„Kapitány, Ön még nagyon fiatal és tapasztalatlan, de annyit azért tudhat, voltak olyan ügyeink, amelyekről vállaltuk, hogy soha sem fogunk beszélni, és ezek egyike a K-129-es elvesztése"
(Pjotr Navojcsev szovjet tengernagy Peter Huchthausen sorhajókapitánynak, az Egyesült Államok moszkvai nagykövetsége tengerészeti attaséjának a K-129-es ügyéről, 1987-ben)
Még el sem oszlott a második világháború vérzivataros füstje, amikor az angolszász és szovjet Hitler-ellenes szövetség építményén megjelentek az első vészjósló repedések. Franklin D. Roosevelt amerikai elnök 1945. április 12-én bekövetkezett halála után az elhunyt elnök örökébe lépő Harry Truman az elődjéhez képest sokkal bizalmatlanabbul szemlélte „Joe bácsi", vagyis Sztálin egyre leplezetlenebb európai befolyásszerző törekvéseit.
Roosevelt, – a következetesen reálpolitikát folytató angol szövetségesével, Winston Churchill-el szemben – mély meggyőződéssel hitte,
hogy a háborús szövetség pozitív irányba fogja fordítani a Kreml politikáját,
a Harmadik Birodalom bukása után.
Churchillnek mindig is az volt a meggyőződése, hogy Sztálin egy olyan aljas rendszer élén álló ördögi tirannus, akivel csak a közös rossz, Adolf Hitler legyőzése érdekében szabad együttműködni.
Roosevelt, William Christian Bullit moszkvai amerikai nagykövet prófétai jóslatára, miszerint a háború után Sztálin vörös amőbaként fog ráfolyni Európára, - Churchill hasonló álláspontját is kritizálva –, a következőket válaszolta:
„Én úgy érzem, hogy Sztálin nem ilyen ember. ... és azt hiszem, hogy ha mindent megadok neki, amit csak tudok és semmit nem kérek érte cserébe, noblesse oblige, nem fog elfoglalni semmit és együtt fog működni velem egy demokratikus és békés világért."
1945 nyarára végérvényesen kiderült, hogy Roosevelt súlyosan tévedett,
és a „vörös amőba" valóban elnyeléssel fenyegeti Európa szovjet megszállás alá került részeit.
A jaltai rendszer aláásásával fenyegető és egyre szemérmetlenebb szovjet hatalmi nyomulás hatására, Harry Truman elnök 1947. március 12-én a Kongresszus előtt elmondott beszédében
meghirdette a róla elnevezett feltartóztatási doktrínát.
Truman határozottan kijelentette, hogy az Egyesült Államok a második világháború után kialakult status quo erőszakos megváltoztatására tett bármilyen további kommunista kísérletet a leghatározottabban, ha kell, akár fegyveres erővel is megakadályozza a jövőben.
Truman beszédével vette kezdetét a négy és fél évtizedig tartó hidegháború, a szuperhatalmi szembenállás nem egyszer újabb világháború kitörésével fenyegető korszaka.
1949-ben az első szovjet kísérleti atomrobbantás sikeres végrehajtásával megszűnt az Egyesült Államok atommonopóliuma. Miután a Szovjetunió is atomhatalommá vált, új szakasz kezdődött a kölcsönös elrettentés kényes egyensúlyának fenntartásában: a nukleáris fegyverkezési verseny időszaka.
Az Egyesült Államok az 1950-es évek elején még nem rendelkezett pontos információkkal a Szovjetunió tényleges katonai erejéről, valamint valós nukleáris arzenáljáról.
Washington több területen is jelentősen túlértékelte a Kreml jelentette nemzetbiztonsági illetve háborús fenyegetést, nem kis részben - és tegyük hozzá, hogy igencsak ironikus módon – a náci katonai hírszerzés egykori főnöke, Reinhard Gehlen jóvoltából.
A második világháború éveiben Gehlen vezérőrnagyhoz tartozott a keleti fronton folytatott katonai felderítés irányítása.
