Kifogott rajtam Észtország

Észtország
Vágólapra másolva!
Véletlenül, egy koncert miatt repültem el Tallinnba, de ha már ott voltam, egy jó kis utat szerveztem a vidéki látnivalók felfedezésére. Azt gondoltam, ennyi úttal a hátam mögött ezt már kirázom a kisujjamból. Tévedtem.
Vágólapra másolva!

Novemberben egy napig elővásárlási akció volt Robbie Williams Facebook-oldalán a lájkolóknak a tavaszi-nyári koncertturné jegyeire. Eredetileg Bécsbe készültem, hiszen oda könnyen kiugrik az ember autóval, de a szerver leterheltsége miatt Bécs sehogy sem akart megnyílni. Ide-oda kattintgattam, míg végül a tallinni jegyvásárló felület jelent a képernyőn. Gyorsan megnéztem, van-e Tallinnba elfogadható árú repülőjegy, és mivel akadt, nem vacakoltam tovább: irány Észtország, ott még úgyse jártam.

A gyorsszolgálattal érkező koncertbelépőt betettem a fiókba, az e-mailen érkező repjegyet egy Tallinn nevű mappába, majd hátradőltem, mint aki jól végezte dolgát. Egy héttel az utazás előtt aztán nekiláttam, hogy összeállítsam az útitervet. Ekkor futottam bele egy nem várt problémába: Tallinn kicsi főváros, a koncerthelyszín viszont hatalmas, és mivel a környéken sehol máshol nem játszott Robbie, ráadásul a jegyeket is egységes, baráti áron adták, rengeteg koncertturista özönlött a városba. A booking.com fejléce azonnal kiírta, hogy aznapra a szállások 95 százaléka megtelt, és azt javasolta, válasszak más dátumot.

Nem fogadtam meg a tanácsot, inkább lecsaptam az utolsó 13 eurós ágyra egy 6-ágyas szobában egy lepukkant hostelben, amelyet a booking.com-on 6.6 pontra értékeltek, pedig én békeidőben 8-as alá nem megyek. Bár 25 éve nem aludtam sokágyas szobában, és rossz alvóként minden porcikám irtózott tőle, a döntést nagyban megkönnyítette, hogy a következő árkategória 440 euró lett volna. Az indulásig hátralévő időben naponta többször is átnéztem a szállásfoglaló oldalakat, sőt, a Tallinnban tartózkodó ismerősöket is riasztottam, de a város tényleg csúcsra járt: volt hotel, ahol az egyébként 50 eurós szobákat 700-ért árulták a koncert estéjére. És így is megtelt.

Tizenhárom euróba került az ágy ebben a lepukkant tallinni hostelben egy hatágyas szobában (Galériához kattintson a képre!) Forrás: Kisgyörgy Éva

A következő meglepetés a repülőtéren ért: bár a jegyvásárlásnál, illetve magán a jegyen semmi nem utalt erre, az AirBaltic amolyan félfapados társaság, melynél online kell becsekkolni, különben a repülőtéren fizetni kell. Mint kiderült, ezt pár hónapja, azaz a jegyvásárlásom óta vezették be. Szerencsére korántsem olyan vérszomjasak, mint más fapados társaik: az utasfelvételnél a hölgy kis jóindulattal a nagyobb hátizsákom is kézipoggyásznak minősítette, plusz biztatott, próbáljam meg az online becsekkolást. Telefonon nem boldogultam vele, de telefonos segítséget kértem egy ismerőstől, aki sikeresen megoldotta, így nem kellett súlyos pótdíjat fizetnem.

A didergés nem számít

A koncert előtt egy héttel érkeztem Tallinnba, ahol a 15 fokos hidegben dideregve fedeztem fel a várost. Budapesten még tombolt a kánikula, mikor elindultam. Ezzel együtt is lenyűgöző volt a világörökségként számon tartott óváros. A legfeltűnőbb az volt, hogy szinte teljesen hiányoznak a multik. A Városháza tér egyik sarkában megbúvó egy szem ruházati üzlettől eltekintve egyetlen globális áruház- vagy étteremláncot nem láttam az óvárosban.

