Mit keres a nyúl a Holdon?

Ferenc pápa megválasztása kapcsán sok szó esett már arról, hogy a világ katolikusainak csaknem fele Latin-Amerikában él. A hívők azonban a világnak ezen a felén néha nem úgy viselkednek, ahogy azt Rómában elképzelik: gyakran pogány, indián és afrikai hagyományokat emelnek be a katolikus szertartások közé.

A kereszténység és az ősi indián, illetve afrikai hitvilágok keveredése a latin-amerikai kultúra esszenciája. A keresztény hitvilágban a tavaszhoz az önmegtartóztatás és a megújulás, a böjt és a húsvét társul. Az azték mitológiában viszont március végére, a tavaszi napéjegyenlőségre esett a legfontosabb istenség, Huitzilopochtli, a Balkezes Kolibri alászállásának ünnepe.

Mexikóban sok szempontból még ma is fontosabb ez a nap, mint a húsvét: ilyenkor az emberek felkeresik valamelyik azték (zapoték, maja) piramist, hogy feltöltődjenek energiával. Ehhez fehérbe kell öltözni, a piramis tetején pedig széttárt karokkal kell a nap felé fordulni. Minél nagyobb a piramis, annál több az ott feltöltődni vágyó mexikói, Teotihuacánban például lépni sem lehet ilyenkor a látogatóktól. Szerencsére Mexikó középső részén minden valamirevaló település határában van egy piramis, így akad választék bőven.

Kilátás Malinalcóra, jacarandavirágokkal (Kattintson a képre a galériáért!)

Az, hogy a Balkezes Kolibri alászállásának napja egyben Mexikó első indián elnökének, a zapoték Benito Juáreznek is a születésnapja, az több, mint elgondolkodtató. A mexikói történelem mindenesetre hemzseg a furcsa egybeesésektől. Egy másik istenség, Quetzalcoatl, a Tollaskígyó például a jóslatok szerint keletről, hajón, szakállas férfi képében volt hivatott visszatérni és bosszút állni, a hódító Hernán Cortés is történetesen épp így érkezett meg Mexikóba. Későbbi kutatások szerint semmi ilyesmiben nem hittek az aztékok, és Cortés találta ki az egészet. A teljes igazság valószínűleg már soha nem fog kiderülni, de nem is baj, épp ettől érdekes a mexikói történelem.

Moctezuma átka

Két évvel ezelőtt ösztöndíjasként Mexikóban tanultam, és a Balkezes Kolibri alászállásának napján Malinalcóban jártam. A Mexikóvárostól nyolcvan kilométerre délnyugatra fekvő faluba egy mexikói lánnyal, Anabellel mentem, aki épp ott kívánt töltődni. Malinalco egyike a számtalan mágikus falunak (pueblo magico), vagyis olyan helynek, amelynek az azték időkben transzcendens jelentőséget tulajdonítottak.

A falu gyönyörű völgyben fekszik, fölötte pedig egy sziklaszirten azték templom emelkedik. A buszról leszállva, a főtéren belefutottunk egy azték táncokat előadó csoportba, akik füstölőket gyújtottak egy oltár előtt, aztán kagylókürttel trombitáltak, és körbe-körbe forogtak.

Ősi szertartás Malinalco főterén (Kattintson a képre a galériáért!)

Meleg volt, alaposan megizzadtunk, mire felkapaszkodtunk a sziklaszirtre. Pont akkor értünk a templomhoz, amikor egy sámán kagylókürtbe fújva köszöntött egy sast, amely megjelent a templom fölött. A templom lépcsője tele volt fehérbe öltözött emberekkel, a sámán elkántált egy náhuatl nyelvű imát, de előtte megkért mindenkit, hogy kapcsolja ki vagy legalább halkítsa le a mobilját, nehogy belepittyegjen valami az égiekkel való kapcsolatba.

Malinalco nem tartozik a híresebb azték romok közé - van egy kis piramis, egy monolit lépcsősor és pár leomlott fal - a kilátás viszont fantasztikus. A hátunk mögött, a falakon és a lépcsőn fehérbe öltözött családok nyújtózkodtak, hogy feltöltődjenek napenergiával, úgyhogy oda nem mentem, inkább a völgyről készítettem panorámafotókat. Aztán, bár nem nagyon hittem benne, belém bújt a kisördög. Mégiscsak kipróbálnám ezt a feltöltődés-dolgot.

Az egyik sámán a templom fölött köröző sast figyeli (Kattintson a képre a galériáért!)