Az oroszokon kívül senki sem ismerte olyan jól a Vörös Hadsereg valós erőviszonyait, mint Gehlen tábornok. A Wehrmacht hírszerző főnökeként ő irányította a szovjet hátországban kiépített ügynökhálózatot is, ennek köszönhetően pedig számos bizalmas információhoz sikerült hozzájutnia.
A háború végén az okos Gehlen már a jövőjére gondolt: a legértékesebb hírszerzési dokumentumokról fotómásolatokat készített, és azokat Németország nyolc különböző városában rejtette el.
Reinhard Gehlen a náci Németország 1945. május 8-i kapitulációja után feladta magát az amerikaiaknak, akikkel titkos alkut kötött:
a szabadságáért cserébe átadta nekik a Vörös Hadseregről gyűjtött dokumentumok másolatait.
Mivel 1945 nyarán már jól érezhetően fújdogált a közeledő hidegháború hűvös előszele, Gehlen és néhány korábbi munkatársa – legfelsőbb szintű jóváhagyással - az amerikai katonai hírszerzés zsoldjába lépett. Gehlen-nek, az egykori náciból lett amerikai hírszerzőnek 1949 után
elsősorban a szovjet nukleáris fegyverkezésről kellett információkat szereznie, ekkor már a CIA hírszerzőjeként.
Valószínűleg sohasem fog kiderülni, hogy vajon szándékosan-e vagy sem, de
Gehlen erősen eltúlzott adatokat szolgáltatott a Szovjetunió nukleáris arzenáljáról.
Gehlen információinak igen komoly szerepük volt abban, hogy az Egyesült Államok kormánya az 1950-es évek elejétől rendkívül erőteljes nukleáris fegyverkezésbe kezdett.
Az 1950-es évektől kibontakozó szuperhatalmi fegyverkezési versenyben az USS Nautilus atommeghajtású tengeralattjáró 1954-es szolgálatba állításával az Egyesült Államok fontos lépéselőnybe került a Szovjetunióval szemben.
Az első olyan atommeghajtású tengeralattjáróval, amely képes volt a fedélzetéről nukleáris robbanófejjel felszerelt ballisztikus rakéták célba juttatására is, 1959-ben szerelték fel az amerikai haditengerészetet.
Ez minden korábbinál komolyabb hadászati fenyegetést jelentett a Szovjetunió számára, hiszen az atomreaktorral hajtott búvárhajó gyakorlatilag korlátlan ideig cirkálhatott a víz alatt, ezért a tengeralattjáróról indítható nukleáris rakétákat képes volt előre felderíthetetlen helyről kilőni.
A szovjet vezetés gyors léptekkel igyekezett behozni ezt a számára veszélyes hátrányt.
A Projekt 629 kódnevű (a NATO felderítésben Golf-II elnevezéssel nyilvántartott) hagyományos dízel-elektromos meghajtású, de nukleáris robbanótöltetet hordozó ballisztikus rakéták indítására alkalmas hajóosztály első egységét 1958-ban bocsátották vízre.
Ehhez az osztályhoz tartozott az 1960-ban szolgálatba állított, 94,5 méter hosszú, 8,5 méter széles és 2 700 tonna vízkiszorítású K-129-es is, amely a Szovjet Csendes-óceáni Flotta 15. tengeralattjárós századába sorolva a kamcsatkai Rijbacsij Haditengerészeti Bázison állomásozott.
Az 1960-as években a csendes-óceáni flotta kötelékében nyolc Golf-II osztályú ballisztikus rakétahordozó-tengeralattjáró szolgált, Rudolf A. Golsov ellentengernagy parancsnoksága alatt.
1967-ben a 722-es oldalszámot viselő K-129 két, egyenként hetven napig tartó bevetésen vett részt, Vlagyimir I. Kobzar első osztályú tengerészkapitány irányítása alatt.
A K-129 1968. február 24-én futott ki harmadik, titkos bevetésére éles nukleáris fegyverekkel a fedélzetén.
