„Én saját magam nője vagyok."
(Evita Perón)
Maria Eva Ibarguren Duarte egy törvénytelen viszony ötödik gyermekeként jött a világra 1919. május 7-én az argentínai Los Toldos kisvárosában. Tehetős földbirtokos apjának egy másodpercre sem felelt meg a hagyományos életmód,
Juan Duartének ugyanis kettő családja volt:
az egyiket a felesége, Adela D'Huart és törvényes gyermekei képviselték; míg másikat a szeretője, a baszk származású háztartási alkalmazottjaként dolgozó Juana Ibarguren és közös utódaik.
A férfi a nyilvánosság előtt sem titkolta, hogy kettős életet él. És bár igyekezett megosztani idejét és anyagi forrásait a két családja között, végül mégis elhagyta a szeretőjét és közös gyerekeiket.
Törvénytelen utódként Eva nem viselhette apja nevét és örökséget sem remélhetett, amikor Juan Duarte meghalt egy autóbalesetben.
Nehéz idők, szegénység, és a nélkülözés évei következtek apja halála után. Eva azonban ezt nem fogadta el a sorstól, és tizenöt évesen otthagyta az iskolát, hogy Buenos Airesbe menjen szerencsét próbálni.
A nagyvárosba érkező vonzó és bájos Evita viszonylag gyorsan talált magának munkát. Az iskolai színkör lelkes tagjaként a nagyvilági életről álmodozó Eva színésznőként kapott állást a fővárosban. Először 1935-ben lépett színpadra, de a nyúlfarknyi alakítása nem bizonyult túl emlékezetesnek a közönség számára.
Alacsony költségvetésű filmekben kapott kisebb szerepeket, ám a valódi színésznői karrierről álmodozó Eva hamarosan rájött, hogy nem ezen az úton kell járnia.
A jelentéktelen filmes szereplések miatt alacsony volt a gázsija, ezért elment egy rádiós meghallgatásra a Radio Belgranonhoz,
ahol kedves hangja, lelkesítő stílusa miatt azonnal a hallgatók kedvencévé vált.
Olyan híres történelmi alakokat formált meg, mint II. Katalin orosz cárnő, I. Erzsébet angol királynő, Maria Walewska lengyel grófnő (Napóleon szeretője), vagy a színésznő Sarah Bernhardt.
Hamarosan olyan jól keresett, hogy nem csak egy csinos apartmant tudott vásárolni, hanem megtudta alapítani a saját vállalkozását is, amelyben rádióműsorok gyártásával foglalkozott.
Az alig húszéves Eva mindössze négy év alatt kényelmes és biztonságos életet teremtett magának.
A nő élete 1944. január 22-én változott meg örökre, amikor találkozott a nála majdnem kétszer idősebb Juan Perón ezredessel. A férfi a Buenos Aires-i Luna Park stadionban szervezett egy jótékonysági gyűjtést a januári, San Juan-i földrengés áldozatai számára.
Az argentin katonai junta egyik befolyásos vezetőjének népszerűségét a népjóléti programja alapozta meg, Perón egyre erősebb politikai és katonai hatalmához pedig nem fért kétség. Juan Perón hadügyminiszerként és alelnökként tevékenykedett a Ramírez elnököt puccsal megbuktató Farell elnök alatt.
Szinte azonnal egymásba szerettek és hamarosan össze is költöztek.
Amikor a férfi növekvő népszerűségétől rettegő kormány egy hatalmi harc során 1945-ben elítéltette, majd börtönbe vetette a férfit, Eva mozgósította Perón támogatóit, tárgyalt az ország legfontosabb szakszervezeteinek vezetőivel, és tüntetésre hívta őket a Plaza de Mayo-ra, ahol a tömeg Perón szabadon bocsátását követelte.
Miközben október 17-én az ország a Peronistast (a lojalitás napját) ünnepelte, két-háromszáz ember sikerrel tüntetett:
Juan Perónt szabadon engedték, és néhány nap múlva október 22-én a pár titokban házasságot kötött.
Buenos Aires északi részére költöztek és megállapodtak, hogy együtt fognak dolgozni Argentína jólétéért.
Juan Perón 1946-ban úgy döntött, hogy indul az ország elnöki posztjáért. Eva, mint a leendő „First Lady" szakított a hagyományokkal, és a férje oldalán tevékenyen részt vett illetve kulcsszerepet játszott a kampányban.
Rádióműsorokban népszerűsítette férjét, fáradhatatlanul járta a vidéket, és szónoklataiban Perónt éltette.
Ő volt az első olyan politikus-feleség Argentínában, aki maga is megjelent a nyilvánosság előtt a férje mellett, az emberek pedig úgy érezték, hogy a nő egy közülük, aki valóban sokat tett sorsuk jobbra fordításáért.
Perón pártja az 1946. február 26-i választásokon 52 százalékkal abszolút többséget szerzett, a győzelem eredményeként az ezredes június 4-én Argentína elnöke lett. Evát a nép akkoriban már csak Evitaként emlegette és ezrek rajongtak érte.
