Az elmúlt kétezer év „minden tökéletes igazára” emlékezünk

Mindenszentek ünnepén gyertyafényben úsznak a temetők

A mindenszentek és a halottak napja az emlékezés történetét őrzi, amit a keresztény világ november 1-jén tart. Mai formájában is több mint ezeréves ünnep, eredetében és jelentésében pedig visszamegy az első keresztény századokra, a Római Birodalom keleti részére. Amikor az ókori rómaiaknál az ünneplés és tisztelet legnagyobb foka az volt, hogy istenként és félistenként tisztelt őseiknek és hőseiknek címeket adományoztak, szobrot emeltek és szentélyt is állítottak. A hagyomány szerint VI. Leó bizánci császár terjesztette ki az ünnep hatályát a vértanúkról minden szentre, a szent életű felesége tiszteletére.

„Mindenható örök Isten, ki megadtad nekünk, hogy egy napon ünnepelhessük minden szented dicsőségét, arra kérünk, hogy sokszoros közbenjárásukra bőven áraszd reánk irgalmasságodat."
(A mindenszentek napján tartott szentmisék állandó könyörgése)

Az ókori Rómában szentélyt emeltek az ősöknek

A mindenszentek vagy mindenszentek napja a keresztények, az üdvözült lelkek ünnepnapja, amire már több mint ezer éve emlékezünk. A kezdetek a Római Birodalomig nyúlnak vissza az időben, annak is a keleti részére.

Az ókori rómaiaknál a legtöbb ünnep valamely isten tiszteletével kapcsolódott össze, mert a hitük szerint életük minden mozzanatát az istenek irányították, védelmezték.

A családok kis házi oltárokat állítottak védőisteneiknek és őseiknek, míg a templomok a római mitológia isteni tiszteletének voltak a helyszínei.

A Római Birodalomban az ősöket is gyakran tisztelték istenként vagy félistenként Forrás: Pinterest

Így nem véletlen, hogy az számított a tisztelet legnagyobb fokának, hogy a rómaiak isteni vagy félisteni címeket adományoztak őseiknek, és a hősként ünnepelteknek. Utóbbiaknak gyakran szobrot is emeltek, vagy szentélyt állítottak.

Az ősök tisztelete, az őskultusz már a kezdetektől fogva nagy jelentőségűnek számított a rómaiak életében.

Parentalia (lat.), a holtak tiszteletének szánt egyik nap az ókori Rómában Forrás: Youtube

A februári parentalia, amit a gyermekek szüleik, az örökösök az örökhagyóik, a rokonok pedig az elhunyt atyafiak sírjain bemutatott áldozatokkal ünnepeltek meg, étel- és italáldozatokkal szolgáltak az elhunytaknak, a májusi limuria ünnepen pedig a hazajáró lelkek "elrabolhatták" az óvatlanokat.

Az összes istenek tiszteletére emelték a Phanteont

Marcus Vipspanius Agrippa római hadvezér és államférfi kiváló vezetői képességekkel rendelkezett. Octavianus, a későbbi Augustus császár jó barátja hadvezérként döntő győzelmeket aratott, helytartóként visszaverte az ellenséges törzsek támadását, miközben soha nem felejtett el köszönetet mondani az isteneknek ezért.

A római Pantheon Forrás: Wikimedia Commons

Időszámításunk előtt 27-ben az összes istenek tiszteletére (és az actiumi csata dicsőségére) templomot építtetett, és a felépült szentélyt Pantheonnak nevezték el.

A Pantheon az ókori építészet egyik legjelentősebb alkotásává vált, ami Róma központjában kapott helyet.

Marcus Vipspanius Agrippa, a Pantheon építtetője Forrás: Creative Commons Attribution/Marie-Lan Nguyen

Neve az ógörög pántheion szóból ered, aminek jelentése „minden isten". Az épületet különböző istenek szobrai vették körül, akik tiszteletére itt mutattak be áldozatokat. A történelem különös játéka, hogy ugyanebben az évben szavazta meg a szenátus Octavianusnak az Augustus címet.

Egy helyre kerültek a szent ereklyék

A Római Impérium keleti felén, a későbbi Bizánci Birodalomban, amikor a kereszténység államvallássá lett, fogalmazódott meg az az igény, hogy azokról a szentekről, vértanúkról, hitvallókról is megemlékezzenek a templomokban, akikről esetleg maga az egyház sem tud.

A kulturálisan görög, államiságában római, vallása tekintetében pedig keresztény birodalomban sok ezren haltak meg igaz hitükért.

