Már az európai hódítás előtt is hajóztak a polinéz szigetek között

Dél-tengeri idill a csendes-óceáni polinéz szigetvilágban. Az itteni őshonos élővilág számára az invazív fajok jelentik a legnagyobb fenyegetést

Évszázadokkal azelőtt, hogy az európaiak megérkeztek volna Amerikába, a polinéz népek már széles körben ismerték a kifinomult vitorlázási technológiát és képesek voltak elnavigálni a bolygó legelszigeteltebb részeire is.

A polinéz társadalmak gyorsan vándoroltak kelet felé és a régió szinte minden szigetén létrehoztak településeket, beleértve Szamoát és Tongát, Rapa Nuit (Húsvét-szigetet) keleten, Hawaiit északon és Aotearoát (Új-Zélandot) délen. A 180. hosszúsági körtől nyugatra eső polinéziai vándorlásokkal kapcsolatos ismereteink azonban továbbra is korlátozottak.

A Centre National de la Recherche Scientifique multidiszciplináris tanulmánya a Vanuatun, a Salamon-szigeteken és a Karolina-szigeteken gyűjtött, „adze" vagy szalukapa (ősi famegmunkáló eszköz, ahol a szerszám éle merőleges a nyélre) néven ismert kőtárgyak geokémiai jellemzőit elemezte. A kutatók a leletek geokémiai és izotópos összetételét összehasonlították a térségben található referenciális természetes kőzetekkel és régészeti kőfejtőkkel, ami után

sikerült meghatározniuk a geológiai forrást, amivel jobban megértették a Csendes-óceán nyugati részén, Melanéziában és Mikronéziában élő polinéziai társadalmak közötti kapcsolatokat, amelyeket általában „polinéziai kiugrónak" neveznek.

A tudósok által vizsgált nyolc szalukapa vagy szalukapa-töredék közül hatot az amerikai Szamoán elhelyezkedő Tutuila-szigeten található Tatagamatau kőfejtő-komplexumhoz vezettek vissza, amely több mint 2500 kilométerre van a polinézek őshazájától.

Dél-tengeri idill a csendes-óceáni polinéz szigetvilágban. Az itteni őshonos élővilág számára az invazív fajok jelentik a legnagyobb fenyegetést Forrás: Elter Károly

A tatagamatau szalukapák a Nyugat- és Kelet-Polinéziában leginkább elterjedt tárgyak közé tartoztak, miközben a Taumako és Emae eszközök forrása a Kelet-Polinézia betelepüléséhez vezetőhöz hasonló, nagy távolságokra irányuló mobilitásra utal

– mondta Aymeric Hermann, a Centre National de la Recherche Scientifique munkatársa a HeritageDaily online tudományos portálnak.

A kutatócsoport kiemelte: az ilyen szigetközi kapcsolatok azt jelzik, hogy a polinéziai hajósok fontos szerepet játszhattak a nagy távolságú utazásokban a Csendes-óceán nyugati részén. Emellett valószínűleg

kiemelkedő jelentőségük volt a Krisztus utáni utolsó évezredben a csendes-óceáni szigetek társadalmainak mozaikja között az olyan különleges anyagi kultúra tárgyak és technológiák elterjedésében, mint a kagylós szalukapák, a hátpántos szövőszék és az obszidiánhegyek.

Egy közelmúltban végzett tanulmány egy obszidián szárú nyílhegyről számol be, mint a

Kapingamarangi-szigeten talált fő örökségről, amelynek geokémiai jele megegyezik az Admiraltiesben található Lou-szigeten található obszidiánforrással

– tette hozzá Hermann. – Ez egy izgalmas lelet, amely visszhangozza egy bazaltpehely azonosítását, amelyet ugyanezen az atollon találtunk a szárazföldi Új-Britanniából.

Az obszidiánból például fegyvereket is készítettek Forrás: A.R. Groos

A csendes-óceáni térségben a geokémiai forráskutatás különösen sikeresnek bizonyult a kőleletek forrásainak felkutatásában, valamint bizonyos tárgyak távoli szigeteken és szigetcsoportokon keresztül történő szállításának nyomon követésében.

A szigetek közötti hosszú távú utazások ilyen tárgyi bizonyítékai azt mutatják, hogy a csendes-óceáni szigetek társadalmai soha nem voltak teljesen elszigetelve egymástól. Ezek a kölcsönhatási minták pedig központi szerepet játszanak a csendes-óceáni kulturális rendszerek mélyen összefonódó történetének megértésében.