Hogyan lettem egy napra valparaísói?

Vágólapra másolva!
Vegyünk egy csendes-óceáni kikötővárost, melyet az UNESCO felvett a világörökségek listájára. A város házait színezzük tarkabarkára, hogy ahová csak nézünk, mosolyt csaljon az arcunkra. Adjunk hozzá egy kreatív idegenvezetőt, aki itt nőtt fel. Ehhez keverjünk még egy kis lazaságot, kreativitást, és megkapjuk azt a városnéző túrát, amelyet örökké emlegetni fogunk.
Vágólapra másolva!

Egy úti cél kiválasztásában sokszor nagy szerepet játszik, ha ajánlják a helyet. Valparaísóba is így jutottam el, miután több chilei munkatársamtól hallottam, hogy létezik egy kis ékszerdoboz a Csendes-óceán partján. Valparaíso Chile fővárosától, Santiagótól mindössze 60 kilométerre fekszik. Busszal másfél óra alatt elérhető, mégis kevesen ismerik. Pedig a belvárosát az UNESCO 2003-ban felvette a világörökségek listájára, köszönhetően az öbölre néző színes, egymás oldalának támaszkodó, bohém házikóinak, a labirintusszerűen kanyargó macskaköves utcáinak és az egyedülálló, városi falfestészetének. A város neve a Valle Paraíso névből ered, amely paradicsomi völgyet jelent. Nem véletlen, hogy hívják még a Csendes-óceán ékkövének is, és a gyarmatosítás idején a tengerészek Európa-szerte dalokat zengtek róla.

Forrás: Kun-Szabó Mariann
Jellegzetes, rikító színű házak Valparaísóban

Csupán egy napom jutott a városra, ezért tartalmasan szerettem volna eltölteni. Leóra és az ő nem mindennapi túrájára az interneten találtam. Pár levélváltás után egy derűs napon találkoztunk is. A program kora reggel kezdődött, és papírforma szerint vacsoraidőben ért véget.

Valparaíso egy tengerparti város, de kicsi, part menti központja mögött a város nagy része a hegyoldalakon fekszik. Idegenvezetőm értem jött a szállásra, és rögtön megnyugtatott, hogy nem mászunk hegyet, a séta vonala is csak vízszintes vagy lefelé haladó lesz. Ez a bőrszerkós, motoros szerelésű srác egyből belopta magát a szívembe.

Élj úgy, mint a valparaísóiak

A városnéző túra egy új és nagyon szimpatikus koncepcióra épült. Leo, aki azelőtt a reklámszakmában dolgozott, elmondta, hogy utazásai során mindig is arra vágyott, hogy bárcsak lenne minden városban egy helyi haverja, aki azokba a lokálokba vinné el sörözni, ahova a helyiek is járnak. Ezért, amikor átnyergelt a turizmusra, olyan túrákat kezdett el kidolgozni Valparaísóban, ahol ő és a csapata lettek a látogatóknak ezek a helyi haverjai. A turistacsoport úgy jár-kel a városban, mint egy helyi baráti társaság. A túra olyan zárt negyedekbe is elviszi a látogatókat, ahova csak az ott élőket jól ismerő lokálpatriótáknak van bejárásuk. Leo szerint minden olyan élmény, amely a hely identitását közvetíti, sokkal nagyobb értéket képvisel, mint egy rendes, buszos városnézés, ahol a látogató legfeljebb az ablaküveg mögül találkozik a hely hangulatával.

Forrás: Kun-Szabó Mariann
Leo szerint ez a világ legrégebbi máig működő trolibusza

A túra során megmásztuk Valparaíso dombjait, sétáltunk az utcákon, és szigorúan csak a helyi tömegközlekedést vettük igénybe: a világ egyik legöregebbnek tartott troliját, a hegyekre felkapaszkodó, majd onnan leszáguldó buszokat és Valparaíso büszkeségeit, a felvonókat. Szép időnk volt, a lankák tetejéről csodás kilátás nyílt a kikötőre és a tengerre.

A kikötőben meglepetésemre még egy halászhajóra is felpattantunk, hogy tegyünk egy tiszteletkört. Leo a hajókázást is feledhetetlen élménnyé varázsolta, ugyanis felelőtlenül beállított a kormány mögé. Közel 8 kilométer/órás sebességgel szeltem a habokat, és sikeresen elhaladtam egy robusztus hajó mellett. A legnagyobb csoda akkor várt, amikor a dokkok mögé érve a parton egy oroszlánfóka-telepen találtam magam. Hatalmas állatok sütkéreztek békésen a napon, lenéző unottsággal szemlélve közeledésemet.

Forrás: Kun-Szabó Mariann
Oroszlánfókák sütkéreznek a kikötőben

Délidő volt, és kopogtak a szemeim. Leo tájékoztatott, hogy a chileiek visszahúzódó emberek, és argentin szomszédjaiktól vagy a braziloktól eltérően ők nem az utcán élik az életüket, hanem otthon, vagy a hátsó kertben. Ezért ha valaki jót szeretne enni, az ne a főutcán keressen éttermet.

Telefirkált étterem

Mi az egyik legizgalmasabb helyre tértünk be, a J. Cruzba, amely tulajdonosáról, José Cruzról, a helyi rendőrről kapta a nevét. Ebben az étteremben készítették el először Chile egyik nemzeti ételét, a chorillanát, amely burgonyából, rádobált hagymakarikákból és marhahúsdarabokból áll, a tetejére ráütve egy tojás. Ezeket az összelapátolt kajákat mindig is szerettem.

A J. Cruz is egy kis mellékutcából nyílt. Semmi villogó embléma az ajtó fölött, semmi fényűzés, kívülről inkább egy csendes kis kocsmának tűnt. Belépve elámultam. A falak mentén vitrinek, bennük porcelánok és vázák sorakoztak, a falakon maszkok és egyéb gyűjtemények. Mintha egy nappaliban járnék. Ami azonban ennél is érdekesebb volt, hogy mindenhová rövid üzenetek voltak firkálva. Otthon nyilvános helyeken, WC-ajtón láttam ilyet, de itt sportot űztek a falra, abroszra, ajtófélfára firkált üzenetekből. Mivel a falakon a hely már régen elfogyott, a látogatók a vitrin ablakán bedobált papírokon hagytak üzeneteket a szeretteiknek, a barátoknak, vagy csak a vicc kedvéért. Az írások mellett felragasztott igazolványfotók kúsztak fel az ajtófélfán. Leo szerint ezekkel az üzenetekkel vált az étterem a valparaísóiak törzshelyévé, akik mindig újabb és újabb üzeneteket hagynak itt, amikor visszatérnek. A chorillana természetesen szuper volt, itt nem is volt helye a tévedésnek.

Forrás: Kun-Szabó Mariann
A chorillanám az üzenetekkel telefirkált abroszon

A legjobb az volt az egész városnézésben, hogy a séta során lépten-nyomon összefutottunk helyiekkel, akik melegen üdvözölték Leót, és spontán beszédbe elegyedtek velünk. Végül is Leo itt nőtt fel, és túrájának a lényege, hogy egy helyivel sétálva bepillanthatok a valparaísóiak mindennapjaiba. Benéztünk egy kézművesműhelybe, ahol kiderült a mesterről, hogy a nagynénje egy magyar emigránshoz ment feleségül itt Valparaísóban. Amikor a 30-as években Gábor ide érkezett, szeretett volna cigarettát vásárolni, amelyet jó magyar szokáshoz híven előtte ki akart próbálni. Itt azonban furcsán néztek rá, amikor megpróbált megbontani egy dobozt. Ez az anekdota azóta is szájról szájra száll a családban.