Hírneve és varázsa lassan elérte Európát is.
A következő évben meglátogatta Spanyolországban Francisco Franco tábornokot , spanyol elnököt,
Olaszországban felkereste a pápát, de találkozott Franciaország és Portugália elnökeivel,
valamint a monacói herceggel is.
Látogatása során tanúbizonyságát adta kitűnő szónoki képességének, és azt üzente,harcol azért, hogy a szegények kevésbé szegények, és a gazdagok kevésbé gazdagok legyenek.
A szívek királynőjének is nevezett Evita valóságos nemzeti intézménnyé, a szegények és kisemmizettek bálványává vált, aki könyveket és ruhákat osztogatott a rászorulóknak, emellett ingyenes kórházakat, iskolákat, árvaházakat hozott létre.
Az európai sajtó közben nem csak a nemes cselekedeteiről és a szívhez szóló beszédeiről tudósított, hanem a divatos öltözködéséről is.
Evita ugyanis a legújabb párizsi divatnak hódolt
és előszeretettel hozatta a francia fővárosból a bundáit, ékszereit és a mindennapi viseleteként híressé vált kosztümjeit.
Nőként nem csak aktívan politizált, hanem
elsőként mutatkozott nyilvánosan nadrágban, ami akkoriban komoly megbotránkoztatást jelentett.
Még Angelo Giuseppe Roncalli püspököt (a későbbi XXIII. János pápát) is lenyűgözte az elegáns, ám törékeny nő, aki fáradhatatlanul dolgozott a szegényekért. Felkerült a Time magazin címlapjára, amelyben részletesen írtak a múltjáról és a választási kampányban játszott fontos szerepéről.
Nem sokkal a választások után Argentína törvényt fogadott el, amelyben szavazati jogot biztosított a nőknek. Az ország női lakossága már 1910 óta küzdött ezért, amiért is a nők Evitának mondtak köszönetet. A First Lady azonban nem pihent:
1948-ban létrehozta az Eva Perón Alapítványt, amlynek az argentin szegények megsegítését tűzte ki céljául.
A szervezet első, tízezer pesós adománya magától Evitától érkezett, amit a későbbiekben a kormány, a szakszervezetek és a magánadományozók támogattak.
Az alapítvány sokat segített Argentína szegényein,
akik az alapítványnak köszönhetően minden évben több százezer cipőt, főzőedényt és varrógépet kaptak Evita közbenjárására a kormány rendezte az idősek nyugdíját, a szegényeknek lakhatást biztosítottak, gyarapították az iskolák és könyvtárak számát.
Az alapítvány több ezer munkavállalót foglalkoztatott és lassan önálló vállalkozássá nőtte ki magát, amelyet a katolikus egyház is szívvel-lélekkel támogatott. Később a lottó- és mozijegy bevételek egy részét is felajánlották az alapítvány megsegítésére.
Evita maga felügyelte a munkát, és személyesen találkozott a szegényekkel.
Soha nem felejtette el, hogy honnan jött és időközben csendesen legendává, szinte mitikus lénnyé, egy angyallá vált a nép szemében.
Nem csoda, hogy mind az alapítványnál végzett munka, mind a nők szavazati jogának a kivívása jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy férjét 1952-ben újraválasztották, ezúttal már 63 százalékos többséggel.
Evita alelnöknek jelöltette magát, és az ezt bejelentő gyűlésre nem kevesebb, mint kétmillió ember gyűlt össze.
A társadalom felsőbb osztályának tagjai, valamint a katonaság képviselői azonban viszolyogtak annak a lehetőségétől, hogy Perón esetleges halála esetén egy „egykori színésznő" vezesse az országot.
Az 1951. augusztus 22-én megrendezett nagygyűlésen Evita végül visszalépett az alelnöki jelöltségtől, és azt mondta az őt imádó tömegnek,
az egyetlen célja, hogy a férjét segítse és a szegényeket szolgálja.
A valóságban betegsége és a hadsereg nyomása miatt lépett vissza, ám kárpótlásul megkapta a „nemzet szellemi vezetője" címet.
Evita Perónnál egy évvel korábban méhnyakrákot diagnosztizáltak és a 36 kilósra fogyott asszonyt kibírhatatlan fájdalmak gyötörték.
Utolsó nyilvános szereplése férje második elnöki beiktatásán volt a Casa Rosada erkélyén, majd néhány héttel később, 1952. július 26-án meghalt. Mindössze 33 éves volt.
A hírre gyászba borult Argentína, a testét bebalzsamozták és üvegkoporsóba helyezték. A ravatalhoz három hétig zarándokoltak az emberek.
Halálakor a New York Times ezt írta róla: „kíméletlen, fáradhatatlan, intelligens és szép nő volt".
Hosszú kálvária után, csak 1973-ban, Juan Perón halála után helyezték végső nyugalomra a Duarte családi kriptában.