Nemet mondtunk egy királynak

khadzsuraho, india, nők, észak-india
Vágólapra másolva!
Amikor a családom és ismerőseim megtudták, hogy Indiába készülök, a legtöbben le akartak beszélni róla. Ráadásul nem luxusbuszos, csoportos utazásra, ami némiképp megnyugtatta volna az aggódókat, hanem egy barátnőmmel kettesben akartuk vonattal bejárni Észak-Indiát.
Vágólapra másolva!

Tisztában voltunk vele, hogy két nő számára nem teljesen veszélytelen ez az utazás, de valahogy mégis bíztunk abban, hogy ha óvatosak leszünk, nem lesz semmi baj. Aztán persze hamar megszegtük saját szabályainkat. Már az első napon taxiztunk a külvárosban, majd bicikliztünk vidéken, sötétedés után is mászkáltunk a nagyvárosok utcáin – ma már nem biztos, hogy megtennénk –, a veszély mégis ott leselkedett ránk, ahol a legkevésbé számítottunk rá.

Delhi sűrűjében

A Delhi központjában fekvő Pahargandzsról olvastam már korábban. Nagyjából tudtam, mire számíthatok, de a leírások nem adják vissza azt, ami ebben a városrészben fogadja az embert. Hihetetlenül lepusztult az egész környék, szeméthegyek, bűz, minden, amivel egy Indiában először járó turistát el lehet riasztani. Ráadásul, ha ez nem lett volna épp elég kezdésnek, a szállodában, amelyben hetekkel korábban lefoglaltam egy szobát, és amely palotának tűnt Pahargandzs többi épületéhez képest, kiderült, hogy nincs a nevemen foglalás, és egy hónapra előre egyetlen szabad szobájuk sem szabad.

Húsz nap India után már Pahargandzs sem olyan ijesztő, mint az első napon (Galériához kattintson a képre!) Forrás: Tóth Judit

A kultúrsokk, amely ekkora már alaposan elhatalmasodott rajtam, kezdett kétségbeesésbe átváltani, mivel a barátnőm sem volt sehol. Ő Szingapúrból jött, én Budapestről, és úgy terveztük, hogy a szállodában találkozunk. Már rég meg kellett volna érkeznie. Nem tudtam elérni telefonon, és ötletem sem volt, mit csináljak.

A recepciósnak megesett a szíve rajtam, és odahívott valakit, aki tudott a közelben egy másik szállást. A fiatal srác már fogta is a hátizsákom, és egy szomszédos utcába vezetett. A nem túl bizalomgerjesztő hotelben nem túl bizalomgerjesztő arcú férfiak vártak, és adtak egy szobát. Leroskadtam az ágyra, és megkerestem az otthonról hozott pálinkát. Azt reméltem, megnyugtat egy kicsit. Végül visszamentem a másik szállodába, és nagyjából két óra várakozás után végre megérkezett a barátnőm. Őt sem nyűgözték le a látottak, ezért úgy döntöttünk, hogy amilyen gyorsan csak lehet, továbbállunk Delhiből, és valami kellemesebb helyen akklimatizálódunk.

Ismerkedés Indiával, Delhi helyett inkább Dzsaipurban (Galériához kattintson a képre!) Forrás: Tóth Judit

Hála neked, Lonely Planet!

A vonatozástól kicsit tartottam, de azt azért nem gondoltam, hogy jegyhez jutni lesz a legnehezebb. Pahargandzs azért is a hátizsákos turisták kedvelt helye, mert itt található a főpályaudvar. Alig tíz percre volt a szállásunktól, de útközben legalább tucatnyian próbáltak meg bennünket eltéríteni. Először nem is fogtam gyanút, de mikor már a harmadik férfi akart bennünket „a jegyiroda ma nincs nyitva”, „ott soha nem is volt”, vagy „igen, ott volt, de a múlt héten leégett” indokkal máshová küldeni, beugrott, amit az útikönyvben olvastam.

