felkészülni, hogy a piciny falvak éttermeinek többségében nem fogadják el a kártyát, tehát jó, ha van nálunk egy kis készpénz. Magam Spitz városában fogyasztottam el az ebédemet egy hatalmas vár árnyékában.
A következő megálló St. Michael temploma és bástyája, amelynek tetejéről páratlan panoráma fogadja az utazót.
A kilátás a visegrádira hajaz, csak a mi várunk jóval magasabban emelkedik a Duna fölé.
A helyi temetőben megfigyelhetjük a templom oldalán egyre inkább eltűnő, egykor gyönyörű, festett képeket, a kis faluban gyalogolva pedig tényleg olyan érzésünk támad, mintha egy középkori francia vagy német kisvárosban járnánk. Mindez fokozódik, amikor megérkezünk a régió legszebb és leglátogatottabb településére, Dürnsteinbe.
Itt minden a turizmusról, a bevételről és persze Oroszlánszívű Richárdról szól. Essünk túl a nehezén. Dürnsteinben mindig sokan vannak, és nagyon nehéz parkolóhelyet találni. A város alatt, alagútban fut a 3-as út, amelynek két végén érdemes helykereséssel próbálkozni. Ami a tömeget illeti, abból ízelítőt kapunk, ha Dürnstein macskaköves utcáit koptatjuk.
A hegy tetején lévő, mára teljesen romossá lett várban raboskodott Oroszlánszívű Richárd, a bebörtönző pedig Lipót herceg volt.
A két uralkodónak akadt egy kis nézeteltérése a Szentföldön, amikor Richárd nemes egyszerűséggel lehajította a Babenbergek zászlaját egy vár fokáról. Lipót ekkor bosszút esküdött ellene, és amikor az angol király álruhában Bécsbe érkezett, elfogta őt. Így került Oroszlánszívű a dürnsteini várba.
Sokan amolyan mini-Hallstattként tekintenek erre a valóban bájos kisvárosra, szerintem helytelenül, ugyanis a két falunak teljesen eltérő hangulata van. (A közös nevező legfeljebb a rengeteg turista lehet.)
Dürnstein kékre festett temploma maga a csoda,
Melk felől közeledve pedig, nem messze a településtől, egy lovag és egy dalnok szobrát pillanthatjuk meg. Utóbbi volt Blondel, a király hű alattvalója és dalnoka, aki a börtönbe vetett Richárd segítségére sietett.
Az udvari énekes egész egyszerűen nem hitte el a hírt, hogy Richárd halott. Fogta a hárfáját, és nekivágott a Duna-menti településeknek. Olyan dalt énekelt, amelyet csak a Dürnsteinben raboskodó uralkodó ismerhetett. Amikor Blondel megérkezett a vár alá, nagy meglepetésére valaki folytatta a dal éneklését. Ebből derült ki számára, hogy a király itt esett fogságba.
Azonnal hazaindult, hogy elmondja a hírt, majd 1193-ban Oroszlánszívű Richárd kiszabadult, hiszen Anglia tetemes váltságdíjat fizetett Ausztriának. A történet itt persze nem ért véget. Lipót herceg a pénzt a Bécset körülvevő városfal építésére fordította. Amikor a pápa megtudta, hogy az osztrák herceg mit tett, kiátkozta őt.
Az átok fogott, hiszen nem sokkal később Lipót Graz mellett leesett a lováról, és életveszélyes sérüléseket szenvedett. A salzburgi püspök sietett a herceg segítségére azzal, hogy feloldja az átkot, ha a váltságdíjat azonnal visszafizetik Angliának. Erre azonban nem került sor, hiszen a pénzt addigra elköltötték a bécsi városfal, valamint Bécsújhely építésére. Lipót hamarosan meghalt, miután a sebe és a lába teljesen elüszkösödött.
Krems előtt tehát ebben a bájos kisvárosban ért véget az utam, és ha elolvasták a fentieket, talán igazat adnak nekem abban, hogy nem érdemes mindig csak az autópályán vágtatni. Az osztrák Dunakanyar szépsége ugyan vetekszik a magyaréval, de a
természeti adottságok tekintetében a magyar Dunakanyar szebb.
Amiben viszont érdemes lenne követnünk a sógorokat, az a települések tisztán tartása és a folyó nyújtotta turisztikai lehetőségek szélesebb kihasználása.
A Wachauban futó síneken például bájos nosztalgiavonat közlekedik, ezt pedig akár le is másolhatnánk Vác és Szob között. Persze tudom, hogy ez a szakasz komoly hazai és nemzetközi vonatforgalmat bonyolít le. A „pesti oldalon”, a 12-es út jó minőségben fut a part mellett, de a 11-esen – főleg Szentendre és Tahitótfalu között – igen nehézkes és lassú a közlekedés.
A bejárt útvonal: