Megérkeztünk Bécsbe, Németország fővárosába

A reggelit még most is szégyenérzet nélkül csomagolják a táskába, simán besétálnak egy vár lezárt termeibe, ahol persze eltévednek, darabkákat csippentenek az osztrák muskátliból, a kocsmában pedig csak csapvizet akarnak inni - a társasutazásokon a magyarok sokszor még mindig sajátos illemkódex alapján viselkednek. Ha viszont rosszabb a kilátás, mint az utastársé, azonnal reklamálnak. Összegyűjtöttük a társasutazás neuralgikus - és egyben igen szórakoztató - pontjait.

Társasutazásra általában nem a legtalpraesettebb emberek és/vagy inkább az idősebb korosztály fizet be. „Akik azt szeretnék, ha kézen fogva vezetnék végig őket Európán” – fogalmazott egyik megszólalónk, Krisztina, aki évek óta dolgozik kiutaztató idegenvezetőként. Négy, legalább egy évtizede a szakmában lévő idegenvezetőt kérdezgettünk a magyarok utazási szokásairól.

Turisták nézelődnek Firenzében Forrás: AFP/Sbastien Boisse

Még mindig megy a táskába csomagolás

Minden megszólalónk egyetért abban, hogy a társasutazás műfajának egyik legrémesebb pontja a reggeli. A büféreggelit ugyanis a magyarok még manapság is úgy értelmezik, hogy bátran lehet csomagolni belőle a táskába. Ezt sok utaskísérő úgy próbálja megelőzni, hogy udvariasan előre felhívja a csoport figyelmét, hogy a reggelizőasztal mellől nem szabad magukkal vinni az ételt. Ha viszont ezt elmulasztja, könnyen előfordul, hogy a csoport egyik – vagy több - tagja tornyokban pakolja tányérjára a zsömlét, rakja meg gazdagon sajttal, sonkával vagy lazaccal, és süllyeszti el a táskája mélyén. Van, aki számára ez olyannyira természetes, hogy ha a művelet során elfogy a szalvétája, a személyzettől kér továbbiakat.

„Van olyan szállásadó, aki tudja, hogy ha jönnek a magyarok, háromszor annyi fogy majd a reggeliből, ezért például a lazacot ki sem teszi” – mondja Krisztina. Van, aki intézkedik is, ha úgy látja, meg akarják rövidíteni. Egy hotelban megszállt utast például egy euróra büntettek, amikor észrevették, hogy veszettül csomagol. Míg a vezető helyette süllyedt el szégyenében, az utas logikája szerint még így is jól járt: egy euróért Európában szinte már sehol nem lehet szendvicset kapni.

A csomagolási lázat a rossz beidegződésen túl az is a magyarázza, hogy a csoport nagy része így igyekszik valahogy kibekkelni a vacsoráig. Ebédet ugyanis a legtöbb társasutazás nem biztosít. Ezért az egy-két órás szabadprogram alatt sokan – ha éppen nem a reggeliből kimentett szendvicseket majszolják – rohannak ABC-t keresni. Ha persze eleve túlélőkészlettel érkezik az utas, erre sincs szükség. Még mindig gyakori ugyanis, hogy valaki napokra előrecsomagolt rántott húsos zsömlével, fasírttal, sült oldalassal, konzervekkel, dobozos sörrel és több liter ásványvízzel indul neki az ismeretlennek. Nem ritka a hűtőtáska sem, főleg a buszos utakon, még ha már ott is van súlykorlátozás.

A másik kilátása mindig szebb

A szoba a társasutazások másik neuralgikus pontja. Egyrészt mert sokan zokon veszik, ha az utastársnak pazar kilátású szoba jutott, rá meg legfeljebb egy tűzfal mosolyog; másrészt az sem tiszta mindenkinek, hogy minden ország maga dönti el a csillagozását. A Balkánon például a 3 csillag nem tud annyit, mint egy osztrák szállodában. Kata egyik útján előfordult, hogy egy szobavita során végül egy házaspár ajánlotta föl, hogy inkább alszanak külön, csak hogy két hisztérikus nyugdíjas nő lenyugodjon. „Sajnos sokszor kiderül, hogy épp az nem rugalmas, megértő, akire számítanál” – mondja Kata.