A másik kellemes meglepetés az volt, hogy ellentétben a világ többi fővárosában tapasztaltakkal, Tallinn centrumában az ajándékboltok nagyrészt minőségi helyi termékeket kínáltak: szőtteseket, kötött pulóvereket, sálakat, színes kerámiákat, egyedi üvegárut és ékszereket, fafaragásokat. Nyoma sem volt gagyi tömegárunak. Az éttermek is kellemesek, ha nem is kimagasló a színvonal, korrekt minőségű és mennyiségű ételt kapunk korrekt árakon.

Tallinn óvárosa (Galériához kattintson a képre!) Fotó: Kisgyörgy Éva

Másnap reggel optimistán indultam az autókölcsönzőhöz. Egy eddig általam nem ismert irodánál foglaltam (NU Car Rentals), mivel az volt a legolcsóbb a neten. A megadott címen, egy külvárosi gyártelepen sehol nem láttam autókölcsönző feliratot, se kóbor autókat, ült viszont az épület küszöbén az orrát lógatva egy másik turista, jobbján a bőröndjével. Kérdeztem, mi újság, azt felelte, zárva az ajtó.

Engem azonban nem olyan fából faragtak, hogy ilyen könnyen feladjam. Szép sorban végigböngésztem a kapucsengőket, és lám, az egyiken apró betűkkel autókölcsönző feliratot találtam. Felcsengettem, és hamarosan jött is egy fiatalember, majd villámgyors papírmunka után a hátsó udvarba vezetett, ahol valóban várt rám egy autó. Indulás.

Észtországi kaleidoszkóp

A következő néhány nap során körbeutaztam az országot, amely nagyon változatos látnivalókat kínál, ugyanakkor sehol sem zsúfolt. A fővároshoz közeli Palmse-kúriát kivéve sehol nem láttam turistákkal tömött buszt, és egyéni utazók is csak elvétve lézengtek a fontosabb látnivalók környékén. No de, nézzük sorjában, miket érdemes felkeresni.

Tallinntól kelet felé indulva az első állomás Palmse volt, ahol az 1760-as években egy balti német család építtetett remekbe szabott urasági kastélyt. Az eredeti pompájában tökéletesen helyreállított, korabeli bútorokkal berendezett épület ma múzeumként üzemel.

Palmse, urasági kastély (Galériához kattintson a képre!) Fotó: Kisgyörgy Éva

Tovább haladva keleti irányban Sillamae településen érdemes megállni. A város mit sem változott az 50-es évek óta, a sztálini építészet élő műemlékeként működik. A hatalmas, kőfaragásokkal ékesített lakótelepek még őrzik az egykori pompát, de már látszik rajtuk az idő: vakolatuk omladozik, tetejük megroggyant, kőfaragásaik hiányosak. A széles, árnyas sugárutakon és a vízköpőkkel díszített impozáns lépcsőkön barangolva egyszerre érezzük a várost grandiózusnak, elegánsnak, ugyanakkor hanyatlónak és melankolikusnak.

A következő megálló Narva volt, az orosz határ mellett. Európában egyedülálló ritkaság a keskeny határfolyó orosz, illetve észt oldalán álló két erőd, melyeket még a dánok emeltek a 13. században. Az épületben nem túl érdekfeszítő múzeum üzemel, a kertben pedig egy haragos tekintetű hatalmas Lenin szobor, a Baltikum legépebben megmaradt példánya. Úgy látszik, itt nem kellett az effajta relikviákat ledönteni vagy szoborparkba száműzni.

