Az Egyesült Államok és Oroszország több évtizede tartó csatája Ukrajnában folytatódik

Image grab from footage released by Russia Ministry of Defense on Saturday March 5, 2022 shows Russian soldiers took control of a military base of the armed forces of Ukraine near the village of Radensk, Kherson region which is the first major city occupied by Russia since the invasion. T-64 and T-80 tanks, armored personnel carriers, infantry fighting vehicles, and Ural vehicles are seen in the base. (Russia MOD/EYEPRESS) (Photo by EyePress News / EyePress via AFP)

Carl von Clausewitz, a 19. század híres porosz katonai teoretikusának megfogalmazása szerint a háború a politika folytatása más eszközökkel. A február 24-én kitört, és a világ közvéleményét váratlanul ért orosz-ukrán háború kapcsán ezért különösen indokolt feltenni azt a kérdést, hogy valójában mi motiválta a Kremlt arra a több szempontból is kockázatos lépésre, hogy „más eszközökkel folytassa a politikát"? A hagyományos nagyhatalmi-birodalmi gondolkodás mellett ebben a lépésben az orosz érdekszféra határainak újjáépítési szándéka ugyanúgy szerepet játszik, mint egy fordított előjelű „orosz Truman-doktrína", vagyis az Egyesült Államok és a nyugati tömb keletre nyomulásának a feltartóztatási szándéka. A háború mögött felsejlő mélyebb összefüggések hátterében mind Oroszország, mind pedig az Egyesült Államok részéről a hosszú múltra visszatekintő nagyhatalmi érdekellentétek állnak, amelynek az orosz-ukrán háború csak a legújabb fejezetét jelenti.

„A világ már nem így működik... Most egy birodalom vagyunk, és amikor cselekszünk, megteremtjük a saját valóságunkat."

(Dick Cheney, ifjabb George Bush alelnöke)

Amerika és a NATO keletre tört a Szovjetunió romjain

A Szovjetunió 1991 decemberében történt megszűnése átrajzolta a hatalmi erőviszonyokat, és a még 1943-ban Teheránban, illetve 1945-ben Jaltában felvázolt háború utáni befolyási övezetek határait is. Az egykor a szovjet érdekszférához tartozó kelet-közép-európai államok kivétel nélkül átkerültek a nyugati érdekszférába, a volt szovjet tagköztársaságok közül pedig Belorusszia és Ukrajna, továbbá a kaukázusi, valamint a közép-ázsiai tagköztársaságok önálló államokká lettek.

Ronald Reagan amerikai elnök és Gorbacsov szovjet pártfőtitkár megállapodnak a hidegháborús korszak lezárásáról Forrás: Wikimedia Commons

A szovjet birodalom széthullása rendkívül súlyos gazdasági-politikai, sőt, erkölcsi válságot okozott az utódállamként létrejött Orosz Föderációban. A hidegháború abszolút győztesének tekinthető Egyesült Államok, továbbá Nyugat-Európa akkori vezetői, legalábbis 1989 és 1991 között még abszolút reálpolitikai gondolkodásmóddal közelítették meg az új helyzetben felvetődő komoly biztonságpolitikai kérdéseket.

Id. George Bush amerikai elnök Forrás: Wikimedia Commons

Id. George Bush amerikai elnök, valamint Helmut Kohl német kancellár, továbbá Margaret Thatcher brit miniszterelnök, Francois Mitterrand francia köztársasági elnök és Manfred Wörner NATO-főtitkár egyaránt arról biztosították az utolsó szovjet államelnököt, Mihail Gorbacsovot, hogy a kelet-közép-európai országok elengedését nem kívánják felhasználni a NATO befolyásának keleti kiterjesztésére, és tiszteletben fogják tartani az orosz biztonsági érdekeket.

Ennek pontos mikéntjét azonban sohasem foglalták kötelező erejű nemzetközi szerződésbe.

