Az ediakara a neoproterozoikum földtörténeti idő utolsó időszaka, amely nevét az ausztráliai Ediacara dombságról kapta. Az itteni homokkőben megtalált késő-prekambriumi sekélytengerben élt élőlények kövületei tették híressé. És bár az óceánok hemzsegtek néhány olyan állattól, például szivacsoktól és medúzáktól, amelyek ismerősek lehetnek számunkra, a biológiai történelem e korai időszakában a legtöbb élet idegennek tűnhet.
Számos állat puha testű volt, míg néhányan inkább földhöz ragadt növényleveleknek tűntek, megint mások valamilyen héjjal rendelkeztek.
Scott Evans, a Virginia Tech paleobiológusa és munkatársai adatokat gyűjtöttek össze a világ minden tájáról származó állatok ritka kövületeiből, amelyeket néhányan óriási egysejtűeknek, mások fotoszintetizáló sejtszerveződéseknek, zuzmóknak, gombaszerű lényeknek gondolnak. Ezek az ediakara földtörténeti időszakra datálhatók.
A szakemberek azt találták, hogy a biológiai sokféleségben korábban észlelt hirtelen eltolódások nem pusztán mintavételi torzítások.
Mivel a lágyabb testrészek jellemzően nem fosszilizálódnak olyan könnyen, mint a keményebb, mineralizáltabb anatómiai részek, a kutatók általában azt gyanítják, hogy az ediakara későbbi stádiumaiban a puha testű állatok viszonylagos hiánya egyszerűen a megőrzés kudarcának következménye.
A globális fosszilis rekord azonban mást mutat. A csapat azt találta, hogy a biológiai sokféleség általános növekedést mutatott az ediakara korábbi és középső szakasza között.
Szignifikáns különbségeket találunk a táplálkozási módban, az életmódban, az ökológiai szintben és a maximális testméretben az úgynevezett Avalon és a Fehér-tengeri szakaszának halmai között
– mondta a csapat a ScienceAlert online tudományos portálnak. – E két időszak között több kisebb mozgékony állat jelent meg, amelyek a tengerfenéket uraló mikrobiális szőnyegen táplálkoztak.
A táplálkozási módok ilyen módon nem változtak a középső és az utolsó szakasz között, de ekkoriban tűnt el a fajok 80 százaléka.
Korábbi kutatások azt mutatták, hogy ez a hanyatlás azoknak a mozgékony állatoknak köszönhető, amelyek alaposan megváltoztatták a környezetet, és lassan felváltották a korábbi élőlényeket. Az új bizonyíték szerint azonban nem ez volt a helyzet.
A PNAS tudományos szaklapban publikált tanulmány úgy véli, hogy a táplálkozási módok és életmódok mindegyike hasonló veszteségeket szenvedett el. A tudósok nem találtak időbeli átfedés sem az új és a régi fajok között.
A diverzitás csökkenése egy kihalási eseményt jelez, a nemzetségek elvesztésének százalékos aránya összehasonlítható azzal, amit a tengeri gerinctelenek tapasztaltak a tömeges kihalás során
– írják Evans és munkatársai. – A középső szakasz állatai közül többen, amelyek túlélték a kihalást és megmaradtak az utolsó szakaszban is, nagyméretű, levélszerű élőlények voltak, nagy felület/térfogat aránnyal; ami annak a jele lehet, hogy alkalmazkodtak az óceáni oxigén csökkenéséhez.
Hozzátették: a tengervízzel közvetlenül érintkező sejtek relatív arányának maximalizálásával a nagy felületű taxonok viszonylag jobban alkalmazkodtak volna az alacsony oxigéntartalmú környezetben való túléléshez.