Mesés kincsek vannak az óceán mélyén
Az I-52 roncsa több mint 5000 méter mélyen
Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Csatlakozzon hozzánk közösségi oldalainkon is!
Sok igazság van abban, hogy a világtengert tekinthetjük a földkerekség legnagyobb szabadtéri múzeumának. A történelmi múltban rengeteg hajó süllyedt a mélybe az elemek tombolása, háborús események, kalóztámadás vagy éppen műszaki problémák, illetve hibás navigáció okozta hajótörés miatt. A hullámsírba veszett hajók között szép számmal akadtak olyanok, amelyek a fedélzetükön szállított mesés kincsekkel együtt tűntek el a végtelen óceánon. A mélybe rejtőző óriási értékek természetesen megmozgatják a kincsvadászok fantáziáját is , akik a modern technika „high tech" vívmányaival felszerelkezve igyekeznek az egykori kincses hajók nyomára bukkanni.
Drága, költséges, kétesélyes, és sokszor jogi problémákkal terhelt romantikus kaland
A nagy vagyont érő rakománnyokkal elsüllyedt hajók felkutatása még messze a tengertől, a haditengerészet illetve a biztósítótársaságok archívumaiban, valamint a történeti levéltárak iratcsomói között kezdődik el. Minél régebben süllyedt el egy hajó, általában annál szegényesebbek a rá vonatkozó írásos dokumentumok is. A Római Birodalom idején vagy a középkorban mélybe merült kincses gályákra többnyire csak a véletlennek vagy a vakszerencsének köszönhetően lehet rábukkanni.
Az újkori hajótöréseknek már bőségesebb az iratanyaga, a 19. és főleg a 20. századi hajókatasztrófák többsége pedig igen jól dokumentált. De még ha sikerül is felkutatni egy-egy ígéretesnek látszó roncs levéltári anyagát, benne a rakományjegyzékkel, vagy a hajó utolsó útjára vonatkozó adatokkal, illetve – szerencsés esetben – az elsüllyedés pontos pozícióival, ezzel együtt sem garantált még a siker. A roncs felkutatásának esélye igen nagy mértékben függ attól is, hogy a hajó a partoktól távol, a nyílt óceánon tűnt-e el, vagy pedig a partokhoz közeli könnyebben kutatható mélyéségekbe süllyedt-e?
A roncskutatást és a leletmentést tovább bonyolítják a jogi kérdések. Ezek közül az egyik legfontosabb a tulajdonjog problematikája. Amíg a lajstromba vett hajóknak általában egyetlen tulajdonosuk van, addig a rakománynak sok más egyéb tulajdonosa lehet.
A hajó elsüllyedésével pedig a tulajdonjogi igények még nem szűnnek meg.
Ha az elsüllyedt hajó tulajdonosának fizet a biztosító, akkor a tulajdonjogra vonatkozó igények is a biztosítótársaságra szállnak át. A kincsvadászat szempontjából az sem közömbös, hogy a roncs nemzetközi vizeken, vagy pedig egy adott ország felségvizein fekszik-e a hullámsírban.
Utóbbi esetben a leletmentésre a helyi jogszabályok irányadók.
A nemzetközi vizeken mélybe merült hajóroncsokkal kapcsolatban kialakult hajómentési szokásjog szerint ha a tulajdonos(ok) illetve a biztosító az elsüllyedéstől számított tíz éven belül nem tesz semmit a roncs, vagy a rakomány kiemelése érdekében, a tulajdonjog ettől kezdve a roncs megtalálóját illeti meg. Noha ez általános ökölszabálynak tekinthető, de mindig akadnak, akik vitatják a tulajdonjog megszűnését, főleg akkor, ha valaki megtalálta a roncsot a nagy értékű rakománnyal együtt.
A közelmúltból több olyan bírósági precedens is ismert, amikor a bíróság a hajómentési joggal szemben a tulajdonjog elévülhetetlenségére hivatkozó ellenérdekű félnek adott igazat. Így nyert pert például Spanyolország egy floridai roncskutató vállalkozással szemben, amely rábukkant egy ötszáz éve elsüllyedt és arannyal megrakott spanyol gályára a Karib-tengeren. Spanyolország az állami jogfolytonosságra valamint a tulajdonjogi igények elévülhetetlenségére hivatkozva indított pert a kincsvadász cég ellen.