Vannak persze, akik a legapróbb problémákat is túlnagyítják – ennek okát Krisztina abban látja, hogy az ilyen utakon részt vevők közül sokan nem beszélnek nyelveket. A reklamációk sora azzal kezdődik, hogy miért nincs magyar nyelvű útikönyv egy városról; de tárgyát képezhetik a fizetős vécék és a szoba tisztasága is. Önmagukkal szemben ugyanakkor sok utazó igen elnéző: ha megtetszik neki egy osztrák muskátli, simán lecsippent egy darabot, begyűjti az angol kocsma söralátétjét vagy csak egy kancsó vizet rendel a kocsmában.

Ha valaki elvész, magának kell megoldania a hazautazást Forrás: AFP/Elvis Barukcic

Amikor elvész valaki

Tamás egyik osztrák útján egy várban nyoma veszett egy idős házaspárnak, és miután csak nem akart előkerülni, nem volt más választás, végig kellett nézni a biztonsági kamerás felvételeket. Végül a felvételek alapján egy lezárt részen találták meg őket. Olyan idős néniről is hallottunk, aki egy olasz nagyvárosban nem a megbeszélt helyen, hanem egy tetszőleges buszmegállóban ücsörögve várta a turistabuszt. Végül a rendőrök találták meg.

Szinte minden úton előfordul, hogy hosszabb-rövidebb időre elvesznek utasok, főleg az idősebbek. Ez a kisebb késésekkel kezdődik, és egészen odáig tart, hogy többórányi kilátástalan keresgélés után a csoport kénytelen otthagyni az illetőt. Ami persze ritkán fordul elő, de megesik. „Ha megy a vonat, amit a csoportnak muszáj elérnie, nem marad más hátra, jegyzőkönyv írása, két aláírás és indulunk” – mondja Tamás. Ezek persze ritka esetek, sőt legtöbbször nem is hagyják ott az utast, még akkor sem, ha feszített a menetrend, borul a program, és a többiek komfortérzete sínyli meg egyetlen ember késését. Például ha egy olyan faluban kóborol el valaki, ahol nincs vonatközlekedés, és jó, ha naponta egy vagy két busz megfordul arra - ilyenkor nincs mese, tovább kell keresni. Nemegyszer a többi utas, néha a rendőrség bevonásával.

Leggyakoribb váratlan helyzetek

- lerobban a busz, szervezni másikat vagy alkatrészt
- késünk, és a vacsorával várjanak meg - ezt kikönyörögni néha
- valaki rosszul lesz, kisebb baleset éri, ilyenkor irány a kórház, közben mi legyen a csoporttal
- elveszik csomag, úti okmány - ezt lejelenteni, rendőrségen intézkedni
- valaki mégis "vega" (meglátta a jókora sertésszeletet), más étel kell neki

Látnivalók Ausztria fővárosában, Berlinben

Olyanok amúgy időről időre megfordulnak társasutazásokon, akik akkor sem tudják egész pontosan, hol vannak, ha egy pillanatra sem szakadnak el a csoporttól. Például amikor valaki nyári ruhában érkezik meg az Alpokba, és kiderül, hogy egyáltalán nincs nála meleg ruha, vagy amikor egy ötnapos németországi túra utolsó napján valaki megkérdezi az idegenvezetőtől, hogy és akkor mikor mennek a fővárosba - miután az első állomás Berlin volt. „Sokszor eszembe jut, hogy minek utazik az a típus, akinek teljesen mindegy, mit mond az ember, aki azt sem tudja, hol van” – tűnődik Tamás. „Berlinben simán mesélhetnék neki Bécsről.”