Margaret Thatcher brit miniszterelnök a Szovjetunióba tett hivatalos látogatásának sajtókonferenciáján Forrás: Sputnik/RIA Novosti/Sergey Guneev

Borisz Jelcin államelnöksége idején, az 1990-es években a Szovjetunió megszűnését követő válság megrázta Oroszországot, szétzilálódott a nemzetgazdaság és a hadsereg, a kiépülő és mérhetetlenül korrupt orosz „oligarchakapitalizmus"

pedig végletesen legyengítette az egykori szuperhatalmat.

Ezt a Szovjetunió romjain kialakult új helyzetet a világpolitika színpadán egyetlen szuperhatalomként talpon maradt Egyesült Államok (Kína az 1990-es évek elején még éppen csak megkezdte a „hosszú menetelését") az amerikai-nyugati befolyás további kiterjesztésére használta fel.

Borisz Jelcin Moszkvában, az 1991. augusztusi keményvonalas katonai puccskísérlet napjaiban Forrás: AFP/Andre Durand

Az egykori kelet-közép-európai szovjet országok, a balti államoktól kezdve Bulgáriáig bezárólag, az Észak-atlanti Védelmi Szövetség, a NATO tagjaivá váltak, vagyis a nyugati katonai tömb tovább vitte kelet felé a határait. Oroszország számára ebben az új helyzetben egyedül Belarusz és Ukrajna maradt fenn nyugati „pufferzónaként", a NATO délkeleti határvidékén pedig a kaukázusi államok.

Jens Stoltenberg NATO-főtitkár (b) és Andrzej Duda lengyel elnök a lengyelországi Laskban lévő légi támaszponton, 2022. március 1-jén Forrás: MTI/EPA-PAP/Grzegorz Michalowski

Az orosz politikában a Jelcin-korszakot jellemző alkalmazkodó és defenzív külpolitikai stratégiát illetően Vlagyimir Putyin 2000. május 7-én történt föderációs elnökké választása új fordulópontot jelentett.

Putyin elnöksége alatt újra feléledt a tradicionális orosz nagyhatalmi-birodalmi szemlélet

Vlagyimir Putyin a jelcini évtized irányvonalával szakítva, már az elő pillanatoktól kezdve visszatért ahhoz a hagyományos nagyorosz külpolitikai gondolkodásmódhoz és erősen központosított hatalomgyakorláshoz, amely Richard Pipes harvardi történészprofesszor, Oroszország-szakértő szerint mindig is jellemezte Moszkvát. Putyin államfőként kemény kézzel letörte a nyugatbarát oligarchák hatalmát, az ország stratégiai jelentőségű nyersanyagkincseit pedig állami ellenőrzés alá vonta. Komoly intézkedéseket tett a hadsereg megerősítésére és fejlesztésére.

Vlagyimir Putyin orosz elnök a hagyományos orosz nagyhatalmi-birodalmi gondolkodásmódot képviseli Forrás: AFP/Mikhail Klimentyev

A jelcini visszaesés évei után Putyin elnöksége alatt Oroszország ismét visszaküzdötte magát a politikai-katonai nagyhatalmak sorába.

Ezzel pedig a hagyományos orosz nagyhatalmi-birodalmi törekvések újbóli érvényesítéséhez is megteremtette az alapokat.

Az orosz hatalom megerősítésének egyik első demonstratív lépései a dagesztáni, majd ezt követően pedig a második csecsen háború voltak. Az orosz hatalmi törekvések és érdekek érvényesítésében a 2008-as orosz-grúz háború jelentette az első igazán komoly lépést.

OTR–21 Tocska ballisztikus rakéta törzsének hátsó része egy gori lakásba csapódva az orosz-grúz háború idején, 2008. augusztus 25-én Forrás: Wikimedia Commons/U.S. Navy/Lt. Jim Hoeft

Grúzia 1991-ben kiáltotta ki a függetlenségét, ami után a grúzok saját felségterületének tekintett, orosz többségű Dél-Oszétia, Abházia és Adzsaria is kikiáltotta a más országok által el nem ismert saját függetlenségét.

