Maják ősi rituáléja rejtőzik a csontokkal teli kenuban

kenu, maja, alvilág
A kenu szén-dioxid-elemzése megállapította, hogy a 16. században építették
Vágólapra másolva!
Az emberi és állati csontvázakkal körülvett fából készült kenut az ősi maja Chichén Itzá város közelében egy rituálé részeként használhatták. Ahogy arra a szakemberek emlékeztettek, búvárok fedezték fel a csónakot és a csontokat 2021-ben, mélyen egy víz alatti barlangban a mexikói Yucatán-félszigeten, amely 4,6 méterrel a vízfelszín alatt található. A régészek összesen 38 csontvázmaradványt találtak, köztük egy emberi lábközépcsontot (lábfejcsontot), amely valószínűleg egy nőtől származik, valamint egy tatu, egy kutya, egy pulyka és egy sas csontjait.
Vágólapra másolva!

A tatu csontok bősége és az emberi láb jelenléte arra a következtetésre vezette a kutatókat, hogy a kenut a maják egy rituálé során használhatták, és szándékosan helyezték el a barlangban. Ez az elképzelés azon a tényen alapul, hogy a tatuk ügyes úszók, amelyek képesek visszatartani a lélegzetüket a víz alatt, és a karmaikat használják a haladáshoz.

A kutatók úgy vélik, hogy a tatu maradványai „utalás lehetnek a (páncélos állat) alvilágba történő belépésére".

A maják úgy hitték, hogy a barlangok és víznyelők az alvilágba vezető kapuk, és a tatukat L isten, egy jaguár istenség „avatárjaként" használták, akinek a köpenye egy tatu páncéljának mintázatára hasonlított.

A kenu szén-dioxid-elemzése megállapította, hogy a 16. században építették Forrás: National Institute of Anthropology and History (INAH)

– mondta Alexandra Biar, a francia Nemzeti Tudományos Kutatóközpont (CNRS) régésze a közleményben, amit a LiveScience online tudományos portál idéz. – Ez közvetlenül kapcsolódhat a víznyelőben megfigyelt régészeti bizonyítékokhoz, ahol a tatu pedig az istenség megnyilvánulásaként szolgálna.

Maga a kenu további bizonyítékokkal szolgál a régészeknek arra vonatkozóan, hogy azt egy szent szertartás részeként használták, mivel „nagyon nehéz" orr- és farrész volt benne, amellyel

nehéz lett volna a gyors áramlatokban navigálni, és valószínűleg soha nem volt alkalmas arra, hogy tengerre szálljon.

A csónakot először egy vasútépítési projektet megelőző ásatás során fedezték fel, amikor a régészek „ideiglenesen a 830 és 950 közötti időszakra datálták". Az új szénizotópos elemzés azonban azt mutatja, hogy a hajó faanyaga a 16. századból származik.