Anyámmal Libanonban

A Szt.György bazilika a kirakatban tükröződő Kék-mecsettel

Mindig is szeretett volna utazni, de az elmúlt pár évtizedben nagyrészt a Szilvásvárad-Eger viszonylatban mozgott. Egyszer egy aggteleki látogatás alkalmával áttévedt Szlovákiába, ekkor szembesült először a ténnyel, hogy van olyan hely a földön, ahol nem értik a magyart. Hetvenéves volt anyám, amikor nekivágtunk vele a Közel-Keletnek.

Az utóbbi pár évben kinyílt számára a világ. Belföldön is elvittük néhány helyre, és többször volt velünk Horvátországban, Szlovéniában, Olaszországban és Ausztriában. Mostanában egyre jobban érdekli a vallás, ezért arra gondoltuk, elvisszük a Szentföldre, ugyanúgy, ahogy mi szoktunk utazgatni, ha van egy kis pénzünk. Vagyis amolyan "ahogy esik, úgy puffan" stílusban.

Repülővel mentünk, amivel anyám még soha nem utazott. Kicsit aggódott előtte, mint az idősek általában. Gyerekkorom óta hallom tőle, hogy baleset esetén nem attól fél leginkább, hogy meghal, hanem attól, hogy megrokkan. Na, akkor ez az ő járműve. Itt baleset esetén nagy valószínűséggel valamennyien meghalunk, és csak kis esélye van arra, hogy mozgássérült legyen belőlünk.

Próbáltuk felkészíteni az útra azzal, hogy jól kösse be magát, mert repülés közben az ülésből kiesve komoly sérüléseket lehet szerezni, és hogy a kézitáskáján húzza be a cipzárt, mert amikor fejjel lefelé repülünk, kiszóródhat belőle valami, és a leszállás után nagyon babrás kiválogatni a saját dolgait a többi közül. Kicsit sápadtnak tűnt, de mivel a kávét (is) aranyáron adják Ferihegyen, így azzal se tudtuk felpezsdíteni.

Frankfurti átszállással repültünk Bejrútba.Terveink szerint innen szárazföldön csorgunk majd lefelé, és Szírián, Jordánián, Izraelen keresztül megyünk Egyiptomba. Öt héttel később Kairóból repülünk haza müncheni átszállással.

A polgárháború nyomai mindenütt

A reptérről rövid alku után Bejrút belvárosába hajtottunk egy iránytaxival, amely gyárilag nyolcszemélyes volt, tehát 10-12 embernél nem nagyon utazott benne több. Amikor megtelt, elindultunk. Libanon nekünk is új volt, még nem jártunk itt mi sem. Az idő nagyon kellemes volt.

Anyámnak persze már a városközpontba vezető út is kultúrsokkot okozott. A belvárosban olcsó szállás nem létezik. Nagy sokára találtunk ugyan egy elfogadható árú háromágyas szobát, de ez még az általunk megszokottaknál is retkesebb volt. Később felmosták a padlót koszos, barna lével, ez valamennyire feldobta a helyet. Mindenesetre anyámon látszott, hogy egy picivel jobbra számított.

Bejrúti szállásunk (Galériához kattintson a képre!) Forrás: K. J. Farandzsi

A hostelünk melletti kifőzdében találkoztunk először a libanoni konyhaművészettel, amely közismerten a legjobb az egész Közel-Keleten. A következő két napban bejártuk a belvárost és a tengerpartot, természetesen elsétáltunk a Galambok sziklájához is, Bejrút legismertebb nevezetességéhez. Felkerestük az egykori libanoni kormányfő, Rafic Hariri sírját, akit 2005-ben autóba rejtett pokolgép ölt meg. Nem aprózták el a dolgot, egy tonna TNT-nek megfelelő robbanószert használtak (máshol 1,8 tonnát olvastam), amely ügyes elhelyezés esetén egy kisebb falut is a földdel egyenlővé tud tenni. Összesen 21-en haltak meg.