2003 őszén az úgynevezett rózsás forradalommal a nyugatbarát nacionalista Miheil Szaakasvili jutott hatalomra,

aki meghirdette a országegyesítést, és az orosz befolyás alatt álló „szakadár" területek Grúziához csatolását. 2008-ban – erős amerikai támogatás mellett – Koszovó kikiáltotta a függetlenségét, és elszakadását Szerbiától.

Amerikai hadihajók a Fekete-tengeren, a grúziai Batumi előtt, az orosz-grúz háború idején Forrás: Mc2 Lauren Jorgensen

Ezen felbuzdulva a zömében oroszok lakta Dél-Oszétia és Abházia is – Oroszországgal a háta mögött – bejelentette az elszakadását Grúziától. 2008 áprilisában Grúzia tagjelölti státuszt kapott a NATO-tól. Erre adott válaszként Oroszország jelentős hadérőt csoportosított át Grúzia határaihoz. 2008 augusztusában, a pekingi olimpia eseményeit kihasználva, Grúzia támadást intézett a Dél-Oszétiában állomásozó orosz békefenntartók ellen, majd megkísérelte a saját területének minősített szakadár tartomány fegyveres erővel való visszafoglalását.

Miheil Szaakasvili Forrás: AFP/Sergei Supinsky

Moszkva azonnali reakciója azonban nem maradt el; az orosz haderő visszaverte a grúzokat, a Kreml pedig 2008. augusztus 26-án elismerte Dél-Oszétia és Abházia függetlenségét, méghozzá Koszovó példájára hivatkozva. Noha ifj. George Bush amerikai elnök kijelentette, hogy Dél-Oszétia és Abházia Grúzia elidegeníthetetlen területének számít, nem tudta megakadályozni, hogy az orosz többségű területek lényegében Oroszország fennhatósága alá kerüljenek.

Ifj. George Bush nem tudta megakadályozni az orosz beavatkozást, és Dél-Oszétia orosz befolyás alá kerülését Forrás: AFP/Win Mcnamee

Az orosz-grúz háborút a most kirobbant orosz-ukrán háború tanulságos előtörténetének lehet tekinteni, a nagyon hasonló alaphelyzet miatt.

Hatalmi játszmák a „nagy sakktáblán"

Oroszország már 1991 óta létfontosságú biztonsági érdeknek tekinti a NATO-övezettel közvetlenül határos két nagy egykori szovjet tagköztársaság, Belarusz és Ukrajna, úgymond, semlegességét. A Kreml értelmezésében ezek a biztonsági érdekek, pontosabban a „semlegesség", a nyugati katonai szövetségtől való távolmaradást és stabil oroszbarát kormányzatokat jelent a két előbb említett ország esetében.

A Kreml látképe napjainkban Forrás: Kremlin Tours

Belaruszban Alekszandr Lukasenko régóta fennálló autokratikus rendszere mindenben meg is felel a moszkvai semlegességi elképzeléseknek, de Ukrajnában ez a helyzet csak 2014-ig, a majdani úgynevezett színes forradalommal bekövetkezett hatalomváltásig állt fenn. 1991 és 2014 között Ukrajna élén - többségében - olyan oroszbarát kormányok álltak, amelyek tekintettel voltak Moszkva biztonságpolitikai igényeire.

Vlagyimir Putyin orosz elnök és Aljakszandr Lukasenko belorusz államfő Moszkvában Forrás: MTI/EPA/Szputnyik/Mihail Voszkreszenszkij

A 2013. november 21-én elkezdődött, majd 2014 februárjában rezsimváltásba torkolló Majdan sem hozott azonban lényegesen mást, mint a 2004-es, úgynevezett narancsos forradalom. Az oroszbarát Viktor Janukovics elmozdítása után felállt új ukrán rendszer sem számolta fel az oroszországihoz nagyon hasonló oligarchakapitalizmust és gazdasági nehézségeket, de a legfőbb célként meghirdetett gyors európai uniós csatlakozás reménye is gyorsan szertefoszlott.