A rendelkezésre álló adatok szerint a szovjet búvárhajónak május 5-én kellett volna visszatérnie kamcsatkai anyakikötőjébe. A K-129 küldetésének valódi célját mind a mai napig teljes homály fedi, a későbbi hivatalos szovjet indokolás szerint az egység „gyakorlatozás" céljából futott ki a Csendes-óceánra.
A kifutás után, már a nyílt tengeren, a K-129 elvégezte az előírt mélymerülési próbákat. Kobzar kapitány rádión jelentette, hogy az összes műszaki tesztfeladatot rendben végrehajtották, és a búvárhajó rendszereiben sehol sem észleltek meghibásodást, ezért a K-129 elkezdi a küldetés teljesítését.
A tengeralattjárónak akkor kellett volna ismét bejelentkeznie, amikor keresztezi a 180. délkört, de az útvonalterv szerint számított időpontban a K-129 fedélzetéről nem érkezett semmilyen üzenet a hadműveleti központba.
A csendes-óceáni flotta kamcsatkai bázisán akkor kezdtek el erősen aggódni, amikor a K-129 két további előírt rádiós bejelentkezést is elmulasztott.
Golsov ellentengernagy elrendelte a rádiócsend megszakítását, és jelentkezésre utasította a K-129 kapitányát, de mindhiába, a vevőkészülék néma maradt.
Március harmadik hetében a Szovjet Csendes-óceáni Flotta vlagyivosztoki főparancsnoksága eltűntnek nyilvánította a K-129-et,
és azonnali hatállyal elrendelte a kutató-mentő akciót,
a haditengerészeti légierő és a flotta felszíni egységeinek bevetésével.
Már most érdemes megjegyezni, hogy a keresést a Kamcsatka-félsziget és Vlagyivosztok közötti területre koncentrálták, holott mint később kiderült, a K-129 ettől sokkal távolabb, a Hawaii-szigetek közelében volt délen.
1968. március 8-án az Egyesült Államok haditengerészetének SOSUS hidrofonos mélyvízi lehallgató rendszere erős víz alatti detonációt észlelt a Hawaii-szigetcsoporthoz tartozó Oahutól északnyugatra.
A tenger alatti robbanás lökéshullámait egy, a térségben operáló amerikai oceanográfiai kutatóhajó műszerei is detektálták.
A csendes-óceáni flotta Pearl Harbor-i parancsnokságán már napok óta szoros megfigyelés alatt tartották a Hawaii felé közeledő búvárhajót.
Az amerikai flottaparancsnokságot ugyanis rendkívül aggasztotta az ekkor még azonosítatlan, de szovjetnek vélelmezett tengeralattjáró fenyegető közeledése.
Amikor a hidrofonos lehallgató rendszer március 8-án hatalmas mélyvízi robbanást észlelt, az amerikai haditengerészet operátorai azonnal rájöttek, hogy az ismeretlen eredetű detonáció a Hawaii-szigetek felé lopakodó tengeralattjárón történt.
A haditengerészet kiértékelő tisztjei a SOSUS adatai alapján eleinte nem tudták pontosan meghatározni a detonáció koordinátáit,
de biztosak voltak abban, hogy az erős robbanás a szovjet tengeralattjárón következett be, és senki sem élhette túl a katasztrófát.
Ám rövidesen az egyik elemzőnek a SOSUS, valamint a már említett oceanográfiai kutatóhajó adatai alapján mégiscsak sikerült behatárolnia a katasztrófa lehetséges területét.
A szovjet hadiflotta kutatóegységeit korántsem kísérte ilyen szerencse, egyszerűen azért, mert rossz helyen keresték az elveszett tengeralattjárójukat. Újabb elgondolkodtató tény:
a szovjet flottaparancsnokságnak fogalma sem volt arról, hogy merre lehet a K-129,
pedig az eredeti műveleti tervben pontosan meghatározták a tengeralattjáró útvonalát.
