Connor Reed angoltanárként dolgozott Vuhanban, amikor a járvány elindult, és az egyik első brit volt, aki elkapta a COVID-19-et. A betegség lefolyását napló formájában, részletekbe menően dokumentálta.
Első nap – Megfáztam. Tüsszögök, a látásom kicsit homályos. Nem annyira vészes azért az állapotom, és szerintem mást sem fogok megfertőzni. Nem maradhatok ki a munkából.
Második nap – Elkezdett fájni a torkom. Emlékszem, édesanyám gyerekkoromban mézet kevert a forró vízbe, azzal itatott. Talán most is működni fog.
Harmadik nap – Sosem dohányoztam, és alkoholt is csak ritkán iszok. Most viszont nagyon gyorsan túl kell esnem a betegségen, hogy visszamehessek dolgozni. Úgyhogy kizárólag gyógyászati célból viszkit kevertem a mézes italomba.
Negyedik nap – Úgy aludtam, mint akit kiütöttek. A kínai viszki mindent gyógyít. Iszok is még egyet.
Ötödik nap – Vége a megfázásnak. Ez semmiség volt.
Hetedik nap – Korai volt az öröm. Iszonyatosan érzem magam. Innentől már nem egy puszta megfázás az egész. Mindenem fáj, a fejem borzasztóan lüktet, a szemeim égnek, a torkom pedig összeszűkült. A nátha a mellkasomra húzódott, egyfolytában köhögök. Ez influenza, és nem lesz elég a bögre forró mézes víz viszkivel vagy anélkül.
A tünetek úgy kiütöttek délutánra, mintha egy vonat gázolt volna el.
Holnap nem megyek dolgozni, nem akarok senkit megfertőzni.
Nyolcadik nap – Eldöntöttem, nem megyek be dolgozni. Szóltam, hogy úgy egy hétig ne számítsanak rám. Még a csontjaim is fájnak. Nem hiszem, hogy ezen túl leszek egyhamar.
Még az is iszonyúan fáj, ha az ágyból kikelek.
Felpolcoltam a párnákat a hátam mögé, úgy tévézek, és próbálok nem köhögni, mert az is fájdalmas.
Kilencedik nap – Még a lakásom körül tébláboló macska is levert. Kitettem neki egy tányér kaját, de meg se szagolta. Nem hibáztatom, nekem sincs semmi étvágyam.
Tizedik nap – Nem akar lemenni a lázam. A viszkim is elfogyott, de nincs erőm, hogy lemenjek egy újabb adagért. Nem számít, a forró mézes viszki úgyse sokat ér.
Tizenegyedik nap – Hirtelen jobban lettem, legalábbis fizikailag. Az influenza elmúlt. Szegény macska viszont elpusztult. Nem tudom, hogy én fertőztem-e meg, egyáltalán, a macskák lehetnek-e influenzásak? Nyomorultul érzem magam.
Tizenkettedik nap – Visszaestem. Azt hittem, kilábaltam az influenzából, de újult erővel visszatámadt. Alig kapok levegőt. Elég kimennem a fürdőszobáig, és már zihálok, kimerült leszek. Verejtékezem, a testem lángol, szédülök és ráz a hideg. Egyfolytában megy a tévé, de fel se fogom, mi van benne.
Mintha egy rémálomban lennék.
Délután fulladtam. Soha életemben nem voltam még ilyen beteg. Csak pár szippantásnyi levegőt tudok belélegezni, és amikor kifújom, a tüdőmnek olyan hangja van, mintha egy papírzacskót gyűrnének össze. Ez már nem vicc, el kell mennem a dokihoz. Ha azonban hívom a mentőket, az drága lesz.
Beteg vagyok, de azért nem haldoklom – vagy mégis?
Egy taxiutat biztosan túlélek. A Csungnani Kórházba megyek, ott rengeteg külföldi orvos van. Nem észszerű, de ilyen lázas állapotban inkább brit dokihoz mennék. A mandarinom nem a legjobb, de taxit még tudok hívni. 20 perc múlva meg is érkezem. Az orvos szerint tüdőgyulladásom van. Már értem, miért ad ki ilyen fura hangot a tüdőm. Egy csomó vizsgálatot elvégeznek rajtam, hat órán át vagyok benn.
Tizenharmadik nap – Tegnap késő este értem vissza a lakásba. Az orvos antibiotikumot írt fel a tüdőgyulladásomra, de nem merem beszedni – félek, hogy rezisztens leszek a gyógyszerre, és amikor igazán szükségem lenne rá, nem fog hatni. A hagyományos módszerekkel igyekszem kúrálni magam. Segít, hogy tudom, tüdőgyulladásom van.
Nincs okom a pánikra.
Van kínai tigrisbalzsamom. Olyan, mint a Vick szteroidon. Belekeverem egy tál forró vízbe, a fejemre törülközőt teszek és inhalálok. Régi módszer, és még az antibiotikum is megmarad vészesebb időkre.
Tizennegyedik nap – Vízforralás, tigrisbalzsam, törülköző a fejre, inhalálás egy óráig. Ismételni.
Tizenötödik nap – Már összefolyik minden.
Tizenhatodik nap – Felhívtam anyámat, aki Ausztráliában él. Nem akartam korábban telefonálni, csak aggódott volna, és azonnal repülőre ül. Felesleges is lett volna, nem könnyű vízumot igényelni Kínába. Örülök, hogy hallhattam a hangját, még úgy is, hogy csak annyit tudtam elkrákogni: "Anya, beteg vagyok!"
Tizenhetedik nap – Kezdek jobban lenni, de egyelőre nem kiabálom el. Voltam már hasonló helyzetben.
Tizennyolcadik nap – A tüdőmnek már nincs olyan hangja, mint egy köteg törött gallynak.
Tizenkilencedik nap – Már jól vagyok annyira, hogy kimenjek egy újabb adag tigrisbalzsamért. Az orrom is kitisztult valamennyire, érzem, mit főz a szomszéd, és két hét után végre van étvágyam.
Huszonkettedik nap – Szerettem volna ma már dolgozni, de nincs akkora szerencsém. A tüdőgyulladás elmúlt, de most olyan fájdalom kerített hatalmába, mintha átment volna rajtam egy gőzhenger.
Az orrüregem fáj, a dobhártyám meg mintha ki akarna ugrani a helyéről.
Tudom, nem lenne szabad, de a fülem belsejét fültisztító vattával masszírozom, hogy a fájdalom elmúljon.
Huszonnegyedik nap – Halleluja! Végre jobban vagyok. Ki gondolta volna, hogy ennyire rossz lehet egy mezei influenza.
Nem sokkal a férfi felépülése után jött a hír, hogy egy idáig ismeretlen, tüdőgyulladást okozó vírus kezdett terjedni Vuhanban.
A kórházból hamarosan tájékoztatták, őt is ez az új koronavírus betegítette meg.
Reed is megfordult a sokáig csak a járvány kiindulópontjának tartott vuhani halpiacon, talán ott fertőződhetett meg. Most már jól van. Természetesen - azóta már ismerve a betegséget - nem lehet halogatni az orvosi segítséget, a teszt elkészítését, és utána minden orvosi előírást betartani. Nem beszélve arról, hogy a betegség a 65 évnél idősebb emberekre nézve életveszélyes.
A cikk folytatódik, lapozzon a következő oldalra!