A Moszva-barát Viktor Janukovics elnököt puccsszerűen megbuktatták Forrás: AFP/Pool/Andrei Mosienko

(A most zajló orosz-ukrán háború egyik következményeként az Európai Tanács munkáját segítő Állandó Képviselők Bizottsága ugyan elvi döntést hozott a vízummentesség megadásáról, és tagállami egyetértés született Ukrajna csatlakozási szándékának a támogatásáról is, de ez utóbbi sokkal inkább tekinthető elvi deklarációnak, mintsem azonnali lehetőségnek.)

A kijevi Majdan, a 2014-es "színes forradalom" helyszíne Forrás: Darányi Zsófia

A 2014 óta hatalmon lévő nyugatbarát kormányzatok nem tudták megoldani az ország igen jelentős, közel nyolcmillió fős orosz ajkú nemzetiségének problémáját sem; egyrészt tétlenül nézték az erősen oroszellenes szélsőséges ukrán nacionalista csoportok randalírozását, másrészt maguk is erővel léptek fel az orosz többség lakta donyecki régió autonómiatörekvéseivel szemben. Ezen a feszült helyzeten természetesen a 2017-ben bevezetett és az ukrajnai kisebbségek jogait - így a kárpátaljai magyarokat is drámaian érintő - elfogadhatatlanul csorbító nyelvtörvény sem javított.

Ukrán ultranacionalisták törnek-zúznak az orosz Alfa Bank egyik kijevi fiókjában, 2016. február 20-án, az oroszbarát kormány elleni tiltakozássorozat kirobbanásának második évfordulóján Forrás: MTI/EPA/Szerhij Dolzsenko

A 2014-es kijevi fordulatra adott orosz válasz a Krím-félsziget elcsatolása, valamint a donyecki szeparatista mozgalmak támogatása volt, ami új szintre emelte az ellentétek eszkalálódását. Az amerikai külpolitika már az 1990-es évektől arra törekedett, hogy Ukrajnát a saját érdekszférájába vonja.

Zbiginew Brezinski, Jimmy Carter elnök egykori nemzetbiztonsági főtanácsadója és az amerikai politikai élet nagy „szürke eminenciása", már az 1994-ben megjelent „A nagy sakktábla" című tanulmányában kendőzetlenül kifejtette, hogy Amerikának fontos középtávú stratégiai érdeke Kijev leválasztása Moszkváról, „mert Ukrajna nélkül Oroszország soha többé nem lesz eurázsiai nagyhatalom."

Zbigniew Brzezinski, Carter egykori nemzetbiztonsági főtanácsadója és az amerikai politikai élet nagy "szürke eminenciása" Forrás: AFP/Mandel Ngan

- Ukrajna fontossága nem erejéből és hatalmából adódik, hanem kitüntetett fekvéséből és belső gyengeségéből, ami kiszolgáltatja a nagy geostratégiai szereplők döntéseinek"- írja Brzezinski. De azt is minden szépítés nélkül kifejti, hogy az Ukrajna feletti amerikai befolyás megszerzése kulcskérdés abban, hogy Oroszország és Nyugat-Európa „nem kívánt mértékű" közeledése ne történhessen meg.

Orosz harckocsik Ukrajnában, a február 24-én kitört háborúban Forrás: AFP

Brzezinski szerint a legnagyobb potenciális veszélyt ugyanis Németország és Oroszország „egymásra találása" jelentené, mert az orosz nyersanyagforrások és a német technológia egyesítése olyan erőcentrumot hozna létre, amely Amerika globális érdekeit veszélyeztetné.