Kata szerint a legproblémásabb utasok a legolcsóbb és a legdrágább utakon jelennek meg, és egybevágnak ezzel József tapasztalatai is, aki főleg középkategóriás utakat visz. Az ő benyomása ugyanis megnyugtató: vendégei általában pontosan tudják, hova mennek, komoly elvárásaik vannak a helyszínnel kapcsolatban, amit az is jelez, hogy ölükben ott van az útikönyv. Krisztina benyomásai kicsit eltérnek ettől: korábban külföldieknek is tartott idegenvezetést Magyarországon, melynek során azt tapasztalta, hogy az ide utazók sokkal lelkesebbek, és szívesebben kimondják, mennyire jól érzik magukat.

A legtöbb társasutazó több szabadidőt szeretne Forrás: AFP/Rob Elliott

Az utasok számára a legnagyobb gondot általában a feszített program szokta okozni, szinte mindig mindenhol keveslik a szabadidőt. „Mindenki több szabadidőt szeretne, a fotózók lemaradnak, aztán megkérdezik, ami már elhangzott.” Józsefen kívül mások is szert tettek már ilyen és ehhez hasonló tapasztalatokra. „Sokan nem figyelnek, miközben az ember mesél az adott helyről - már rég a kirakatokat nézik, fotózkodnak, egymással dumálnak. Tizenkét évvel ezelőtt kétszer-háromszor ennyit el lehetett mesélni, mint most, az emberek türelmetlenebbek, tiszteletlenebbek, érdektelenebbek - tisztelet persze a kivételeknek” – hangzik Kata ítélete.

A rohanásnak egyébként megvan az oka: „Egy nyugat-európaihoz képest egy magyar utazó gyakran nem tud ötször-hatszor visszamenni ugyanarra a helyszínre, ezért kell annyi mindent belesűrítenie egy útba” – magyarázza József. Krisztina szerint egyetlen dolgot nem ártana megérteniük az embereknek, és akkor alighanem az általános elégedettség is nőne: ha valaki kilencvenezer forintos útra fizet be, nem tud kihozni belőle egy 900 ezres szolgáltatást.

Somlyói csoda

"Erdélybe mentünk a csíksomlyói búcsúra, zarándoklat keretében. Gyalogoltunk már szépen a hegy felé a misére, amikor jelezte nekem egy idős házaspár, hogy az egyik féltestvére, aki rákos, végső stádiumban, kezdi nem bírni a menetet, segítsek. Nincs-e valami járat, ami felviszi a betegeket, időseket? Mondtam, hogy sajna ilyen nincs. Csak egy-két autó, akik helybéliek voltak vagy VIP engedéllyel rendelkeztek, mehettek arra vagy akár fel a templomig. No de találni ilyet? Mondtam, hogy segítem a nénit, lassabban megyünk, s kitalálok valamit, lesz valahogy. Ekkor megláttam egy felfelé menő autót, amit leintettem, elmondtam, hogy mi a helyzet, tudna-e segíteni? Mondta, hogy félútig el tudja őket vinni, de onnan még nagyon sok az út. Gondoltam, az is valami, menjenek. Megbeszéltük, hogy ha bármi is van, este 6-ra legyenek a busznál, mert mentünk is vissza Budapestre. A csoporttal felértünk a nyeregbe, leültünk a fűbe, és én néztem azt a tengernyi embert. Hogy találom én meg őket? Ideértek-e egyáltalán valami csoda folytán? Mindegy, elindultam, s a Hármasoltár közelében megpillantottam őket, ott ültek mind a hárman a kis takarójukon. Könnyes szemmel mesélték, hogy a Duna TV-sek autója is felvette őket és egészen idáig hozta. A néni utolsó kívánsága teljesült. Még most is elérzékenyülök, ha rá gondolok. Somlyó egy csoda." - írja Kata.