Narva, az orosz határ mellett (Galériához kattintson a képre!) Fotó: Kisgyörgy Éva

A Peipsi-tó felé haladtam tovább. A sok helyütt homokos partszakaszú tó népszerű üdülőhely volt a szovjet időkben. A rengeteg kemping, üdülő elhagyatottan, szomorúan ásítozott a turistaszezon kellős közepén. A tópart ínyenc fogása a füstölt hal, melyet fabódékból, kis éttermekből, lakókocsikból és hevenyészett kempingasztalokról árulnak, és a savanykás orosz kenyérrel zseniális.

Talányos rajzok a szemerkélő esőben

Az Endla Nemzeti Parknak az útikönyv csak két nyúlfarknyi bekezdést szentelt, de az interneten fellelhető fotók alapján úgy tűnt, megéri a kitérőt. Így is lett, még ha a kitérő hosszabbnak is bizonyult a vártnál. Az útikönyvben ugyanis egy betűt elírtak egy városnévben, így a GPS-szel rossz irányba vitettem magam. A park bejáratánál lévő látogatói központ zárva volt, az információs térkép pedig meglehetősen rejtélyes. Egy észt fiatalember is tanácstalanul ácsorgott előtte, akivel közös nyelv híján nem tudtunk eszmét cserélni, maximum lelki támaszt nyújthattunk egymásnak, ahogy a szemerkélő esőben próbáltuk megfejteni a talányos rajzokat.

Az ábrák hatékonyságát jól jelzi, hogy ő azok alapján jobbra indult, én meg balra. Persze a női megérzés győzött, ráleltem a mohával belepett erdei ösvényre, amely a lápvidékre vezetett. Itt már pallókon kellett haladni a fantasztikus tájban, és hamarosan meghallottam mögöttem az észt úr lépteit is, aki a rossz start után szintén idetalált.

Endla Nemzeti Park, pallókon a lápvidékre (Galériához kattintson a képre!) Fotó: Kisgyörgy Éva

Az ország délkeleti csücskében Varskába tettem egy kitérőt a Szetu Falumúzeum kedvéért. Ez ugyan nem bizonyult különösebben nagy számnak, de a mellette levő étteremben kellemesen el lehetett tölteni egy órácskát néhány egyszerű szetu fogás és egy barátságos vörös cica társaságában. A szetu királyságot sajnálatosan kettéválasztja az észt-orosz határ, területének kisebb, lakosságának nagyobb része az észt részen található. Központja Obinista, melynek határában különös temetőre bukkantam: a szerény, de pedánsan rendben tartott sírkövek körül számos pad állt – úgy látszik, a helyiek szeretnek több időt tölteni elhunyt szeretteikkel.

Észak felé kanyarodva lubickoltam egy jót a tengerben Parnuban, ahol az előzetes időjárás-jelentésre alaposan rácáfolva ragyogó napsütés fogadott. Aztán egy nagy lendülettel elautókáztam Saaremaa szigetére, melynek hatalmas tengerparti vára világörökség várományos.

Saaremaa egyik házikója Fotó: Kisgyörgy Éva

Erről eszembe jutott, hogy két nappal korábban elfelejtettem felkeresni a tartui obszervatóriumot, amely pedig – mint a Struve földmérő vonal része – a világörökségi lista egyik legkülönösebb tétele. A tíz országon átívelő vonal számos földmérő pontot tartalmaz, melyből Észtországban három található: a normál turisták számára is értelmezhető tartui obszervatórium, valamint két kevésbé látványos kődarab.

Mivel mániákusan igyekszem az összes világörökségi helyszínt kipipálni, nagyon rosszul érintett a feledékenységem. Bár azt terveztem, hogy a szigetről egyenesen visszamegyek Tallinnba, ami csak négy óra vezetés lett volna, nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy legalább a legközelebbi földmérő pontot felkeressem. Így az út nyolc és fél órásra nyúlt, de legalább nem kilenc és félre, mintha egész Tartuig kerültem volna.