A háború legelső áldozata mindig az igazság

Oroszország lényegében ugyanarra a felismerésre jutott, mint Brzezinski, csak más előjellel: Ukrajna 2008-tól lebegtetett potenciális NATO-tagsága - amit Amerika próbált kierőszakolni, és amit Nicolas Sarkozy, akkori francia elnök és Angela Merkel, akkori német kancellár teljesen érthetően ellenzett - és a 2014 utáni ukrán kormányok nyugati integrációt sürgető politikája a Kreml számára egyenlő az orosz biztonsági övezet felrúgására tett kísérlettel és Oroszország nagyhatalmi érdekeinek az aláásásával. Az orosz elnök már a 2007-ben Münchenben megtartott biztonságpolitikai konferencián bejelentette, hogy Oroszország a saját biztonsági érdekeivel ellentétesnek tekinti a határain kiépülő amerikai hegemóniát.

Putyin már a 2008-as müncheni konferencián kifejtette az amerikai befolyás keletre terjesztésével kapcsolatos orosz álláspontot Forrás: https://www.reuters.com/world/putin-speak-bidens-online-climate-summit-2021-04-19/

2008-ban a Bukarestben megrendezett NATO-konferencián került először komolyabban terítékre Ukrajna NATO-tagságának kérdése. 2014 után ez a folyamat felgyorsult, tovább növelve a Kreml frusztrációját. A 2019-es ukrán alkotmánymódosítás, amely alaptörvényi szinten deklarálta az ország NATO-tagságának szükségességét, Moszkva számára egyenesen olaj volt a tűzre. A fegyveres konfliktushoz vezető folyamat utolsó lépése a Moszkva biztonsági igényeinek írásos garantálásra tett követelés,

mint „teljesíthetetlen igény", visszautasítása volt a Biden-adminisztráció részéről.

A Kremlt nem nyugtatták meg azok az érvek, mely szerint a NATO, mint védelmi szervezet, senki biztonságát sem veszélyezteti.

Jens Stoltenberg NATO-főtitkár (j) és Antony Blinken amerikai külügyminiszter sajtóértekezletet tart a NATO-tagállamok külügyminisztereinek rendkívüli tanácskozása előtt Brüsszelben, 2022. március 4-én Forrás: MTI/AP/Pool Reuters/Yves Herman

Noha senki nem számított komolyan az Ukrajna elleni orosz intervencióra, az előzőekben felvázolt folyamatból mégis ez volt az egyik lehetséges opció.

Egy szuverén állam ellen hadüzenet nélkül indított fegyveres intervenció a nemzetközi joggal ellentétes cselekedet,

és agressziónak minősül, az indítékoktól függetlenül. A jelenlegi helyzet tárgyilagos megítélése szempontjából azonban muszáj megemlíteni, hogy 1945 óta nemcsak az orosz , hanem az amerikai szuperhatalom is számos esetben élt ezzel a nemzetközi jog és az ENSZ alapokmánya szerint illegitimnek számító eszközzel, elég csak a 2011-ben Líbia ellen ENSZ-felhatalmazás nélkül elindított NATO-beavatkozásra gondolni.

Ukrán katonák az orosz-ukrán frontvonalban, 2022 márciusában Forrás: AFP/Anatolii Stepanov

Hosszú listát lehetne készíteni az amerikai és az orosz szuperhatalom intervenciós beavatkozásairól, 1956-tól kezdve a vietnami háborún és a prágai tavasz leverésén keresztül a közép-amerikai térségben végrehajtott katonai akciókon át egészen a szovjet (majd később amerikai) afganisztáni kalandig bezárólag. Mindkét részről ezeket az intervenciókat a nagyhatalmi befolyási övezet erőszakos megvédése, vagy a saját érdekszféra kiterjesztésének szándéka vezette, és vezeti ma is.

Egyelőre még nem látni az orosz-ukrán háború végkimenetelét Forrás: AFP

Persze, ez egyik felet sem mentesítheti a nyers erőszak alkalmazásának elítélése és nemzetközi jogi következményei alól. Viszont csak és kizárólag a „jó", valamint a „rossz" párharcaként beállítani ezeket az eseményeket nem egyéb, mint a valós tények és összefüggések saját érdekek mentén való torz leegyszerűsítése.