Ezért vezet minden út Rómába

A rómaiak által épített utak egy része figyelemreméltó módon épségben maradt

Amikor 211-ben, Septimius Severus római császár uralkodása alatt elérte csúcspontját a hatalmas Római Birodalom, a területe Európa nagy részére kiterjedt az Atlanti-óceántól az Urál-hegységen és a mai Skócián át a Szaharáig és az Arab-öbölig. Egy ilyen nagy birodalom feletti uralom megőrzésében kulcsfontosságú volt Róma hatalmas és bonyolult úthálózata, amely még ezer évvel a birodalom összeomlása után is páratlan maradt.

A kivitelezés egy teljesen új szintjére emelték

Becslések szerint a római úthálózat egykoron több mint 400 ezer kilométer hosszú volt, amelyből több mint 80 ezer kilométert kőburkolattal építettek.

Ezek a csodálatos mérnöki bravúrok az artériákhoz hasonlóan gyorsan és biztonságosan szállították át az árukat és szolgáltatásokat,

összekötve Rómát – a „világ fővárosát" – a birodalom legtávolabbi szakaszaival, miközben megkönnyítették a csapatok mozgását, hogy sebtében légiókat mozgósítsanak szükség esetén a határvédelem és a bővítés céljából. Az utak katonai és gazdasági eredményeket is jelentettek, amelyek valóban központi szerepet játszottak Róma politikai stratégiájában.

A római szekerek jártak ezen Forrás: Eric Poehler

A rómaiak a bronzkori infrastruktúrát a kivitelezés egy teljesen új szintjére emelték

– írja a ZME Science online tudományos portál. – Ezen utak közül sokat annyira jól megterveztek és megépítettek, hogy ma is ezek képezik a jelenleg működő autópályák alapját: ide tartozik a Via Flaminia és a brit Fosse Way, amelyek autós, kerékpáros és gyalogos forgalmat is lebonyolítanak.

A szakemberek szerint hosszú élettartamuk a római mérnöki munka pontosságában és alaposságában rejlik.

Római úttípusok és elrendezésük

Akárcsak ma, a római közlekedési hálózat akkoriban is különböző típusú utakból állt, és mindegyiknek megvoltak a maga előnyei és hátrányai. Ezek a kis helyi földutaktól a széles, kővel burkolt utakig terjedtek, amelyek településeket, nagyobb városokat és katonai táborokat kötöttek össze.

A rómaiak által épített utak egy része figyelemreméltó módon épségben maradt Forrás: Pinterest

Ulpianus, a 2. századi római jogtudós és korának egyik legnagyobb jogi tekintélye szerint az utaknak ilyen, fő típusai léteztek:

• Viae publicae: ezek köz- vagy főutak voltak, amelyeket állam költségén építettek és tartottak fenn. Ezek voltak a legfontosabb utak, amelyek a birodalom kiemelt városait kötötték össze. Mint ilyenek, ezeken utaztak a legtöbben: árukkal teli szekerek és emberek tarkították őket. És bár az állam finanszírozta, nem minden közút volt ingyenesen használható. A kulcsfontosságú átkelőhelyeken, például hidakon és városkapukon gyakoriak voltak az átkelési díjak, lehetővé téve az áruk import- és exportadóját.
• Viae militares: bár a római csapatok mindenféle úton és terepen átvonultak, ám az úthálózatban is voltak külön folyosóik. A katonai utak tervezési és építési módjukban nagyon hasonlítottak a közutakhoz, de azokat kifejezetten a légiósok építették és tartották karban, miközben általában zárva voltak a polgárok utazása előtt.
• Viae privatae: ezeket a magánutakat a polgárok építették és tartották fenn. Általában földes vagy kavicsos utak voltak, mivel a helyi birtoktulajdonosok vagy közösségek nem rendelkeztek a magánutak minőségéhez igazodó pénzeszközökkel és mérnöki ismeretekkel.
• Viae vicinales: végül akadtak másodlagos utak is, amelyek egy vicuson vagy falun keresztül, vagy az felé vezettek.

Az őket kikövező római cenzorról nevezték el őket

Az első és leghíresebb római út a Via Appia volt, amely összesen 196 kilométernyi úton kötötte össze Rómát Capuával. Ez az út hűen tükrözi azt, ahogyan a rómaiak az utak építésére gondoltak: egy nagyon egyenes vonalat képzeljünk el, amely egyszerűen figyelmen kívül hagyta a földrajzi akadályokat.

