Kéthetes grúziai körutunk során tettünk egy kitérőt Örményországba. Bérelt autóval mentünk, ami a csigalassúságú vonatok miatt jó választásnak tűnt, a határátlépés azonban egy órát vett el az útból. Míg a grúz oldalon egy-két perc alatt végeztünk az európai színvonalú és EU-s zászlókkal díszített határállomáson, az örmény oldalon a szovjet típusú, feleslegesen körülményes bürokráciába kaptunk betekintést.
Az is feltűnő volt, hogy a grúz határőrök mindegyike tudott angolul, a túloldalon azonban csak oroszul beszéltek. Az útlevél-ellenőrzés hamar megvolt, a vámos csak bepillantott a csomagtartóba, és a baltás gyilkos miatt sem tettek fel külön kérdéseket az útlevelünk láttán. A határ kijáratánál azonban, amely egy nemzeti színekben pompázó, kissé rozsdásodó családiház-kapu volt, visszafordított egy egyenruhás.
Nem érettük, mit akarhatnak még tőlünk. Egy omladozó kisháznál sokan várakoztak. Egy német utazótól megtudtuk, hogy
be- és kilépésnél regisztráltatni kell az autót.
Ez úgy zajlott, hogy a szakadt íróasztalok mögött négy férfi ült, de nem azért, hogy egyszerre négy ügyféllel foglalkozzanak, hanem hogy négyen állítsanak ki egyetlen formanyomtatványt. Átmásolták a forgalmi és az útlevél adatait, elkértek kétezer dramot, ami nagyjából ezer forint – természetesen csak helyi pénzben lehetett fizetni, de volt helyben pénzváltó –, majd a legtekintélyesebb kolléga végre ráütötte a pecsétet a papírunkra.
Mintha egy másik világba csöppentünk volna, pedig a statisztikák szerint nincs nagy különbség Grúzia és Örményország között az egy főre jutó GDP összegét illetően.
A szürke, romos házakból álló falvak között csak volt szovjet matuzsálemautók közlekedtek.
Majd minden faluban volt azonban traffipax, ezért mindenki szép komótosan vezetett. Nem mintha a harmincéves Volgák tudnának gyorsan hajtani.
A Szeván-tó felé vettük az irányt. Ehhez át kellett kelnünk egy szovjet időkben épült alagúton, amely az ADAC tesztjén valószínűleg a nulla csillagot sem kapná meg. A németek talán végig sem mertek volna menni rajta, nemhogy vészkijárat, de világítás is alig volt benne.
Az alagútból kihajtva viszont magával ragadó táj fogadott: óriási kopár hegyek között csillant meg
a 78 kilométer hosszú Szeván-tó, a világ egyik legnagyobb magashegyi, édesvizű tava.
Pedig volt ennél nagyobb is, de egy szovjet környezeti projekt keretében 19 méter vízmagasságot lecsapoltak belőle. Az Aral-tó katasztrófájáért is felelős Szukiasz Manasszerian szerint pazarlás volt a tavat nem lecsapolni, hiszen csak párolgott a vize. Fúrtak tehát egy alagutat, és áramtermelésre használták a vizet, a felszabadult területekre pedig mogyorófákat akartak ültetni.
Nem igazán jött be a terv, a fákat sem lehetett elültetni, ezért 1962-ben belátták, hogy vissza kéne pótolni a vizet. Végül 1981-re készült el az Arpa folyó tározójáig egy újabb föld alatti, 50 kilométeres alagút, így sikerült megmenteni a tavat. Így viszont a korábban szigeteken álló, évezredes kolostorok egy félszigetre kerültek, ahová autóval is el tudtunk jutni.
Elindultunk felfedezni a környéket, de csak kiábrándítóan nyomorgó falvakat és hihetetlenül lepukkant kempingeket találtunk.
Néhol olajtartályokból alakították ki a bungalókat, itt-ott viszont egy-egy luxushotelt is láttunk.
A templomok félszigetén aztán találtunk egy hotelt elfogadható áron, de az is ízig-vérig a szovjet időket idézete. A takarítónőként és gondnokként is dolgozó nő, aki körbevezetett minket, a fürdőszobában büszkén mutatta, hogy még meleg víz is van.
A strandon már jobb volt a hangulat. Jet skikkel szórakoztak a helyiek, de még egy úszó diszkót is láttunk – azért hajónak nem nevezném az alkalmatosságot. Ahhoz képest, hogy csak egy szűk órás út a főváros, a helyi Balaton igen kihalt volt. Este elindultunk vacsorázni és sörözni. Gyakorlatilag mindenhol legalább duplán számoltak, de mivel egy kukkot nem beszéltek angolul, és még így is négy-ötszáz forint volt egy sör, nem volt kedvünk huzakodni.
A számla végül egy kockás füzet kitépett lapjára írt szám volt, minden részletezés nélkül.
De nem bosszankodtunk, mert az idő jó volt, a tó vize kellemesen meleg, és érdekes volt megtapasztalni, ahogy a kánikulában a hegyekről időnként leért egy hidegebb fuvallat. Néhány helyivel is szóba elegyedtünk számos nyelv keverékén. Örültek, hogy ellátogattunk hozzájuk a messzi Vengrijából, megkínáltak pocsék vodkával, és közös képet is készítettünk.
A kedvesség része volt az is, hogy a fényképezésre vállalkozó helyi fickó eltűnt a batárom telefonjával. Az egyik fiatal lánynak – talán a vodkák segítségével – néhány szavas orosztudásommal sikerült előadni, hogy ez azért nekünk nagyon hiányzik, és valahogy visszaszerezte a készüléket. A vendégszerető helyi azt magyarázta, hogy ő csak elment nekünk fényképeket készíteni.