Ezek a férfiak jegyértékesítéssel foglalkozó, privát ügynökségek emberei voltak, akiket azért fizetnek, hogy a tudatlan turistákat a pályaudvar helyett az ő irodáikba vigyék, ahol nyilván némi felárért árulják a jegyeket. Én azonban, bízva abban, hogy az útikönyv nem téved, határozottan haladtam előre. A legutolsó próbálkozót már a pályaudvaron ráztuk le egy ott posztoló rendőrtől kb. fél méterre, akinek esze ágában sem volt beavatkozni. Gépfegyverrel a vállán, rezzenéstelen arccal bámult maga elé, miközben mi próbáltunk elhajtani az erőszakos férfit.

Mire végre bejutottunk a jegyirodába, úgy éreztem magam, mint egy akadályverseny győztese, akinek sikerült célba érnie, és tucatnyi, ott várakozó versenytárssal egyetemben most már megkaphatja méltó jutalmát, és vehet vonatjegyet.

Utazásunk kezdetén egy-egy lakatot is beszereztünk, mert bár mindig a legfelső ágyakat választottuk a hálókocsikban, biztos ami biztos, hátizsákunkat oda is láncoltuk magunk mellé az ágyra. Nem volt épp a legkényelmesebb megoldás, de legalább abban biztosak lehettünk, hogy nem tűnik el reggelre az összes holmink. A vonatozások során egyébként semmi rossz élményünk nem volt, az expresszeken pedig már-már luxusellátásban volt részünk.

Kaptunk teát, ásványvizet, snacket, friss, angol nyelvű napi sajtót, és ami számomra külön öröm volt, ebédre vegetáriánus menüt. A hosszú vonatutak alatt a helyiekkel is beszédbe elegyedtünk. Rögtön az első utazás alkalmával, Dzsaipur felé, nem is akárki mellé szólt a jegyünk, utastársunk maga a dzsaipuri püspök volt. A kedves öregúrral nem csak jót beszélgettünk, de még azt is megtette, hogy az állomásra kiérkező sofőrjével elvitetett bennünket dzsaipuri szállásunkra.

Első utunk Dzsaipurban a Szelek palotájához vezetett (Galériához kattintson a képre!) Forrás: Tóth Judit

Találkozás a királlyal

Indiai utazásunk alatt számomra fura volt, hogy még az egyébként turisztikailag frekventált helyeken is mekkora feltűnést keltenek a nyugati turisták. Persze az is lehet, hogy ez csak a fiatal turistanőkre vonatkozott. A Tádzs Mahalnál vagy Varanasiban állandóan megállítottak bennünket egy közös fotó erejéig, és nem csak fiatal férfiak, de fiatal lányok, egyenruhás iskolások és népes családok is.

A legfurább élményünk Khadzsurahóhoz kötődik, ahol egy nyugalmas hétfő délutánon elvetődtünk egy krikettmeccsre. Nézelődtünk, fotózgattunk, majd perceken belül a VIP-páholyban találtuk magunkat. Olyan volt az egész, mint a hollywoodi vígjátékokban, mikor az átlagembert összekeverik valakivel, aki sokkal fontosabb és híresebb nála. A helyi csapat edzője egyszer csak ott termett mellettünk, és személyesen kísért bennünket a szépen felöltözött elöljárók közé. Megkínáltak bennünket süteménnyel, mi pedig hiába szabadkoztunk, nem menekülhettünk.

Ez annál inkább is kínos volt, mert sem arról nem volt fogalmunk, melyik a hazai csapat, sem arról, mik a krikett szabályai. A szünetben odavezettek bennünket egy szemmel láthatóan nagy tiszteletnek örvendő, helyi hatalmassághoz. Beszélgettünk egy kicsit a cowboykalapos, napszemüveges férfival, aki kedvesen meginvitált bennünket a házába, amit mi udvariasan visszautasítottunk. A meccs végén még kiszállt páncélozott, hófehér dzsipjéből, és egy kisebb bámészkodó tömegtől körülvéve elköszönt tőlünk. Miután elhajtott, az egyik bámészkodó megkérdezte, tudjuk-e, milyen nagy megtiszteltetésben volt részünk, hisz magával a khadzsurahói királlyal beszélhettünk.

