Megnéztem Afrika segglyukát

Dzsibuti, Balasrambu piac

Dzsibuti, amelyet sokan Afrika segglyukának is neveznek, sohasem volt kedvelt úti cél. Nem véletlen, hogy a Vörös-tenger partján, Jemennel szemben fekvő kis ország szépségeit még senki sem ecsetelte elcsukló hangon, bennem azonban mindig megvolt az a képesség, hogy jól érezzem magam olyan helyeken is, ahova mások nem vágynak. Ha pedig valaki a kontinens összes országába szeretne eljutni, mint én, nem kerülheti ki ezt sem.

Dzsibutiba Szomáliföld fővárosából, Hargeisából érkeztem autóval, és már maga ez az út is sokat elárul az ottani viszonyokról. Álljon hát itt kronológiai sorrendben ennek a majdnem egy napnak a története.

18:00- Hivatalosan most kellett volna elindulnunk, csak a sofőr hiányzik, aki pár perce elszaladt valahova.

19:35- Előkerült a sofőr, kiderült, hogy összefutott egy haverjával, és eldumálták az időt.

20:10- Az első falunál megadja magát a motor, a terepjáró tetején utazó két srác próbál életet lehelni belé.

20:40- A srácok rendületlenül próbálkoznak.

21:00- Tovább indultunk, valami nedveset érzek a nadrágomon. Reménykedem, hogy talán még nincsenek vizelettartási problémáim. Hamar kiderült, hogy valami palack kinyílt a tetőn és onnan csöpögött rám a poshadt víz.

22:11- A sofőr satufékezett. Miután megkérdeztem szelíden, mi a baj, ő gyermekien beismerte, hogy rossz irányba megyünk, és eltévedtünk. Nem tudtam hibáztatni, semmi sem jelöli, merre van Dzsibuti, még hagyományos értelemben vett út sem volt alattunk.

23:02- Visszakeveredtünk a megfelelő irányba.

23:45- Ezúttal a nagy semmi mellett robbantunk le.

00:39- Újra valami nedveset éreztem, most a kezemen. Ezúttal motorolaj folyt rám a szélvédő illesztésénél, a jobb kezem és a jobb nadrágszáram dalmatapöttyös lett.

01:46- Megálltunk egy teherautó mellett gumit fújni.

2:10- Ellenőrző pont, minden férfit lecsekkoltak.

3:32- Kiszálltam brunzolni, ülnék be a helyemre, amikor észreveszem, hogy egy zacskónyi különböző féle keksz van az ülésemen. Rájövök, hogy mindenki adott egyet a sajátjából.

5:10- Megálltunk, nem tudom, miért.

6:58- Megálltunk, tudom, miért: motort szerelni.

8:55- Elértük a határt!

13:34- Útlevél- és csomagellenőrzés után megindultunk Dzsibutiba.

13:44- Tíz perccel a határ után check point, mindenkit kiszállítottak, és ellenőriztek.

13:49- Öt perccel a check point után újabb check point, csak én voltam gyanús a rendőröknek, még a laptopomba is belekukkantottak.

15:25- Megérkeztünk Dzsibuti városba. 246 kilométert alig húsz óra alatt tettünk meg. Rosszabbra számítottam...

Egy ország, ami nincs is

Aki vízumot szeretne Dzsibutiba, az készüljön fel rá, hogy a bürokrácia legmélyebb bugyraiba kell alászállnia, és az oda utazás sem fog katartikus feloldozást adni. Dzsibuti ugyanis a legunalmasabb afrikai ország. Csak 1977-ben nyerte el függetlenségét Franciaországtól, de még csak országnak sem igazán lehet nevezni, sokkal inkább katonai létesítmények együttesének (itt volt a francia idegenlégió legnagyobb afrikai támaszpontja), sok szeméttel és egy mesterségesen létrehozott fővárossal, melyet egyszerűen Dzsibutinak neveznek. Nevét valószínűleg Tehutiról, az egyiptomi holdistenről kaphatta.

Dzsibuti kikötője. A képet lopva készítettem, a hatóságok zéró toleranciát tanúsítanak a fényképezés iránt Forrás: Szegő Andor

Az alig 800 ezres országot szomálik és afarok lakják. Ők idejük nagy részét a katlevél rágásával töltik. Erről az örökzöld cserjéről azt kell tudni, hogy felpörgeti a fogyasztóját, nyugaton és az USA-ban drognak számít. A helyieket ezenfelül a pásztorlét iránti rajongás hatja át, egy szomálinak ez a legmegbecsültebb hivatás.

A főváros két részből áll, van egy európai negyed, amelyet úgy építettek meg, hogy Marseille-t idézze, de olyan sterilre sikerült, mintha egy porosz mérnököt kértek volna arra, hogy csináljon mediterrán hangulatú várost. Az afrikai negyed ezzel szemben tele van szeméttel, és a barátságtalan lepusztultság szelleme lengi be. Mert bizony a nyomor ugyanannyira sokszínű, mint a gazdagság. Míg a szomszédos Szomáliföldön a gyerekek vidáman gurítják kerékabroncsaikat, és integetnek a külföldinek, az afrikai negyed utcáin gyanakvó és pénzsóvár tekintetek kereszttüzében lehet csak haladni. A pénzsóvárság érthető: az árak itt is európaiak. Alighanem a fehérek masszív jelenléte veri fel az árakat, ez történik akkor is, ha az ENSZ megjelenik valahol Afrikában.