Az ügyben eljárt amerikai bíróság helyt adott a spanyol kerestnek,
így a hoppon maradt roncskutató cég csak a kutatásra fordított költségeinek a megtérítését igényelhette.
A profi roncsvadászok éppen ezért a nemzetközi vizeken tíz évnél régebben elsüllyedt roncsok esetében is óvatossági rendszabályként még a kutatás megkezdése előtt koncessziós szerződést kötnek a tulajdonjogi jogutódokkal. Így már biztosak lehetnek a profitjukban, feltéve persze, ha megtalálják a roncsot, és a mélyből képesek felszínre hozni az értékes rakományt.
Ez volt a roncsvadászat máig legnagyobb fogása
A tengeri kincsvadászat történetének mind a mai napig legnagyobb fogását, a HMS Edinburgh cirkáló roncsának felfedezését és több mint négy tonna színarany rakományának a felszínre emelését is egy jól átgondolt koncessziós szerződés megkötése előzte meg.
Az 1939-ben szolgálatba állított HMS Edinburgh, a brit királyi haditengerészet Town-osztályú cirkálója a maga idejében rendkívül korszerű, nagy tűzerejű, és ami akkoriban különösen nagy dolog volt, radarral felszerelt egységnek számított. A HMS Edinburgh 1942. április 6-án futott ki utolsó útjára, hogy Murmanszkba kísérje a hitleri Németországgal hadban álló Szovjetuniónak hadianyagot szállító PQ14 jelű konvojt.
A kihajózás előtt a brit titkosszolgálat emberei arról tájékoztatták a cirkáló parancsnokát, Hugh Faulkner sorhajókapitányt,
hogy Murmanszkban jelentős értékű aranyrakományt fognak behajózni a HMS Edinburgh fedélzetére,
amiről senki sem tudhat. A HMS Edinburgh viharokkal tépázott és német tengeralattjáró-támadásokkal tarkított viszontagságos út után futott be az észak-oroszországi kikötőbe, ahol a visszaindulás előtt leponyvázott teherautókról számos nehéz ládát cipeltek fel a szovjet katonák a cirkáló fedélzetére. A hazafelé tartó úton a konvojkísérői feladatokat ellátó cirkáló ellen egy német tengeralattjáró, az U-456 torpedótámadást hajtott végre.
Az U-Boot mindkét torpedója eltalálta a cirkálót, és noha a hadihajó nem süllyedt el, de a konvoj parancsnoka, Carter admirális azt az utasítást adta Faulkner sorhajókapitánynak, hogy forduljon vissza Murmanszkba. A súlyosan megsérült cirkálót a Barents-tengeri Medve-sziget térségében
egy ott őrjáratozó német rombolókötelék támadta meg.
A HMS Edinburgh a németekkel kialakult tűzpárbajban elkergette a náci rombolókat, de az ütközetben újabb súlyos sérüléseket szerzett, ami miatt a parancsnok elrendelte a hajó elhagyását.
Miután a 840 fős legénységet kimentette egy másik brit egység, a parancsnok utasítására a HMS Forsight romboló torpedóval adta meg a kegyelemlövést a végzetesen megsérült hadihajónak; a HMS Edinburgh-t a fedélzetén elrejtett csaknem négy és fél tonna színarannyal együtt elnyelték a Barents-tenger fagyos hullámai.
Alig két hét alatt megtalálták az „aranycirkálót", de akadt egy komoly probléma
A második világháború után a brit és a szovjet kormány is tett lépéseket az értékes rakomány kimentésére, de az ezzel kapcsolatos erőfeszítéseik rendre kudarcot vallottak. Az „aranycirkáló" emléke így szép lassan feledésbe merült, kivéve egy mindenre elszánt angol tengeri kalandort, Keith Jessop-ot, a roncskutatásra szakosodott Jessop Marine Ltd. tulajdonosát, aki az 1970-es évek végén a fejébe vette, hogy megtalálja a cirkálót, és megszerzi „Sztálin aranyát".
Jessop nem hiába volt profi roncsvadász, mert még mielőtt belevágott volna a rendkívül költséges ámde kétes kimenetelű vállalkozásba, granciákat akart kapni az érintettektől.