A vértanúkat az élők valódi hősöknek tartották, és nagy tisztelet övezte őket. Úgy érezték, elsősorban ők lehetnek méltók „a feltámadt Krisztust, az égi Bárányt kísérni a mennyei Jeruzsálemben, hiszen ők vértanúhalálukban, véres életáldozatukban lettek Krisztushoz hasonlóvá".

IV. Bonifác fenntartotta Róma vezető szerepét az egyházban Forrás: Wikimedia Commons

Amikor Szent IV. Bonifác pápát választották meg egyházfőnek, uralkodása egyik alappillérének tartotta a jó kapcsolatok fenntartását Bizánccal. Phókasz császár a kölcsönös együttműködés jegyében hamarosan Bonifácnak ajándékozta a Pantheont, aki azt még Agrippa eredeti tervei alapján átalakíttatta.

Phókasz császár ajándékozta IV. Bonifácnak a Pantheont Forrás: Getty Images

A hatalmas templomot eredetileg Jupiternek, Vénusznak és Marsnak ajánlották, ám

a pápa 609. május 13-án keresztény templommá szentelte fel, a keresztény mártírok tiszteletére ,,Sancta Maria ad Martyres'' címmel.

A krónikák szerint több mint huszonnyolc kocsi hordta a vértanúk csontjait a katakombákból a templom főoltára alá. A szent ereklyék a történelem során először kerülhettek olyan helyre, amely azelőtt pogány istenek tiszteletére épült.

III. Gergely volt az utolsó pápa, aki megválasztását a ravennai exarchával, illetve a bizánci császárral megerősíttette Forrás: Wikimedia Commons

November első napja a megemlékezés napjaként a VIII. században, III. Gergely pápa idején jelent meg először, aki 741-ben ezt tovább bővítve a Szent Péter-bazilika egyik mellékkápolnáját nemcsak minden vértanúnak, hanem „minden tökéletes igaznak" a tiszteletére szentelte.

A mindenszenteknek dedikálták a templomot

A hagyomány szerint VI. Leó bizánci császár terjesztette ki az ünnep hatályát a vértanúkról az összes szentre. Az uralkodó intézkedéseire nagy hatással volt az athéni származású felesége, Eiréné, aki ügyesen befolyásolta férje vallási elképzeléseit.

A császárnő legismertebb tette a képrombolás megfékezése volt, ami miatt az ortodox egyházak szentként tisztelik.

A császár úgy döntött, hogy templomot emeltet szentéletű feleségének, ám nem kapott engedélyt arra, hogy a templomot a császárnénak szentelje.

Szent Eiréné, magyarosan Irén, a Bizánci Birodalom császárnője Forrás: Wikimedia Commons

Leó ezért úgy határozott, hogy azt a mindenszenteknek dedikálják. Később, a 827-844 között regnáló IV. Gergely pápa helyezte át "hivatalosan" az ünnepet november 1-jére, amely

a történelem sodrában lassanként az összes szentek ünnepévé vált,

azzal az egyértelmű céllal, hogy az összes, és nemcsak az egyház által hivatalosan elismert szentet közös napon ünnepeljük.

Vértanúkra, hitvallókra, és a szentéletű rendalapítókra is emlékezünk

Mindenszentek napján emlékezünk az egyház jól ismert szentjeire, de az elmúlt kétezer év vértanúira, hitvallóira, valamint a szentéletű rendalapítókra is. A legtöbb európai országban az emberek ilyenkor látogatják meg elhunyt hozzátartozóik sírját, virágot és gyertyákat visznek a sírokra, mécseseket gyújtanak.

Mindenszentek ünnepén gyertyafényben úsznak a temetők Forrás: CC BY-SA 4.0/Diego Delso

A sírok virágokkal és koszorúkkal való feldíszítése Magyarországon a 19. század elejétől terjedt el német katolikus hatásra.

A gyertya fénye az örök világosságot jelképezi,

és a katolikus egyház szertartásának megfelelően a "temetők nagy keresztjénél" (a "mindenki keresztjénél") is elimádkozzák a mindenszentek litániáját, valamint megáldják az új síremlékeket.

A gyertyagyújtás szokásáról azonban a kereszténység előtti eredetet is feltételezik, amely szerint azért gyújtottak mécseseket a sírokon, hogy a tévelygő lelkek melegedni tudjanak a gyertyák lángjánál, illetve hogy visszataláljanak sírjaikba.

Mindenszentek ünnepe Fra Angelico festményén Forrás: Wikimedia Commons

A mindenszentek napja után következő napot, a halottak napját 998 óta tartják november 2-án, ami egyes elméletek szerint összefüggésben állhat azzal a századvégi szorongásos hangulattal, mely 1000-re a világvégét várta.