A Rómától Terracináig tartó szakasz lényegében egy 90 kilométer hosszú, egyenes szakasz.

A Római Birodalom legfontosabb útja, a Via Appia. Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Via_Appia#/media/File:Via_appia.jpg

További fontos római utak közé tartozik a Via Flaminia, amely Rómából tartott Fano kikötővárosába; a Via Aemilia, amely Piacenzát kötötte össze Aosta településsel; a Via Postumia az Aquileiából Genova felé tartó szakaszt képviselte; valamint a Via Popillia, amely Rimini tengerparti városából Padovába vezetett.

Ezeket az utakat jellemzően az őket kikövező római cenzorról nevezték el.

A Via Appia például Appius Claudius Caecus római politikusról kapta a nevét, aki az első déli szakaszt katonai útként kezdte és fejezte be időszámításunk előtt 312-ben, a szamnita háborúk idején, amikor Róma még fiatal városállam volt.

Jól képzett szakemberek tervezték meg őket

Természetesen akadtak úgynevezett „íves útjaik" is, de csak akkor építettek ilyesmit, ha ez valamilyen fontos értelemmel bírt számukra: a rómaiak inkább a lehető legegyenesebb utat választották két földrajzi pont között, ami érdekes cikk-cakk útmintákhoz vezetett, ha elég messziről nézzük azokat.

Pedig egy egyenes út építése, különösen nagy távolságokon, műszakilag jóval nagyobb kihívást jelent, mint amilyennek látszik.

Az úgynevezett „mensorok" lényegében a mai földmérők megfelelői, akiknek az volt a feladata, hogy a terepviszonyoktól és a helyben elérhető építőanyagoktól függően meghatározzák az új út legmegfelelőbb elhelyezését és útvonalát.

Ezek a szakemberek igen jól képzettek voltak és szabványosított gyakorlatokat alkalmaztak.

A főbb római utak hálózata Forrás: Pinterest

Egy út lejtése például nem haladhatta meg a 8 fokot, hogy megkönnyítse az árukkal megpakolt nehéz szekerek mozgását. A lejtők mérésére a mensorok egy „khorobat" nevű eszközt használtak, ami egy hatméteres vonalzó, és amelynek tetején egy horony volt, amelybe vizet öntöttek.

Az útépítés gyakran két, egyidejűleg ellentétes pontról indult, ezek végül középen egyesültek.

Ahhoz, hogy merőleges vonalakat húzzanak és megbizonyosodjanak arról, hogy az utak egyenesek lesznek és találkozni fognak, a földmérők a modern szögmérő ősét használták, amely egy keresztből állt, és amelynek négy végén ólomsúlyokkal ellátott szálak voltak. Amikor ugyanazon a fadarabon egy súly helyesen illeszkedett az előtte lévőhöz, akkor a földmérő tudta, hogy az út tényleg egyenes.

Szándékosan kerülték a nehéz terepeket

Bizonyára ettől függetlenül előfordultak hibák, ami megmagyarázza azokat a kis irányváltozásokat, amelyeket a régészek az ősi utak feltárása során találtak.

Amikor a terepviszonyok miatt az utaknak elkerülhetetlenül kanyarodniuk kellett, a kanyarokban az utak sokkal szélesebbek lettek, hogy az egymás felé haladó kocsik biztonságosan elhaladhassanak egymás mellett.

A római utak emellett szándékosan elkerülték az olyan nehéz terepeket, mint a mocsarak vagy a folyók közvetlen környezete.

A Via Appia valamennyi később készült római út paradigmájává vált, és szimbólumává annak a köztársaságnak, amely rendet teremtett a régióban, békét és szabadságot hozott Itália népei számára Forrás: Carole Raddato

Ám amikor mégis át kellett kelniük egy folyón, akkor a római mérnökök fa- vagy kőhidakat építettek, amelyek egy része fennmaradt és a mai napig használatban van. Ilyen például a 60 méter hosszú Pons Fabricius, amely időszámításunk előtt 62-ben épült és egy szigetet köt össze a Tevere folyón a szemközti parttal. Az egyenes római utak jegyében máskor akár hegyeken is keresztül ástak alagutakat.