Indiában imádják a krikettet (Galériához kattintson a képre!) Forrás: Tóth Judit

Káma-szútra kontra 21. század

Khadzsuraho egyébként nyugodt kis városka, annak ellenére, hogy itt találhatóak a híres Káma-szútra templomok, melyek India egyik legismertebb látványosságának számítanak. A pikáns jelenetekkel díszített templomok egy része a város központjában van, a többi viszont a környéken szétszórva. Ez utóbbiakhoz biciklivel vagy riksával érdemes elindulni.

Szállodánk recepciósa felajánlotta, hogy egy barátjával elvisznek bennünket ezekhez a templomokhoz motoros riksával. Miközben a pikáns szobrokat nézegettük, a srácok az indiai férfiak sanyarú sorsáról elmélkedtek. A legnagyobb problémájuk az volt, hogy ma már alig akad olyan indiai nő, akivel házasságon kívül közelebbi ismeretségbe lehetne keveredni. Legalábbis itt, vidéken, ahol a fiatal lányokat a család szigorú erkölcscsőszként védi, míg az általuk kiszemelt férfihoz hozzá nem mennek.

Persze megemlítették azt is, hogy bezzeg az európai és amerikai nők mennyivel szabadabbak. Azt nem tudták, hogy ezzel a témával barátnőmnél igen érzékeny területre tévedtek, mert neki, néhány éves ázsiai tapasztalattal a háta mögött, már nagyon elege volt abból, hogy a nyugati nőkről minden ázsiai férfi azt gondolja, hogy azonnal kaphatóak mindenre.

A híres khadzsurahói templomok egyike (Galériához kattintson a képre!) Forrás: Tóth Judit

A szálloda reggel még megvolt, de estére eltűnt

Hogy a veszélyes szituációkra nem lehet felkészülni, az Khadzsurahóban is bebizonyosodott. A szálloda, amelyben pár napig laktunk, és amellyel meg voltunk elégedve, az utolsó napon szokatlan átalakuláson ment keresztül. Reggel otthagytuk a csomagjainkat azzal, hogy az éjszakai vonat indulása előtt majd visszamegyünk értük. Feltűnő volt a nagy sürgés-forgás, a személyzet úgy takarított, mintha legalábbis valamelyik bollywoodi szupersztár fogadására készülnének, de ez egy szállodában azért inkább jó jel, mint rossz.

Késő este azonban, amikor visszamentünk a csomagjainkért, teljes sötétségben találtuk a hotelt. Hiába zörgettünk, senki nem felelt. Majd hosszú percek múlva egy vékonyka gyerekhang szólt ki a sötét ablakok mögül, és rossz angolsággal érdeklődött, mit akarunk. Nagy nehezen elmagyaráztuk, kik vagyunk, valahonnan előkerült a recepciós is, és idegesen kérdezgette, mi a francot csinálunk itt. A hotel teljesen üres volt, se személyzet, se vendégek, mintha csak álmodtuk volna, hogy egy nappal korábban még itt laktunk.

Nagy nehezen mégiscsak megtalálták a csomagjainkat, miközben a recepciós idegesen egyre azt hajtogatta, hogy „nektek nem kellene itt lennetek”. Egyszer csak halálra vált az arca. Egyenruhás férfi lépett be az ajtón, magas rangú rendőr lehetett. Valamit beszéltek rólunk, miközben a rendőr szúrós szemmel méregetett minket, végül a recepciós kiterelt bennünket az utcára, és fojtott hangon azt mondta: „Siessetek, tűnjetek el, és hátra se nézzetek!”

Ezek után nekünk sem kellett több, rohantunk, már amennyire flip-flop papucsban, nagy csomagokkal megpakolva rohanni lehet. Annyira abszurd volt az egész szituáció, mintha már megint valami filmben lennénk, csak épp ezúttal egy thrillerben.

A vonaton arra jutottunk, hogy valószínűleg a rendőrfőnök, a szálloda tulajdonosa és más helyi hatalmasságok szigorúan titkos tanácskozásába futottunk bele, ami valószínűleg nem is ritka a korrupcióról híres Indiában. Az éjszakai élményeket aztán hamar elfelejtettük. Másnap, a kaotikus Varanasiban, egy őrülten száguldó riksában már egy újabb film részesei lehettünk.