Az áldozatok síremléke a Kék-mecset lépcsőinek lábánál fekszik. Az exkormányfőt nagyon szerették a libanoni emberek, ennek még ma is számos megnyilvánulását láthatjuk, például az ő nevét viseli a bejrúti repülőtér. A robbantás után egy hónappal a Mártírok terén, amelynek szélén ma a síremlék áll, egymillió ember tüntetett. Szép szám, különösen, ha hozzátesszük, hogy ez Libanon teljes lakosságának egynegyede.

A belvárosban mindenhol látszottak a polgárháború nyomai. A Mártírok terének közepén golyó szaggatta szoborcsoport állt, az egyik alak karját teljesen ellőtték. Nem messze tőle teljesen szétlőtt, félig lerombolt valamikori mozi, mellette beomlott tetejű keresztény templom. A tér egyik oldalán a Kék-mecset, a másik oldalon az ortodox Szent György-katedrális tornyosult fölénk, amely az egész város egyik legrégibb épülete.

Mártírok emlékműve, háttérben a Kék-mecset (Galériához kattintson a képre!) Forrás: K. J. Farandzsi

Kellemes meglepetésünkre a mecsetet hitetlenek is látogathatják. A nőknek kendőt kell magukra borítani, amely eltakarja a karjukat és a hajukat, és persze a férfiaktól teljesen elkülönítve a karzaton imádhatják Allahot. A mecset kívül-belül nagyon szép, pont akkor jártunk ott, amikor a müezzin imára hívta a hívőket. Több százszor hallottam már ilyet jó pár országban. Azt hittem, a jeruzsálemi Szikla-mecset és a delhi Nagy-mecset müezzinjénél nincsen jobb, de a bejrúti Kék-mecset imára hívó hangja rajtuk is túltett.

Ilyenkor persze sosem jut eszembe, hogy a fényképezőgépem, amelyet pár éve az Alhambra kertjében találtam, olyan technikai bravúrokra is képes, mint például a hang-, illetve mozgóképrögzítés. Még az interneten se találtam hangfelvételt erről, de aki arra jár, semmiképpen ne hagyja ki!

A világ legnagyobb függőcseppköve

Anyámra való tekintettel Bejrútban autót béreltünk, természetesen a legolcsóbbat a felkeresett három kölcsönző kínálatából. Előre kellett fizetni, sőt kauciót is leemeltek a számlámról, hogy biztosan sértetlenül szolgáltassuk vissza a járművet. A következő néhány napban ennek segítségével ismerkedtünk az országgal.

Első utunk a Jeita grottóhoz vezetett, egy cseppkőbarlanghoz Bejrúttól északra. A Wikipédia szerint itt van a világ legnagyobb ismert függőcseppköve. Ez a természeti csoda bekerült a pár évvel ezelőtt megrendezett a Föld hét természeti csodája szavazás döntőjébe.

Jeita Grotto, a világ legnagyobb függőcseppkve (Galériához kattintson a képre!) Forrás: AFP/Joseph Eid

A bejárathoz libegő vitt fel. A barlang kétszintes, az alsó részen lévő föld alatti folyó csónakon járható be. Ez a folyó több mint egymillió libanoninak biztosít tiszta ivóvizet.

Innen továbbhaladtunk északnak, következő állomásunk Büblosz volt. Megcsodáltuk a tengerpartot és a középkori Szent János-templomot, aztán beléptünk az egykori keresztes erődbe. Itt az ásatások 17 különböző kultúra nyomait tárták fel, a hely 9-11 ezer éves, ezért Bübloszt gondolják a föld legrégebbi, folyamatosan lakott településének. Tettünk egy sétát az óvárosban, aztán fájó szívvel továbbálltunk.