Leo nagyon sokat mesélt arról, hogyan élnek az emberek, és hogy miért néz ki a város ma úgy, ahogy. Amikor kérdeztem, nem tudott történelmi vagy tudományos magyarázatot adni rá. Mint mondta, ő elbeszélésekből tudja, amit tud.

A helyieknek van egy hátborzongató szokásuk. Gyilkosságok helyszínénél kis kápolnát emelnek, és ajándékokat visznek annak reményében, hogy az áldozat lelke meghallgatja kívánságaikat. Leo elmondta, hogy egy természetes módon meghalt ember lelkénél sokkal érdekesebb a gyilkosságok áldozatainak lelke, mert a hiedelem szerint szomorú sorsuk miatt kivételes elbánásban részesülnek a túlvilágon. Az ajándékok révén az élők abban reménykednek, hogy nekik is csurran-cseppen majd valami a túlvilági jólétből.

Világörökség, de meddig?

Emellett a sok élmény mellett szinte el is törpült, hogy Valparaíso valójában miért is kedvelt turistacélpont. A város híres rikító színű házikóiról és városi falfestészetéről. A város dombjain sétálva ugyanis nem lehet olyan felületet találni, amely ne lenne lefestve, beszínezve vagy vicces figurákkal díszítve a ház tetejétől a kerítéseken át a villanyoszlopokig.

Forrás: Kun-Szabó Mariann
Az egyik útkereszteződés a sok közül

Már várhatta Leo a kérdést, mert elmosolyodott, amikor kérdeztem, hogy mitől lett ilyen színes a város. A történet szerint a szegényebbek a kikötőből olcsón beszerezhető palából építettek házakat, amelyeket az eső ellen be kellett vonni festékkel. Ahogy azt már korábban is mesélte, a chileiek visszahúzódó népek, és színekben is a fakó és pasztell árnyalatokat kedvelték. Természetesen ez volt a drága. A szegény embernek maradtak a harsány, rikító színek, és ha nem akart beázni, akkor minél többször kellett átkennie házát. Így lett a város olyan, mint egy vidám festmény, és így kerülhetett fel az UNESCO világörökségi listájára.

Leo elismerte, hogy a listára való felkerülés hatalmas lökést adott a turizmusnak, azonban pont a cím miatt veszítheti el sajátosságát a város. A helyi újságot tartotta elém, amelynek vezető híre azzal fenyegetett, hogy a város felkerül az UNESCO veszélyeztetett világörökségi helyszíneinek listájára. A 2003 óta növekvő turizmus miatt ugyanis Valparaíso vezetése több modernizációs projektet hagyott jóvá. Új köntöst kapott több épület és felvonó is. Míg a város a címet sajátos történelmi, kulturális és identitásbeli örökségéért kapta, addig a felújítás és újjáépítés pont ezeket az értékeket tünteti el. Például az egyik felvonó faburkolatát fémre cserélték, ami Leo szerint bár modern, mégis úgy néz ki, mint egy bevásárlóközpont liftje. Szerinte a megoldás nem a modernizáció, hanem a helyreállítás lenne, amely bár körülményesebb munka, mégis ez őrzi meg a történelmi sajátosságokat.

Forrás: Kun-Szabó Mariann
Valparaíso kikötője a domboldalról

A nap végére bejártuk a legjelentősebb lankákat, a városközpontot és a kikötőt. Láttuk Ricardo Eliecer Neftalí Reyes Basoalto, ismertebb nevén Pablo Neruda őrült házát és a régi városrészeket. Estére picit megfáztam a szeles idő miatt, de így is nagyon jó hangulatban váltam el Leótól, aki igazi barátként hazáig kísért. Mikor becsuktam magam mögött az ajtót, úgy éreztem, hogy kicsit én is helyivé váltam. Ahogy ígérte, arra a napra valóban Leo lett a valparaísói haverom. Azóta is tartjuk a kapcsolatot, és ha Budapestre jönne, már neki is lenne itt egy barátja.