Ezért felvette a kapcsolatot a brit és a szovjet kormány illetékeseivel, akikkel hosszas tárgyalások után egy háromoldalú koncessziós szerződést kötött. A megállapodás értelmében kizárólagosan a Jessop Marine Ltd. állja a kutatás költségeit, és ő viseli az összes kockázatot is,
viszont amit az aranykincsből a felszínre emel, annak 60 százaléka illeti meg,
míg a fennmaradó 40 százalékon a brit és a szovjet kormány egyenlő arányban osztozik. Ezek után Jessop-nak már „csak" az eltűnt cirkálót kellett megtalálnia. Jessop vállalkozása minden olyan korszerű technikával fel volt szerelve, ami a mélyvízi kutatásokhoz szükséges.
Jessop kutatóhajója, a Dammtor 1981 áprilisában futott ki a Barents-tengerre, és mindössze két hétig tartó keresés után szonár segítségével meg is találta a HMS Edinburgh roncsát. Viszont akadt egy szépséghibája az örömteli felfedezésnek, ugyanis a roncs túl mélyen, 245 méteres mélységben feküdt a tengeraljzaton, ami hagyományos búvártechnikával elérhetetlen mélységnek számít.
Már lemondtak mindenről, amikor a búvárlámpák fényében felragyogott az arany
Jessop és munkatársai viszont kidolgoztak egy olyan szaturációs technikát, ami súlyos kockázatok árán ugyan, de lehetővé tette a technikai merülést még ebbe a mélységbe is. Jessop olyan precizitással tervezte meg a mélyvízi kutatómunkát, mint egy hadvezér a győzelmes ütközetet. Semmit sem lehetett a véletlenre bízni,
de azok a kutatóbúvárok, akik lemerültek, egyáltalán nem lehettek biztosak abban, hogy ismét megpillantják a napfényt.
A roncs rendkívül alapos feltérképezése után 1981. augusztus 30-tól immár a Stephaniturm búvárellátó hajóval kibővülve folytatták a munka legizgalmasabb részét - az aranyrakomány megkeresését az Edinburgh belsejében.
Semmiféle levéltári adat nem volt arról, hogy a 187 méter hosszú hadihajó mely szegletébe rejtették el az aranyrakományt.
A heteken át tartó életveszélyes kutatás azonban nem hozott semmilyen kézzelfogható eredményt,
pedig Jessop búvárai ekkorra már átfésülték az egész roncsot. Szeptember közepén az idő is kezdett elromlani; lassan beköszöntött a barátságtalan Barents-tengeri viharok időszaka. A kudarctól elcsüggedt társaság egyik tagjának ekkor eszébe jutott, hogy a torpedókamrákat még nem vizsgálták át.
Noha nem sok reményt fűztek ahhoz, hogy pont itt találnának rá az aranyrudakra, de mivel nem volt veszítenivalójuk, elhatározták, a hazaindulás előtt még megnézik a cirkáló torpedókamráit. Szeptember 15-én jutottak be a torpedókamrába, robbantásos technika alkalmazásával. Ahogy a sötét és fagyos vízben lassan leüllepedett a felkavart üledék, a búvárlámpák fényében megcsillantak az aranytömbök.
Az örömmámorban úszó Jessop és búvárai azt ezt követő három hétben - nem törődve a romló időjárással –, 36 kilogramm kivételével a teljes aranyrakományt a felszínre emelték. A sikeres vállalkozás mai értéken számítva több száz millió dollárral tette gazdagabbá az elszánt kincsvadászokat.
Van még több mint két tonna arany odalent, csak fel kellene hozni
Az I-52 japán teherszállító tengerelattjáró 1944. március 10-én szupertitkos köldetésre futott ki a kuréi haditengerészeti bázisról. A hatalmas, 108 méter hosszú Momi-osztályú búvárhajó 250 tonna stratégiai nyersanyagból álló rakomány mellett
49 fémládába zárva összesen 2,2 tonna színaranytömböt készült Németországba vinni,
utóbbit a Japánnak nyújtott német technológiai transzfer, köztük az atomkutatással kapcsolatos információk, valamint a Messerschmitt Me-262 sugárhajtású vadászgép műszaki dokumentációjának ellenértékeként.
1944-re a náci Németországban már akut hiány alakult ki a hadiipar számára nélkülözhetetlen néhány speciális nyersanyagból, így köztük wolframból, molibdénből, de nyersgumiból és kaucsukból is, amit csak Japánból tudott beszerezni.
A Momi-osztály három, 39 ezer kilométeres hatósugarú egysége, a második világháború legnagyobb tengeralattjárói is ebből a célból épültek. Az I-52 a Szingapúrban eltöltött technikai megálló után nekivágott az Indiai-óceánnak, hogy a Jóreménység-fokának megkerülésével kijusson az Atlanti-óceánra.