Továbbra is észak felé tartottunk, aztán egy idő után hátat fordítunk a tengernek, és a Libanoni-hegység kanyargós útjain kapaszkodunk felfelé a Kadisha-völgyben. Bcharrében aludtunk egy kényelmes és olcsó vendégházban. Este körülnéztünk a nagyon szép fekvésű városkában, az egyik helyre beültünk borozni. A másnap reggeli városnézés után továbbindulunk felfelé, Arizba.

A festői Kadisha völgy (Galériához kattintson a képre!) Forrás: K. J. Farandzsi

Ebben a falucskában maradt meg az egykor Libanon nagy részét borító cédruserdők egy kis foltja. Sétáltunk egyet a nemes fák között, amelyek Csontváryt is annyira lenyűgözték. Kettőről úgy vélik hogy 3000 évesek is lehetnek. Ezek a fák aztán tudnának mesélni! A fák mögött egy katonai bázis bukkant fel, de csak néhány harci járművet láthattunk.

A helyiek azt mondták, hogy a hágó, amely a Bekaa-völgybe vezet, járhatatlan a nagy hó miatt. Ennek ellenére felkapaszkodtunk a kis járgányunkkal, ameddig lehetett. Egy lélek se járt az úton. Egyre nehezebben tudtunk haladni, mert a nappal megolvadó hólé éjszaka újra az útra fagyott. A kopár hegyoldalban szabadon járt a szél, az autót néha arrébb tolta a jégfoltokon. Anyám javaslatára visszafordultunk.

Millió tükörcsempe

Visszafelé, a hegyek között félúton Tripoli felé vettük az irányt, és estére már a tengerparton söröztünk egy lepukkant kávézóban a kellemes melegben. Egy fokkal jobb szállást találtunk, mint a bejrúti. Tettünk egy esti sétát a mediterrán városban, ahol mindenki nagyon kedvesnek, érdeklődőnek tűnt. Másnap bejártuk a tengerpartot, megnéztük az óratornyot, a mecseteket, a citadellát, a medina (óváros) zegzugos sikátorait, a souk (piac) forgatagát, aztán továbbálltunk.

Este már Baalbekben sétáltunk a belvárosban, körbejártuk a díszkivilágításban pompázó, lenyűgöző ősi romokat. Másnap nappali fényben járjuk be az ősi templomokat. Nem semmi épületek, még így, romjaikban is monumentálisak és fenségesek.

Innen átsétáltunk Sayyida Khawla síremlékéhez, aki Hussein lánya, Mohamed próféta unokája volt. Az emlékművet iráni segítséggel építették, és nagy siita zarándokhely. Kívülről gyönyörű, kék mintás csempével, belülről ezen kívül milliónyi tükörcsempével borították. Mennyezetéről hatalmas csillárok szórják a fényt, falain a korán kalligrafikus szent szövegei.

Sayyida Khawla síremléke belülről (Galériához kattintson a képre!) Forrás: K. J. Farandzsi

Sajnos innen is tovább kellett állnunk, vissza Bejrútba. A libanoni hegység hágóján áthajtva mögöttünk ködbe burkolózott a Bekaa-völgy. Bejrútban visszavittük a bérelt autót, a kölcsönzőben szó nélkül visszautalták a számlámra a kauciót, még csak meg se nézték az autót, sőt rá se kérdeznek, hogy minden rendben van-e. Ha valami gond lenne, úgyis szólna az ügyfél.

Másnap mikrobuszba préselődtünk sokadmagunkkal, és pár óra múlva a határon a szokásos tökölés és a szükséges összeg befizetése után beütötték a szíriai vízumokat az útlevelünkbe, aztán átléptük a határt.

Anyámnak persze elég tömény volt a sok élmény, információ, az ő megszokott életéhez képest gyorsan követték egymást a történések. A libanoni emberek közvetlensége, barátságos viselkedése azonban sikerrel oldotta benne a kezdeti sokkot. Remek hangulatban keltünk át Szíriába.