A poroszos-franciás európai negyed Forrás: Szegő Andor

A város egészét úgy lehet a legjobban megismerni, ha az ember mindkét negyedben eltölt egy-egy éjszakát. Az európai negyedben lévő szállás kimondottan kényelmes volt, csak két dolgot nem tartalmazott: vizet és helyieket. Vízre pusztán higiéniai okokból lett volna szükségem, egy helybélire pedig azért, hogy információt szerezzek a városról. Miután kiderült, hogy a recepciós ruandai, a kukta kenyai, a bárpultos pedig Burundiból származik, feladtam a kutatást. Az egyetlen, ami Dzsibutiból származott a hotelben, az a csirke volt, amit vacsorára kisütöttek.

Multikulti mise a katolikus templomban

Lesz, ami lesz alapon elindultam a városba csatangolni. Hamar lett is valami, méghozzá egy katolikus katedrális. A mecsetek tengerében egy keresztény templom látványa annyira valószínűtlen volt, hogy felért ezer égő csipkebokorral, ehhez mérten kezdtem körbefotózni. Tevékenységem annyira feltűnő látvány volt, hogy hamar előkerült Tom atya, az új-zélandi pap, aki rögtönzött idegenvezetést tartott, és meghívott az esti istentiszteletre.

Este a legjobb ruhámat vettem fel, ami jelen esetben az egyetlen tiszta fekete pólómat jelentette. Az istentiszteletet az áhítat és a multikulti érzés hatotta át. Nem is lehetett másképp, amikor egy magyar és egy ruandai ült egymás mellett, akik épp egy új-zélandi papot hallgattak, aki franciául misézett, időnként szünetet tartva, hogy a kongói kórus is énekeljen.

Tom atya szentélye Forrás: Szegő Andor

Másnap áttettem székhelyemet az afrikai negyedbe. A szobám apró volt, de a légkondi tombolt, és mivel nem tudtam szomáliul, de még franciául sem, hogy van a légkondi szabályozója, hideg éjszakának néztem elébe. A tulaj még Mekka irányát is belőtte az ágy mellé, Koránt azonban nem találtam.

Miután az afrikai negyedben valamelyik csatorna tartalma az utcára ürült, téglákon bukdácsolva keltem át az utakon. Menet közben valahogy átgaloppoztam az európai negyedbe, ahol odalépett hozzám egy 30-as fickó, és kedvesnek szánt mosollyal szólított meg:

- Emlékszel rám, én állítottam ki a vízumodat a reptéren!
- Nem igazán, talán azért, mert követségen kaptam vízumot, és szárazföldön érkeztem.

Szinte fájt, hogy ilyen ócska trükkel próbálnak levenni.

Struccpolitika az oroszlánok között

Délután kirándulni mentem a városon túlra, egy állatotthonba, melyet egy francia alapított a kilencvenes években. A legenda szerint ehhez a franciához keveredett valahogy egy teknős, amelyet ki akartak csempészni az országból, és ahogy teltek az évek, mindig hozzá fordultak a hatóságok. Mára amolyan helyi Noé lett belőle, és egy kisebb állatkertet felügyel. Nagy nehezen találtam olyan taxist, aki felfogta, hova szeretnék menni, hajlandó volt normál áron kivinni, és csak háromszor próbálta meg menet közben feltornázni a tarifát. Ezen a kiránduláson láttam egy japán légi bázist is, és rájöttem, hogy a vidékiek ugyanolyan barátságtalanok, mint a városiak.

Kiruccanás az állatotthonba Forrás: Szegő Andor

Az állatotthon érdekes volt, de az igazgatóval sajnos nem sikerült találkoznom. Állítólag fogtak egy zebrát valahol, és a bürokrácia megköveteli, hogy a zebra minden csíkját külön vegyék jegyzőkönyvbe. Láttam gepárdot, hiénát, és még zebrát is simogathattam, miután adtam 100 forintnak megfelelő jattot a kísérőmnek. Az oroszlánoknál kétféle bőgést hallottam: egyiket egy számomra láthatatlan oroszlán adta ki, a másik bőgés pedig kísérőmtől származott, hogy adjak neki sok dollárt. A helyhez mérten struccpolitikát folytattam, és úgy tettem, mintha nem hallanám.

Este levezetésnek elszívtam egy vízipipát a kikötő mellett, majd még ültömben feltűrtem a nadrágom szárát: már készültem az átkelésre a szennyvízen. Az este párás és fülledt volt, és úgy éreztem magam, mint aki Afrika segglyukában ragadt.

Szomáliföldről korábbi beszámolónk itt olvasható.