A végcél a La Manche csatorna partján fekvő hadikikötő, Loirent lett volna, ami német megszállás alatt állt. Amikor azonban a japán tengeralattjáró már az Atlanti-óceán vizét szelte északnak tartva, Uno Kameo fregattkapitány, az I-52 parancsnoka kellemetlen hírt kapott: az angolszász szövetségesek június 6-án sikeresen partra szálltak Normandiában.
Emiatt pedig lehetetlenné vált a Lorientbe tervezett kikötés.
A berlini japán nagykövetségről küldött távirat arról tájékoztatta a kapitányt, hogy a Zöldfoki-szigetek térségében három német tengerésztiszt fog egy tengeralattjáróról átszállni az I-52 fedélzetére, akik Norvégiába kalauzolják a japán búvárhajót.
Az üzenetet azonban az amerikai kódfejtők elfogták,
az ellenséges tengeralattjárók megsemmisítésére a haditengerészet pedig egy cirkálóból , rombolókból valamint a USS Bougle kísérő repülőgéphordozóból álló köteléket irányított át a térségbe,. Az I-52 és a német búvárnaszád közötti találkozó július 22-én zajlott le.
A három német tisztnek sikerült is átszállnia a japán tengeralattjáróra, ám még mielőtt a két egység eltávolodhatott volna egymástól, az USS Bougle fedélzetéről felszállt Avanger típusú torpedóvető gép személyzete felfedezte a tengeralattjárókat, amelyekre ismételt rácsapásban két Mk 24es típusú akusztikus torpedót lőttek ki.
A személyzet jelentése szerint mindkét célpontot megsemmisítették. Valójában az U-530 nem süllyedt el és sikerült kereket oldania, viszont az I-52 az értékes rakománnyal együtt a mélybe veszett.
Ott volt, ahol sejtette, nem pedig ott, ahol a korabeli források szerint lennie kellett
Hosszú ideig az sem volt bizonyos, hogy hol pusztulhatott el az „aranyjárat", ezért a roncs felkutatására tett erőfeszítések eredménytelenek maradtak. A levéltárból előkerült német feljegyzés szerint az I-52 a Vizcayai-öbölben süllyedt el, a japán császári haditengerészeti archívumból előkerült dokumentumok ezzel szemben viszont azt állították, hogy a tengeralattjárójuk csak 11 nappal később, augusztus 2-án tűnt el. Paul Tidwell amerikai tengerkutató, a Meridian Sciences Inc. oceanográfusa, 1990 januárjában látott hozzá régi álma beteljesítéséhez, az I-52 felkutatásához.
Tidwell alaposan áttanulmányozta a washingtoni haditengerészeti archívumban fellelt egykorú dokumentumokat, sőt felvette a kapcsolatot a támadást végrehajtó Avanger egykori parancsnokával, Jesse D. Taylor korvettkapitánnyal, valamint a japán hatóságokkal is. A hosszúra nyúlt kutatómunka eredményeként Tidwell arra a konkúzióra jutott, hogy a német és japán levéltári dokumentumok ellentmondásos adataival szemben az I-52 a támadás körzetében süllyedhetett el. A kutatást viszont jelentősen megneheztett az a körülmény, hogy ott, ahol Tidwell feltételezése szerint az I-52 elsüllyedt, 4000-5000 méter mély az óceán.
Tidwell az I-52 felkutatáshoz a mélytengeri roncskutatásban igen nagy tapasztalattal rendelkező orosz Shirshov Oceanológiai Intézetettől kért segítséget. Az intézet kutatóhajója, az Akademik M. Keldis két, egyenként háromszemélyes és 6000 méter mélyre lemerülni képes mélytengeri járművel rendelkezik a fedélzetén. ( A MIR-1 és a MIR-2 merülőeszközök James Cameron Titanic-, illetve Bismarck-expedícióival szereztek világhírnevet.)
A két részletben több mint két hónapig tartó keresés 1995. március 17-én hozta meg a gyümölcsét: 5200 méteres mélységben rábukkantak a I-52 meglepően jó állapotban fennmaradt roncsára. Tidwellt és a MIR-1 személyzetét különösen néhány, a roncs mellett a mélytengeri fenéksíkságra kiszóródott fémláda látványa hozta izgalomba.