A kinézett pontnak az UNESCO honlapja szerint Sikuma településen kellett volna lennie, de több órányi, földutakon történő zötykölődés után kiderült, Sikuma nem település, hanem járás, úgyhogy nagyjából egy tűt kerestem a szénakazalban. Közben, mint valami film noirban, állandóan eleredt az eső, és csak tanácstalanul bámultam az esőfüggönyön át az üres pusztát magam körül. Sehol egy lélek.

A kiiking egy különös észt sport

Aztán, magam sem értem hogyan, egyszer csak egy barna irányjelző tábla körvonalazódott előttem a félhomályban. Ahogy közelebb értem, kiderült, hogy az egyik Struve-kő felé mutat. Elindultam a megadott irányba, és csakhamar megtaláltam az alig 70 centis gránitoszlopot, amelynek kedvéért elvergődtem az isten háta mögé.

A több órás kitérőért végül kárpótolt a sors. Innen ugyanis alig fél óra volt Ambla, ahol az ország legnagyobb kiiking központja található. A kiiking egy különös észt sport, a lényege az, hogy az ember egy hatalmas hintán teljesen átfordul. Kiiking hintákat rendszerint nagyobb fesztiválokon állítanak fel, és az országjáró körút során nem volt hozzá szerencsém, de az internetről kiböngésztem, hogy Amblában áll egy fix példány.

A hintát őrző hölgyet ugyan álmából vertem fel, de amikor kiderült, hogy mindketten Évák vagyunk, kicsit megenyhült, és még arra is rá tudtam venni, hogy mutasson be egy átfordulást. A két csuklóját és az egyik bokáját rögzítette, közben elmondta, hogy általában mindkét bokát lekötik, de ő hat éve csinálja, elég rutinos, úgyhogy már csak az egyiket szokta.

A főváros felé autózva csak egy úttörőtáborra emlékeztető kempingben találtam szállást. Azon se csodálkoztam volna, ha reggel zászlófelvonás van és sorakozó. Ez ugyan elmaradt, de hajnalban arra ébredtem, hogy egy párocskának jól indul a nap. Apró, majd egyre hangosabb sikongatások verték fel az erdő csendjét. Amikor végre elcsendesült a zaj, a kemping összes lakója elégedetten rágyújtott.

Tallinnban még körüljártam a skanzent, aztán délután a Kadriorg parkban ünnepeltem a helyiekkel, akiknek szintén augusztus 20. a nemzeti ünnepük. A majálisszerű hangulatban a színpadon énekkarok váltották egymást, amelyek itt rendkívül népszerűek.

Az észteknél nagy hagyománya van az éneklésnek, még a függetlenségükért is dalolászva küzdöttek az úgynevezett éneklő forradalom idején. A mozgalom legnagyobb eseménye az volt, amikor 1988-ban 300 ezer ember, az ország lakosságának több mint egynegyede gyűlt össze a Tallinn Songs Festival Ground területén, hogy hazafias dalokat énekeljen. Ezen a helyen került sor a Robbie Williams koncertre is. A hangulat igencsak emelkedett volt, mivel sokan egyenesen a nemzeti ünnepségről jöttek, észt zászlókkal a kezükben.

A koncertet követő euforikus érzés hamar elszállt, amikor a szállásomon elfoglaltam az egyik emeletes ágy felső részét. A siralmas hostel zsúfolt szobájában köhögtek, nyögdécseltek, ki-bejárkáltak és horkoltak a többiek, egyedül csak a zörgős nejlonszatyorba pakoló szobatárs hiányzott a hostelek legutálatosabb lakóinak palettájáról. Hajnali kettőig, akkor ugyanis ő is megérkezett. Félórás intenzív pakolással felverte a relatív csendet, hogy aztán hajnali hatkor újra kezdje az egészet. Szerencsére másnap reggel már repültem haza, így az utolsó éjszaka fáradalmait már itthon, a legnagyobb kényelemben tudtam kipihenni. Nem is ez maradt meg bennem leginkább Észtországról, hanem a változatos, érintetlen vidéki táj, a varázslatos főváros, és az, hogy lehúzásnak, barátságtalanságnak nyoma sem volt sehol.