Egy csapat férfi önként mérgezte magát, hogy nekünk jobb legyen

Dr. Harvey Wiley és munkatársai
Vágólapra másolva!
Manapság komoly rettegés övezi az élelmiszerekben található adalékanyagokat, sokan egyszerűen tömény méregként tekintenek e vegyületekre, miközben párás szemmel gondolnak vissza a régi, egészségesebbnek vélt időkre. Pedig a 20. századot megelőzően tényleg hajmeresztő dolgokat csempésztek mindennapi táplálékainkba, hogy azok kívánatosabbnak tűnjenek, és tartósak maradjanak. Ez a gyakorlat valószínűleg napjainkban is folytatódna, ha nincs egy bátor kutató és 12, mindenre elszánt férfi, akik magukon tesztelik az ételekhez adott szerek hatásait.
Vágólapra másolva!

A 19. század végén és a 20. század elején az élelmiszer-előállítás gyakorlata drámai változásokon ment keresztül. A tömegtermelés vált ezen a téren is uralkodóvá, az árukat nagy távolságokat áthidalva kellett eljuttatni a termelőktől a vevőkig, ami szükségszerűvé tette a termékek tartósítását.

Ebben az időben még nem létezett jogszabály arra, hogy az élelmiszerek és egyéb árucikkek milyen összetevőket tartalmazhatnak, így az egyes tartósítószerek kártékony voltáról sem álltak információk rendelkezésre.

Példának okáért a táplálékba nemegyszer bóraxot, formaldehidet, kénsavat vagy réz-szulfátot tettek, a cukorkákat ólommal színezték, de elterjedt gyakorlat volt az is, hogy a gyermekeknek felírt köhögéscsillapító szirupba morfint csempésztek.

A kockázatokat illetően maguk a szakemberek is csak a sötétben tapogatóztak.

A hamisítások, csalások és visszaélések a 20. század beköszöntével oda jutatták az élelmiszeripart, hogy gyakorlatilag már egy szelet kenyér elfogyasztása súlyos egészségügyi kockázatot jelentett. Az áldatlan állapotokat egy eltökélt vegyész, Dr. Harvey Wiley kívánta felszámolni.

Célja az volt, hogy feltárja, az egyes összetevők mennyire tekinthetők veszélyesnek vagy éppen ártalmatlannak.

Értelemszerűen ténykedését nem nézte mindenki jó szemmel, az élelmiszeripari lobbisták minden követ megmozgattak, hogy keresztbetegyenek Wiley-nek, és egy ideig úgy tűnt, ez sikerül nekik, a kormányzat ugyanis vonakodott finanszírozni a projektet.

Az erős ellenszél dacára a kémikusnak mégis sikerült 5000 ezer dolláros (mai értéken 143 000 dollár, azaz 42 688 496 Ft) támogatást összekalapoznia, így 1902-ben megkezdődhetett a kísérletsorozat.

Dr. Harvey Wiley portréja Forrás: Wikimedia Commons

Könnyedén összeállt a Méregosztag

Wiley vállalkozása cseppet sem volt veszélytelen, sőt, józan szemmel nézve talán kissé őrültnek mondható: 12 férfira volt szüksége, akik hajlandóak kockázatosnak vélt anyagokkal tömni a szervezetüket (a kísérletben nem engedték nők részvételét). Legnagyobb meglepetésre jelentkezőkből nem volt hiány, a csoport hamar összejött.

A média találóan csak „Méregosztagnak" nevezte őket.

A résztvevőknek arra kellett vállalkozniuk, hogy hat hónapon keresztül azt az ételt eszik, amit eléjük raknak, az esetleges egészségkárosodásért pedig sem Wiley-t, sem a kormányt nem perelhetik. Cserébe fizetést, ételt, szállást és ingyen egészségügyi ellátást kaptak munkaadójuktól.

Előzetesen mindenkinek felmérték az egészségi állapotát, majd megkezdődhetett a kísérlet. Eleinte csak kisebb adagokban adták a tartósítószert az élelemhez, majd a mennyiséget fokozatosan növelték egészen addig, míg az önkéntesek el nem kezdték érezni a káros hatásokat.

Hogy a komoly egészségkárosodást megelőzze, Wiley minden egyes új szer kipróbálása előtt változtatott a csoport összetételén.

Dr. Harvey Wiley és munkatársai Forrás: Wikimedia Commons

Depressziót és ájulást is előidéztek az adalékanyagok

Elsőként bóraxos ételt szolgáltak fel a résztvevőknek, ám az adalékanyag olyan fémessé tette a táplálék ízét, hogy végül inkább külön kapszulaként vették be azt az étkezés befejeztével.

A bórax pár hét múlva kezdte éreztetni a hatását. A résztvevőket erős fejfájások gyötörték, akadt, aki depresszióssá vált a vegyszertől. Ahogy telt az idő, a mellékhatások egyre súlyosabbá váltak, olyannyira, hogy egyesek megtagadták a kísérlet folytatását.

Még durvább hatása volt a formaldehidnek, ami akkoriban szintén egy elterjedt tartósítószer volt.

Már egy kisebb adag szó szerint a padlóra küldte az életerős férfiakat, így Wiley a biztonság kedvéért inkább leállította a kemikáliát vizsgáló tesztet.

A fenti kellemetlenségek ellenére a csoport tagjai élvezték a kísérletet, pláne az olyan adalékanyagok kipróbálását (ilyen a nátrium-benzoát is), amik nem károsították a vállalkozó szellemű ínyencek egészségét.

Bórax. A vegyületet egykor széles körben alkalmazták adalékanyagként Forrás: Wikimedia Commons

Kudarcot vallott az élelmiszeripari cégek mesterkedése

Wiley minden követ megmozgatott, hogy a projekt minél nagyobb publicitást kapjon. Az elegáns ruhába öltöztetett kísérleti alanyok és a pompás fogások remekül mutattak az újságok címlapjain, a médiát azonban inkább a káros adalékanyagok érdekelték, nem a veszélytelenek.

Az élelmiszeriparban érdekelt személyek nem meglepő módon rossz szemmel nézték Wiley ténykedését; mindent megtettek, hogy hiteltelenítsék a kémikust, és visszatartsák eredményei nyilvánosságra hozatalát. Törekvéseik szerencsére rendre kudarcot vallottak.

Előtérbe került az élelmiszerbiztonság kérdése

Az eredmények publikálását követően születhetett meg 1906-ban az úgynevezett Tiszta Élelmiszer és Gyógyszer Törvény vagy sokak által szimplán csak Wiley-törvényként emlegetett jogszabály.

A rendelet alapján minden gyártó köteles feltüntetni az adott termék összetevőit, hogy a vásárlók tisztában legyenek azzal, mit visznek a szervezetükbe.

Grafika a Tiszta Élelmiszer és Gyógyszer Törvény elfogadásáról Forrás: Wikimedia Commons

Wiley kísérletei 1907-re fejeződtek be. Munkája nemcsak az élelmiszerbiztonság kérdését helyezte előtérbe, de hozzájárult az amerikai Élelmiszer- és Gyógyszerengedélyeztetési Hivatal (Food and Drug Administration, rövidítve FDA) megalapításához.