Senki sem tudta – illetve mindmáig nem derült ki a bizonyosság szintjén -, hogy a K-129 vajon miért tért le az eredeti irányvonaláról, és közelítette meg Hawaiit, az amerikai csendes-óceáni flotta egyik legfontosabb bázisát. Miután az elveszett tengeralattjáró felkutatására tett szovjet erőfeszítések kudarcba fulladtak, leállították a keresést.
Nem így az amerikaiak, akik a K-129 balesetét soha vissza nem térő alkalomnak tartották ahhoz, hogy a tengeralattjáró roncsának pontos lokalizálása és kiemelése után szovjet ballisztikus atomrakétákhoz, nukleáris robbanófejjel felszerelt torpedókhoz, titkos kódkönyvekhez, korszerű kódgépekhez és egyéb értékes technikai felszerelésekhez juthassanak.
A roncs megszerzésének terve több szempontból is rendkívülinek számított.
Mindenekelőtt a K-129 nemzetközi vizeken süllyedt el, ahol változatlanul kiterjedt rá a szovjet állam felségjoga.
Az is nyilvánvaló volt, hogy ha és amennyiben a szovjet kormány megneszeli az amerikai hírszerzés tervét, azt a Kreml ellenséges cselekedetnek fogja minősíteni, ami a hidegháború feszült légkörében kiszámíthatatlan következményekkel járhatott. Tehát rendkívül nagy volt a politikai kockázat, de a lehetőség is,
mert a roncs megszerzésével felbecsülhetetlen értékű, stratégiai jelentőségű információkhoz juthatott hozzá az amerikai katonai hírszerzés.
A tervezett akció rendkívül kényes külpolitikai aspektusai miatt a Fehér Ház, személyesen Johnson elnök adott engedélyt a művelet kivitelezéséhez.
Az előre kalkulálható politikai bonyodalmakon kívül
a terv technikai kivitelezése sem látszott egyszerűen megoldható feladatnak.
A Jennifer Project kódnevet kapott titkos akció keretében – amelyet az Office of Underwater Warfare, vagyis a Tengeralatti Hadviselés Hivatala koordinált – első lépéseként meg kellett találni a K-129 roncsát.
A keresésre a haditengerészet ilyen célra speciálisan felszerelt USS Halibut atommeghajtású tengeralattjáróját jelölték ki, amely egy felszíni, oceanográfiai kutatóhajónak álcázott egységgel, az USNS Mizar-ral együtt futott ki Pearl Harborból a K-129 maradványainak felkutatására, 1968 májusában.
Több hétig tartó keresés után, 1968. június 15-én az USS Halibut 5200 méteres mélységben megtalálta a K-129 roncsát. Az amerikai tengeralattjáró fedélzetéről mélybe eresztett távirányítású robotkamerák
közel 20 ezer felvételt készítettek a mélytengeri fenéksíkságon oldalára dőlve fekvő szovjet búvárhajóról.
A roncs sokkal jobb állapotban volt a vártnál, csak a parancsnoki torony előtt tátongott egy több méter széles, belső robbanás miatt keletkezett lék. Ezt a sérülést leszámítva, a tengeralattjáró törzse többé-kevésbé épségben maradt.
A felvételek elemzése azonban feltárt egy döbbenetes tényt is: az orrfedélzeten elhelyezett három rakétasilóból kettőnek nyitva volt a fedőnyílása,
azaz a szovjet tengeralattjárót akkor semmisítette meg az ismeretlen eredetű detonáció, amikor a nyomok alapján éppen rakétái kilövésére készült.
A felvételeken jól látszott a kettes silóba beszorult, nukleáris robbanófejjel felszerelt és eldeformálódott egyik rakéta is.
A lékhez közeli rakétasiló fedele azonban furcsa módon zárva maradt.
Mindez rendkívül komoly, máig megválaszolatlan kérdéseket vet fel a K-129 titkos küldetését illetően. Az USS Halibut felderítő munkája nyomán egyértelművé vált, hogy a több mint öt kilométeres mélységben fekvő roncs kiemeléséhez minden korábbi elképzelést meghaladó technikai bravúrra lesz szükség.