Másnap elindultunk az „autópályán” Jerevánba. Olyan fél évszázados buszokat láttunk az úton, hogy el se akartuk hinni, hogy mozognak. Mondjuk emelkedőkön csak 15-20-szal tudtak haladni. Az autópálya abból állt, hogy kétszer két sáv volt elválasztva némi kiszáradt fűvel, amelyen néha random meg is fordultak autók. A táj is egyre szárazabb lett, zöld bokrot vagy fát szinte nem is láttunk.
Az ezerméteres tengerszint feletti magasságban fekvő Jerevánban rendezett utak és egész jól kinéző házak fogadtak. El se akartuk hinni, hogy ez még mindig ugyanaz az ország. A szállásunkon tökéletes angolsággal fogadtak, és kaptunk térképet meg egy kis útbaigazítást is a városhoz.
A földrengésekkel gyakran sújtott országban utoljára 1988-ban volt óriási rengés, sok ház akkor épült. Jereván modern város, belvárosát egymásra merőleges, széles sugárutak alkotják, és körgyűrű veszi körül. Hogy vége van a szovjet időknek, azt leginkább az mutatta, hogy a Sztálin-szobor helyén az Örmények Anyja-szobor díszelgett.
A városban egész nyáron 37-38 fokos hőség van, eső télen is alig esik.
Megterhelő volt a sétálás, bebújtunk az árnyékba.
A Kaszkad nevű lépcsősor a város egyik fő látnivalója, a szomszédos domboldalra vezet fel a belváros szélén. Innen látszania kellett volna az Ararát csúcsának – az örmények szent hegye Törökországban van, de a két ország határa le van zárva –, de mi nem láttuk a rossz légköri viszonyok miatt. Ebben talán a matuzsálemi autók szén-dioxid-kibocsátása is szerepet játszott,
hiszen itt még 92-es benzint is kapni.
Szerencsére nem kellett a kánikulában felcaplatni a hosszú lépcsősoron, mert mozgólépcső is van, amelynek üzemeltetésére a 90-es évek áram- és pénzhiányának idején nem tellett, most azonban működött.
Estefelé a város megtelt élettel. Az Északi sugárúton fel-le sétáltak a csinosan kiöltözött és gazdagon sminkelt lányok, de a kisgyermekes családok is. A másik fő attrakció a Köztársaság téren a zenélő szökőkút, amely annyiban giccsesebb margitszigeti társánál, hogy örmény nemzeti színekben pompázik. Viszont legalább kellemes klasszikus zenéket játszanak, és nem elcsépelt popszámokat.
Jerevánban mindent kiírtak angolul, és az emberek többsége is egész jól beszélt angolul. A város kis túlzással Madrid modern részeire emlékeztetett. Az utcákon itt már nem a szovjet tragacsok voltak túlsúlyban, hanem az óriási Lexus és Infiniti terepjárók. Állítólag
félszáz család tartja kezében a helyi gazdaságot,
a belváros valószínűleg a szűk elit szórakozásának terepe. Ha néhány saroknyit arrébb sétáltunk, máris érezhető a szegénység.
Egész kellemes éttermet találtunk az Abovjan utca 10. alatt, amely egyben művészeti galéria is volt, és kicsit a pesti romkocsmás hangulatot idézte. A jobb bárok a Puskin utca északi végén voltak a tömbházak pincéiben. Ha nem ajánlják, hogy ide menjünk, fel sem tűntek volna a jellegtelen lejáratok miatt. Itt már 1000 dram, vagyis 600 forint egy sör. Ez azért is érdekes, mert egy felszolgáló napi bére 2000 dram.
Azok élnek jobban az örmények közül, akiknek a családtagjai külföldön dolgoznak.
Havi néhány száz euróval már az élet császára lehet valaki Jerevánban.
Mivel több örmény él külföldön, mint az országban, gyakorlatilag ők tartják el az egész országot.
A harmadik napunkon az Aragats-hegy megmászását tűztük ki célul. A fővárostól csupán 40 kilométerre van a 4090 méter magas hegy, de 3000 méterig autóval is fel lehet menni. Turistaösvény nincs, a köves és füves tájon azonban könnyű utat találni az egykori vulkán déli csúcsára, amely 3890 méter magasan van. Rekkenő hőségben sétáltunk, le is égtünk, de a kilátás miatt mindenképp megérte. Lefelé menet egy magyarul beszélő német párral is találkoztunk, amire aztán tényleg nem számítottunk az örmény hegyekben.
A baljós kezdet ellenére nagyon jól éreztük magunkat Örményországban.
Jerevánban sok segítőkész és kedves helyivel találkoztunk.
Az E 117-es úton indultunk vissza Grúziába, ezért egy másik határon keltünk át, ahol csak annyi meglepetés ért minket, hogy az út nagyjából utolsó öt kilométeres szakaszát éppen építették, így kavicsokon suhanhattunk. A határállomáson is építkeztek, ezért konténerekben fogadtak minket. Bár angolul itt sem beszéltek, nagyon kedvesen és hihetetlen gyorsasággal intéztek mindent. Öt perc alatt visszajutottunk Grúziába.
Végül egy jó tanács: ha valaki az óriási hegyekkel megáldott Örményországba látogat, jobban teszi, ha Jerevánból keresi fel a látnivalókat, és egy kicsit több időt szán az országra. Ez a néhány nap nekünk csak arra volt elég, hogy egy kis kóstolót kapjunk az örmény mindennapokból.