Két percen át, kitartott karral, becsukott szemmel álltam a nap felé fordulva, és igyekeztem arra koncentrálni, hogy energiával töltődjek fel. Miután ez megtörtént, nem éreztem semmit, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy aznap délután már egyáltalán nem fájt a hasam, és az utána következő hetekben sem, pedig előtte, több héten át, meglepetésszerű időpontokban tört rám a hasfájás, még aznap reggel is.

Ennek persze van racionális magyarázata is: a külföldieknek, ha Mexikóba érkeznek, hozzá kell szokniuk az ottani baktériumokhoz, és ez emésztési problémát okozhat, amelyet a vicces kedvű mexikóiak Moctezuma átka névre kereszteltek, de aztán elmúlik. Ha tehát innen nézem a dolgot, akkor nincs semmi misztérium, csak véget ért egy mikrobiológiai folyamat, ha viszont onnan, akkor Huitzilopochtli alászállásának napján az azték piramis által összegyűjtött napenergia gyógyított meg. Mivel a mikrobiológiához éppúgy nem értek, mint az azték hitvilághoz, nem akartam állást foglalni a kérdésben, csak örültem, hogy egy gonddal kevesebb.

Mosolygó arcot egy nyúlnak?

Az igazi meglepetés viszont ezután érkezett: rózsafüzéres, imakönyvből mormoló apácák vágtak át a piramis és a lépcső közti pogány ünnepen, mentek ők is feltöltődni a napenergiával. Igazi, katolikus imákat mondtak, igazi rózsafüzér volt a kezükben, és mégis, egy szemlátomást nem katolikus rituáléban vettek részt olyan természetességgel, mintha a saját templomukban lettek volna, nem pedig egy azték kegyhelyen, ahol sámánok trombitáltak kagylókürttel.

A Guadalupei Szűzanya ábrázolása hasonló, mint Tonantzin azték földistennőé (Kattintson a képre a galériáért!)

Úgy tűnik, Mexikóban a katolicizmus, mint egy lavina, magával sodorta a legkülönfélébb hitvilágokat, és ez a különleges keverék mind a mai napig kiváló egészségnek örvend. Például minden mexikói buszban és taxiban ott lóg Tonantzin azték földistennő keresztényesített változata, a Guadalupei Szűzanya képe, hogy vigyázzon az utazókra, amiről nekem, szkeptikus európainak mindig az jutott eszembe, hogy remélhetőleg azért a fékek is rendben vannak.

Malinalco még egy különös látnivalóval rendelkezik, és ez is a keresztény-pogány fúzió sajátos példája. Az Ágoston-rendi kolostor kívülről átlagos reneszánsz egyházi épület, amely akár Spanyolországban is lehetne. A belső udvart övező kerengő fala viszont tele van fekete-fehér, határozottan nem európai ízlést tükröző, festett növényi és állati motívumokkal.

Középen ugyan van egy nagy IHS felirat (Jézus monogramja), de a fal többi részét indák, kaktuszok, majmok, darvak és nyulak borítják. Belefutottunk egy vezetett túrába, melyet egy művészettörténész tartott. Szerinte az Ágoston-rendiek elég liberálisan álltak ahhoz, hogy az indián művészek mit festenek a falra, így került oda a sok növény és állat, amelyek mindegyike megfeleltethető valamilyen azték istenségnek vagy mondai hősnek. A szerzetesek nem fogtak gyanút, az indiánok nem árulták el, mi mit jelent, és mindenki jól járt, különösen az utókor: a freskók annyira jól néznek ki, hogy nem győztem fotózni az állatokat, különösen a nyulakat.

Festett nyúl a kolostor falán (Kattintson a képre a galériáért!)

Hazafelé a buszon megkérdeztem Anabelt, mi ez a nagy nyúlkultusz Mexikóban, mert már nem első alkalommal láttam nyulakat indián műtárgyakon. Egy legenda szerint, mesélte Anabel, eredetileg két nap volt az égen, ám az istenek megelégelték az állandó világosságot. Ezért aztán az egyik naphoz hozzávágtak egy nyulat, hogy csökkentsék a fényét. Emiatt van a nyúl a holdon, mert eredetileg a hold volt a másik nap.

Este megnéztem. Kell hozzá egy kis fantázia, de tényleg ott van. Sajnos a csillagászathoz sem értek, de a hold Mexikóból nézve máshogy áll, mint ahogy Európából látszik, a dőlésszög miatt pedig a holdnak nem arca van, hanem bizony nyuszi fészkel rajta.

Elképzeltem, amikor a spanyol konkvisztádorok azt magyarázták az indián festőknek, hogy a holdnak szép, mosolygó arcot fessenek, ők meg arra gondoltak: ezek a spanyolok teljesen meghibbantak. Hogyan fessünk mosolygó emberi arcot egy nyúlnak?