Az elsüllyedt szovjet tengeralattjáró kiemelését nemcsak szinte megoldhatatlan technikai, hanem rendkívül súlyos politikai problémák is kísérték. A szovjet tulajdonban álló, féltett katonai titkokat őrző roncs kiemelése
a nemzetközi jog alapján illegális cselekednek számított,
aminek a hidegháborús szembenállás logikája alapján kiszámíthatatlan világpolitikai következményei lehettek.
A demokrata párti Johnson elnök választási veresége után a kényes döntés már az 1969 januárjában hivatalba lépett Nixon-adminisztrációra maradt.
Richard Nixon elnök nem sokat habozott, nemzetbiztonsági főtanácsadója, Henry Kissinger határozott javaslatára zöld utat adott a minden szempontból roppant kényes műveletnek, amelynek megszervezését Richard Helms, a CIA akkori főigazgatójának követelésére elvette a haditengerészeti hírszerzéstől, és a Központi Hírszerző Ügynökség hatáskörébe utalta.
Az elnök döntésével kezdődött el a hidegháború történetének egyik legtitkosabb és legdrágább akciója, a híres-hírhedt Jennifer Project. A CIA technikai szakértői hosszas fejtörés után sem találtak épkézláb megoldást az 5200 méter mélyen fekvő K-129 kiemelésére, ezért Helms a repüléstörténet egyik leghíresebb különcének, a zseniális milliárdos-feltaláló Howard Hughes-nak adott szigorúan titkos megbízást a feladat technikai kivitelezésére.
Hughes és mérnökei 1971-ben fogtak hozzá a K-129 kiemelésének megtervezéséhez. A CIA által 1972-ben jóváhagyott terv alapján építették meg a 188 méter hosszú és 35 méter széles Glomar Challenger-t, ami papíron a mélytengeri aljzatot vizsgáló oceanográfiai kutatóhajó volt, de valójában a titkos művelet végrehajtását szolgálta.
Külső szemlélő számára láthatatlan volt a magas darukkal felszerelt „tudományos kutatásokat" végző hajó féltve őrzött titka, az elsüllyedt szovjet tengeralattjáró kiemelésére megkonstruált grandiózus szerkezet.
A Glomar Challenger szétnyitható feneke a Monopool-nak elnevezett hatalmas rakodótérbe torkollott, amelyet úgy alakítottak ki, hogy képes legyen a K-129 csaknem 100 méter hosszú törzsének befogadására.
Magát a kiemelést a Clementine kódnevű 100 méter hosszú és 30 méter széles szerkezetnek kellett elvégeznie, ami nyolc hatalmas távirányítású hidraulikus karom segítségével tudta megragadni a mélytengeri aljzaton heverő tengeralattjáró roncsát. Hosszas előkészületek után 1974 nyarán a Glomar Challenger elhajózott a K-129 hullámsírjához, hogy fedélzetére emelje az elsüllyedt tengeralattjárót.
Az akció korántsem sem számított veszélytelennek,
mert a szovjet hírszerzés gyanút fogott,
és árgus szemekkel figyeltette azt az óceáni területet, ahol a K-129 hat évvel korábban a mélybe merült.
Ráadásul a The New York Times egyik oknyomozó újságírója szintén „szimatot kapott", és arra készült, hogy a nyilvánosság elé tárja az ügyet. A szenzációt ígérő cikk csak azért nem jelenhetett meg, mert a CIA ügynökei az újságírót és a NYT főszerkesztőjét is súlyosan megfenyegették.
A titkos küldetés résztvevőit tehát nem minden alap nélkül aggasztotta egy rajtaütésszerű szovjet kommandós-akció lehetősége.
A kényes műveltethez a roncs helyzetének pontos meghatározása után, 1974. augusztus 12-én fogtak hozzá.
Az akció első fázisa teljes sikerrel járt, mert a kiemelő szerkezet „karmainak" több mint öt kilométeres mélységben sikerült megragadniuk az elpusztult tengeralattjáró törzsét.
