Amikor 1347-ben kitört a nagy középkori pestisjárvány, a dögvész vagy más néven fekete halál végigsöpört egész Európán. A katasztrofális következményeket látva az olasz városok fokozatosan kezdtek különböző, előrelátó és felelősségteljes közegészségügyi döntéseket meghozni és foganatosítani.
Ilyenek voltak többek között a betegek elszigetelése, a fertőzések lehetséges hordozóinak a karanténba helyezése vagy épp az utazások korlátozása az érintett régiókban
– mondta John Henderson, a Londoni Egyetem olasz reneszánsz történelem professzora, a „Firenze ostrom alatt: Túlélni a pestist egy korai, modern városban" című könyv szerzője, aki a Ferrarai Egyetem kutatóival együtt vizsgálta a korabeli járványhelyzetet.
És bár a pestis az ezt követő három évszázadban rendszeresen felbukkant a sűrűn lakott településeken,
az olasz városok egyre összehangoltabb és kifinomultabb válaszokat adtak a járvány kitörésére, ami fokozatosan növelte a hatékonyságot.
Ám miközben egész Olaszország területén szinte ugyanazokat az általános intézkedéseket foganatosították, egy város mindenkinél bámulatosabb eredményeket ért el a védekezés területén. Az akkoriban körülbelül 30 ezer fős Ferrara lenyűgöző sikertörténetet vitt véghez.
A Ferrarai Egyetem kutatócsoportja az önkormányzati levéltárak és a történelmi kéziratok segítségével tárta fel a reneszánsz korszak „integrált betegségkezelési" módszereit. Ahogy a kutatók rámutattak, a városnak 1576-tól egyedülálló módon sikerült a falain kívül tartani a járványt és a megbetegedések nyomában járó pusztítást.
A város sikerében kritikus jelentőségűnek bizonyult a határainak a fokozott ellenőrzése, a létfontosságú és gyorsan bevezetett egészségügyi törvények, a már-már agresszív közegészségügyi rendelkezések, valamint a szigorú személyi higiéniai szabályok
– mutatott rá Henderson. – Mindezek fenntartásához különböző gyógynövények és olajok, sőt a skorpió és a kígyóméreg természetes antimikrobiális tulajdonságait is felhasználták.
Henderson hozzátette: a város sikeres védekezési stratégiáját tovább erősítette, hogy a településen az elsők között, már 1375-től burkolt utakat építettek, és 1425-ben kialakították a városi csatornarendszert is.
A Pó folyó egyik ága mentén fekvő festői város félúton fekszik Padova és Bologna között. Utóbbiak 1630-ban rendkívül megsínylették a pestis nyomában járó pusztítást.
Ferrara azonban csodával határos módon tovább virágzott,
de közben kapcsolatban maradt az olyan, nagyobb városokkal, mint Velence vagy Firenze, tehát nyomon tudta követni a járvány terjedését. A kapott információkat aztán felhasználták a „fenyegetési szint" meghatározására és a közegészségügyi intézkedések összehangolására.
Ferrarában a városi főkapu kivételével minden ki- és bejárási lehetőséget lezártak és egy állandó felügyelőkből álló csapat járőrözött a nap huszonnégy órájában
– magyarázta a történész. – Közben kialakítottak egy gazdag nemesekből, városi tisztviselőkből, orvosokból és gyógyszerészekből álló gárdát is, akik mindenkit ellenőriztek és megvizsgáltak, aki a főkapuhoz érkezett.
Az adott személynek a belépéshez azonban nem csupán makulátlanul egészségesnek kellett lennie a helyszíni vizsgálat alapján, de rendelkeznie kellett egy „Fedi" nevű okmánnyal is, amely azt igazolta, hogy pestismentes zónából érkezett.
Ha a lakosság körében bárkinél felmerült a fertőzés gyanúja, őt azonnal áthelyezték a Ferrara városfalain kívül felépített kórházba. Henderson szerint ez azzal is összefüggésben lehetett, hogy a korabeli hiedelmek szerint a pestist a „földből előtörő, rossz levegő" okozza, ami leginkább a városokban volt tetten érhető. Ám már ekkor is akadtak úttörő tudósok.
Girolamo Fracastoro olasz orvos 1546-ban közzétett egy szöveget a fertőzésről, amivel kissé meghökkentette a nyilvánosságot
– hangsúlyozta könyvében John Henderson. – Volt egy elmélete, amit a „betegség magjaként" aposztrofált, miszerint a megbetegedés emberről emberre terjed, és az a bizonyos „mag" – ma már tudjuk, hogy maga a kórokozó – rátapadhat különböző tárgyakra és a ruházatra is.
A középkori higiéniai intézkedések során az utcákat rendszeresen megtisztították a szeméttől és a mocsoktól, eltávolították onnan a kutyákat, macskákat és csirkéket, miközben mindent mészporral fertőtlenítettek.
A személyes higiénia érdekében a ferrarai lakosok számos népszerű, természetes gyógymódhoz fordultak. Az egyik legnagyobb népszerűségnek a Composito nevű gyógynövényolaj örvendett, amit a törvény szerint zárt dobozokban tároltak, majd pestisjárvány idején szétosztották a lakosság körében.
A szer titkos receptjét egy spanyol orvos, Pedro Castagno készítette, aki azt is részletesen ismertette, hogyan kell az olajos balzsamot szakszerűen felvinni a testre.
Reggel felkelés után gyújtson tüzet illatos boróka, babér és szőlőhajtásokból, majd melegítse fel a ruhákat, mindenekelőtt az inget; először dörzsölje át a szív régió területét a balzsammal a tűz közelében, hogy megkönnyítse annak a felszívódását
– írta a „használati útmutatóban Castagno doktor. – Ezután kenje be a torkát, majd mossa meg a kezét és az arcát borral vagy rózsaecettel kever, tiszta vízzel; végül tisztítsa meg az egész testét szivaccsal.
És bár a Composito készítéséhez használt összetevők sokáig titokban maradtak, az orvos által egykoron megrendelt anyagok nyilvántartásának vizsgálatával a kutatók megállapították, hogy
a csodaszer mirhát és úgynevezett jóféle sáfrányt (Crocus sativus) tartalmazott, amelyek antibakteriális tulajdonságaikról ismertek.
Hasonló kenőcsöket használtak országszerte, ám többen a skorpiók és a viperák mérgéből nyert szérumokra esküdtek. Úgy vélték, hogy méreggel (pestis) szemben csak egy másik méreggel lehet felvenni a versenyt.
Henderson szerint bár a legtöbb olasz város ugyanazokat a szabályokat és regulákat alkalmazta a pestis elleni küzdelemben, ám a siker titka Ferrara esetében valószínűleg ezeknek a módszeres és szigorított végrehajtásában rejlett.