Az egyik ládát sikerült is a MIR-1 manipulátor karjával megragadniuk, ám amikor visszaérkeztek a felszínre és felnyitották a fémládát kiderült, hogy nem aranyat, hanem csomagolt ópiumot tartalmaz. A több mint két tonna színarany azóta is ott rejtőzik a roncs gyomrában, amit mind a mai napig nem sikerült a felszínre emelni.
Sok még a mélyben rejtőző, fefedezésre váró kincs
A megtaláltakhoz képest sokkal több olyan kincsekkel megrakott hajóroncsot rejtenek az óceáni mélységek, amelyeknek egyelőre senki sem akadt a nyomára. Ezeknek az eltűnt hajóknak még a jegyzéke is több vaskos kötetet töltene meg, ezért itt és most csupán néhány fefedezetlen „aranyroncs" példaszerű felsorolására vállalkozhatunk. A vitorlázattal is felszerelt Glenmark csavargőzös 1872-ben az Új-Zélandból Londonba tartó útján tűnt el nyomtalanul egy tonna színarannyal a fedélzetén.
1874-ben ismeretlen okból kigyulladt és a mélybe süllyedt a Japan nevű csavargőzös, amely Jokohamából tartott Honkongba, fedélzetén a kalifroniai aranymezőkről hazatérő kínai emigránsokkal.
A Japan rakományának legnagyobb részét higany és arany alkotta.
A General Grant amerikai klipper 1866-ban az ausztráliai Melbourne-ből hajózott Angliába, amikor a Disappointment szirtnél zátonyra futott és elsüllyedt. A vitorlás fedélzetén aranyásók tartottak hazafelé, és a több millió dollár értékűre becsült aranyrakomány is odaveszett a katasztrófában.
A Central America nevű háromárbócos fából épített vitorlás 1857 szeptemberében a Karib-tengeren pusztító hurrikánba került. Miután az utasok egy részét más hajóknak sikerült kimentenie a háborgó tengeren, a Central America a mélybe süllyedt.
A vitorlás egyebek közt három tonna színaranyat, és nemesfémből vert pénzérméket szállított.
Jelenlegi árfolyamon egymilliárd dollárra becsülik a mélybe veszett kincsek értékét.
A világháborús események miatt különösen sok hajó merült a hullámsírba. A második világháború idején tömegegesen gyártott amerikai „Liberty' típusú szállítóhajók egyike volt az USS John Barry. A hajó 1944 júliusának végén futott ki Norfolkból egy konvoj egységeként. Az egyiptomi Alexadriában történt megálló után
a John Barry egyedül folytatta tovább az útját célállomása,
a szaúd-arábiai Rász-Tannúra kikötője felé. Már közel járt a céljához az Arab-tengeren, amikor 1944. augusztus 28-án éjjel a térségben portyázó német tengeralattjáró, az U-859 felfedezte, és három torpedót lőtt ki rá.
A harmadik torpedó becsapódása után a hajó kettétört, és gyorsan elsüllyedt. A John Barry azért számít a kincsvadászok egyik keresett célpontjának, mert egyes adatok szerint titkos rakományként 2000 tonna színezüstöt szállított a rakterében, ami mostani értéken legkevesebb félmilliárd dollárt ér.
origo.hu
Új csalás terjed az autósok körében, egyre többen próbálkoznak ezzel a trükkel
magyarnemzet.hu
Fővárosi számlagyárügy: itt van minden, amit a Lánchíd túlárazásáról tudni érdemes
borsonline.hu
Először nyílt meg gyermekei elhunyt édesapjáról Görbe Nóra: "A mai napig úgy érzem, hogy itt van, és nem hagyott el minket"
magyarnemzet.hu
A PSG edzője váratlan lépésre szánta el magát a BL-ből való kiesés után
ripost.hu
Bajnokok Ligája után teljes szétesés: óriási gondban a magyar válogatott kulcsembere
vg.hu
Elkészült a Mol gigaberuházása – Orbán Viktor is a csodájára jár
magyarnemzet.hu
Karácsony Gergely kincskeresőset játszik a munkaidejében
origo.hu
Döbbenet: végleg eldőlt Dárdai Pál jövője a Herthánál?
she.life.hu
Baráti körben– undercover összefogás (hirdetés)
origo.hu
Sztárok Macron és a kínai elnök díszvacsoráján Párizsban
videa.hu