A baj akkor következett be, amikor az óceáni aljzattól számítva már 1500 méterre felemelték a K-129 roncsát.
A tartószerkezet egyik" karma" hirtelen eltörött, a tengeralattjáró törzse pedig megroppant,
és az orrszekció mintegy 12 méter hosszú részét leszámítva, visszasüllyedt a mélytengeri fenéksíkságra – legalábbis a 2010-ben ismertetett hivatalos álláspont szerint.
Noha a Los Angeles Times oknyomozó zsurnalisztái szintén nyomra jutottak, és a híres kaliforniai újság szerkesztőségét már nem tudta elhallgattatni a CIA, de a későbbi a hivatalos nyilatkozatok ellenére sem tudni, hogy valójában mi állhat a K-129 ügyének hátterében. A K-129 dossziéja még ma is titkos.
A rejtélyes ügy megszellőztetése után mindkét szuperhatalom számára tarthatatlanná vált az „omerta", a kötelező hallgatás parancsa a nyilvánosság előtt. Moszkva a baleset okáról szűkszavúan csak annyit nyilatkozott, hogy a „gyakorlatozó" K-129 elsüllyedését „valószínűsíthetően" a Skate-osztályú USS Swordfish atommeghajtású tengeralattjáróval történt ütközés okozta.
Washington hivatalos álláspontja szerint a K-129 pusztulása viszont hidrogénszivárgás, illetve az annak nyomán fellépő robbanás miatt következett be.
A nem túl bő lére eresztett hivatalos nyilatkozatok a K-129 balesetével kapcsolatos legkényesebb kérdésekre azonban sohasem adtak választ.
Az egyik ilyen megválaszolatlan kérdés, hogy a K-129 vajon kinek a parancsára, és miért közelítette meg az amerikai csendes-óceáni flotta legfontosabb hadikikötőjének és haditengerészeti repülőtereinek otthont adó Hawaii-szigeteket.
A rendelkezésre álló információkból csak annyit lehet leszűrni, hogy a K-129 eredeti bevetési parancsa a Kamcsatka-félsziget és Vlagyivosztok közötti tengerszakaszt jelölte ki a tengeralattjáró műveleti területének.
A K-129 utolsó tartózkodási pontja viszont annyira távol esik ettől, hogy azt nem lehet holmi navigációs hibával megmagyarázni.
Valószínű, hogy a szovjet csendes-óceáni flottaparancsnokság sem lehetett beavatva a K-129 küldetésének valódi szupertirkos céljába, erre utal legalább is, hogy az eltűnt tengeralattjárót a bevetési parancs szerinti művelet területen keresték.
Egy másik kérdés, amire mind a mai napig nincs konkrét válasz, hogy mit keresett a legénységi létszámon felül további 12 ember a fedélzeten, kik voltak ők, és milyen minőségben vettek részt a K-129 utolsó, balvégzetű bevetésén?
Az állománytábla szerint 83 fő szolgált a tengeralattjáró fedélzetén, azt viszont a szovjet hatóságok is elismerték, hogy összesen 95-en vesztették életüket a balesetben. A harmadik elgondolkodtató körülmény, hogy
a detonáció pillanatában miért volt legalább kettő nukleáris rakéta tűzkész állapotban
a K-129 fedélzetén, amit az USS Halibut mélytengeri robotkameráinak a nyitott rakétasilókról készített felvételei bizonyítanak.
A K-129 összesen három, nukleáris robbanófejjel felszerelt R-21 típusú ballisztikus rakétát hordozott, de egyes beszámolók szerint ezeket lecserélték, és 1968-ban a már sokkal nagyobb hatótávolságú valamint pusztítóbb, egyenként 1 megatonnás SS-N-5 „Serb" kódnevű rakétákkal rendelkezett.
Kenneth Sewell csaknem fél évszázaddal a K-129 rejtélyes pusztulása után, 2005-ben megjelent, és igen nagy vihart kiváltó Red Star Rouge (A gazember vörös csillag) című oknyomozó munkájában egészen döbbenetes következtetésekre jutott az elsüllyedt tengeralattjáró titkos küldetéséről.
A szerzőről érdemes tudni, hogy az Egyesült Államok haditengerészetének tisztjeként, az USS Parche atommeghajtású vadász-tengeralattjárón szolgált nukleáris mérnökként, tehát a legkevésbé sem lehet szakmai kérdésekben laikusnak tekinteni. Sewell évekig tartó oknyomozó munkával a K-129 titokzatos balesetének csaknem valamennyi elérhető forrását felkutatta, és arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy az 772-es oldalszámot viselő „Oscar-II-t" a KGB legmagasabb köreiben kifőzött rendkívül veszedelmes és cinikus terv végrehajtásához akarták eszközként felhasználni. A két kommunista nagyhatalom, a Szovjetunió és a Kínai Népköztársaság között az 1960-as évek elejére rendkívül megromlott a viszony.
Az ortodox-kommunista Mao Ce-tung a Sztálin halála után kibontakozó békülékenyebb hruscsovi reformpolitikát következetesen „revizionista elhajlásnak" minősítette, és egyre keményebben bírálta Moszkvát, ami a két nagyhatalom szakításához vezetett.
A két ország közötti feszültség az 1960-as évek második felére már úgy elfajult, hogy egyre reálisabbnak látszott egy szovjet-kínai háború kirobbanása. Kína szovjet segítséggel vált atomhatalommá, és ez a „baráti segítség" a két kommunista nagyhatalom közötti esetleges fegyveres konfliktusban a visszájára fordulhatott.
A KGB akkori, héjának számító keményvonalas főnöke, Jurij Andropov, a megbuktatott Hruscsovot váltó új első titkár, az egyébként konzervatív Leonyid Iljics Brezsnyev külpolitikáját is túlontúl puhának tartotta.
A KGB-s agytörszt Sewell szerint azon dolgozott, hogy háborút provokáljon ki a két ősellenség, Kína, valamint az Amerikai Egyesült Államok között,
ami „előnyös" lett volna a Szovjetunió számára. Az ördögi terv szerint a K-129 ennek lett volna az eszköze.
A szovjet államon belül mindenható KGB természetesen könnyen elintézhette, hogy a titkos feladattal megbízott ügynökei úgy léphessenek a K-129 fedélzetére, hogy valódi céljukról a haditengerészet vezetői se szerezhessenek tudomást.
Kenneth Sewell több körülményből is arra a következtetésre jutott, hogy a tengeralattjáró a fedélzetére felszállt KGB-ügynökök parancsára tért le az eredeti útvonaláról, és közelítette meg Hawaiit.
Amikor a K-129 elsüllyedt, kereken 327 kilométerre volt a legközelebbi, az észak-hawaii szigetlánchoz tartozó amerikai bázistól,
pontosan annyira, amennyi az akkori kínai tengeralattjárókról kilőhető atomrakéták hatósugara volt.
(A szovjet tengeralattjárók nukleáris rakétáit ekkoriban – típustól függően - 800 illetve 1600 kilométerről indították célra.)
Az USS Halibut felvételei alapján a K-129 felrobbanásának pillanatában éppen az atomrakétái kilövésére készült. Sewell konklúziója szerint így akarták kínai támadásnak álcázni a világháborúval fenyegető szörnyű akciót. És hogy miért nem sikerült mégsem a feltételezett ördögi terv végrehajtása?
Erre is megvan a hipotetikus magyarázat: a harmadik csukott fedelű rakétasiló miatt.
Akik osztják Sewell koncepcióját úgy vélik, hogy a K-129 kapitánya illetve tisztjei, akiket a KGB-ügynökök valószínűleg fegyverrel kényszerítettek a szörnyű tett végrehajtására, az utolsó rakéta silóját szándékosan nem nyitották ki, hogy a kilövés előtt kiáramló hidrogéngáz belobbantásával, a saját életüket is feláldozva akadályozzák meg az atomháború kirobbanását. Hogy így történt-e vagy sem, talán már soha nem fogjuk megtudni.