Az átlagos hullámmagasság és a szélsebesség enyhe növekedését regisztrálták a világ óceánjain a
Melbourne-i Egyetem munkatársai, akik az eddigi legnagyobb és legrészletesebb tanulmányban számoltak be a globális éghajlatváltozással kéz a kézben járó jelenségről.
A legnagyobb hatást az ötödik óceánként emlegetett Déli-óceánban (a 60. déli szélességi kör és az Antarktisz közötti víztömeg) tapasztalták.
A tanulmány harmincegy műhold és több mint nyolcvan óceáni bója adatai alapján elemezte
a kialakult helyzetet, amelyeket az eszközök 1985 és 2018 között, tehát 33 év alatt rögzítettek.
A kutatóknak végül nem kevesebb, mint mintegy négymilliárd egységnyi megfigyelésnyi adat állt a rendelkezésére.
A Déli-óceán területén kialakuló extrém szélviharok következtében percenként körülbelül másfél méterrel, de maximum nyolc százalékkal emelkedtek meg a hullámok, míg az elmúlt harminc évben a legmagasabb hullámok is „csupán” harminc centiméterrel, maximálisan öt százalékkal törtek magasabbra.
Elsőre talán ez a néhány százalék nem tűnik túl magas számnak, ám ha ez a tendencia a közeljövőben is folytatódik, akkor a bolygó éghajlatának változása jelentős hatással lesz az életünkre
– mondta Ian Young, a Melbourne-i Egyetem professzora, a tanulmány első szerzője.
Hozzátette azt is, hogy az óceáni hullámok magasságának ilyen mértékű növekedése komolyabb áradásokhoz és part menti erózióhoz vezethet, ahol a jelenség szélerőműparkokat és más, épített tárgyakat veszélyeztet.
A klímaváltozással és a bolygó felmelegedéssel kapcsolatos megfigyelések azonban egyáltalán nem lepték meg a kutatókat.
Az óriáshullámokról és pusztító viharokról szóló hírek tökéletes összhangban vannak az éghajlati modellek előrejelzéseivel és a történelmi feljegyzésekkel.
Ez utóbbiak arra utaltak, hogy a felmelegedés óhatatlanul együtt jár az egyre szélsőségesebbé váló időjárással és a viharokkal, bár ez a kapcsolat igen összetett.
A mai napig nem tudjuk biztosan, hogy mekkora szerepet játszik az éghajlatváltozás az erősödő szélsebességében és a hullámok magasságának alakulásában
– hangsúlyozta Young professzor, aki szerint az erős tengeri viharokban kialakuló, rendkívül nagy hullámok léte már régóta ismert tapasztalati tény, de a keletkezésükről keveset tudni.
Az óriáshullámok félelmetes méretéről és pusztító erejéről évszázadok óta készülnek feljegyzések, ám az észlelések csak néhány éve kezdtek el még pontosabbá válni.
Az oceanográfusok radarmérései már 30 méteres úgynevezett szörnyeteghullámot is azonosítottak.
Csak az elmúlt bő két évtized alatt több mint kétszáz, 200 méteres vagy annál is hosszabb hajó tűnt el nyomtalanul a világtengeren, és ezekkel a jellemzően tankerekkel, illetve konténerszállítókkal
a friss kutatások szerint feltehetőleg hirtelen felbukkanó óriáshullámok végezhettek.
A kutatók nem csak a globális felmelegedést hibáztatják e jelenségért, és úgy gondolják, hogy a tanulmány megállapításait „egy kicsit nehezebb extrapolálni a tágabb képre”.
Egy harminc évet felölelő időszakban még mindig nagyon jelentősek azok a természetes változások, amelyeket megfigyelhetünk a szél erőssége kapcsán
– mutatott rá Dr. Paulo Ceppi, a londoni Imperial College Grantham Intézetének kutatója.
A Déli-óceánban megfigyelt drámai változásokhoz nagy valószínűséggel az Antarktisz felett minden szeptemberben kialakuló, szezonális ózonlyuk is jelentősen hozzájárult. A heves nyári viharok ugyanis felgyorsíthatják az ózonréteg károsodását.
A Harvard Egyetem kutatói a közelmúltban meglepve tapasztalták, hogy az erős széllel és esővel járó viharok 15-20 kilométerre juttatják el a vízcseppeket. A Földet az ibolyántúli sugárzástól védő ózon megsemmisül, ha klórral vagy vízzel lép vegyi reakcióba.
A sztratoszférába jutó víz aránya növekszik, ami azonban felgyorsítja az ózonpajzs pusztulását is.
A Földet körülvevő ózonréteg az 1970-es években kezdett el vékonyodni, és az újabb mérések szerint az ózonlyukak ugyan elkezdtek zsugorodni, ám a sűrűbben lakott földrajzi szélességeken ennek ellenére sem regenerálódnak.
A legnagyobb és legalattomosabb hullámok is kicsiként kezdik. A világtengeren végigsöprő szél átlagosan három méter magas hullámokat generál, ám a pusztító viharok környezetében nem ritkák a 9-10 méteres magasságra felduzzadó hullámok sem.
A hullámok méretét több tényező határozza meg:
elsősorban a szél sebessége, a szél által mozgásba hozott vízfelszín hosszanti kiterjedése, a szélfúvás időtartama és a víz mélysége.
Átlagos tengeri időjárási feltételek mellett (friss szél) a tenger hullámainak 50–100 méter körüli a hosszúsága, a magasságuk pedig 1–1,5 méter között változik.
Az elvadult, vagy más néven szörnyeteghullámok az átlagos hullámmagasságnál sokkal nagyobbak, amelyek magassága akár kétszer-háromszor is meghaladja a „normál” hullámok magasságát.
Az óceánokon valószínűleg sokkal gyakoribbak a 30 méteres hullámok, mint azt eddig gondoltuk.
Ezeket a hullámokat a tenger többi hullámához hasonlóan jellemzően a szél hozza létre.
A 2000-es évek elején a tengerkutatók még úgy vélték, hogy az óriáshullámok kivételesen ritka jelenségnek számítanak. Hamarosan rájöttek azonban, hogy tévedtek. Ezek a rendkívül veszélyes természeti jelenségek ugyanis a korábban feltételezettekhez képest sokkal gyakrabban előfordulhatnak.
Létezésüket csak 1995-ben bizonyította be véglegesen a Draupner német olajfúró platformon rögzített lézer-altiméteres tengerszintmagassági adatsor. Egyes megközelítések szerint
az óriáshullámok egy rezonanciahatás nyomán jönnek létre,
más szóval a vihar közben a szélsebesség megegyezik a vízmozgások sebességével, és ez igen hatékony energiatovábbítást tesz lehetővé.
A legfrissebb észlelések azt is bebizonyították, hogy a tengerészekre nézve
a szörnyeteghullámok tekintetében a Déli-óceán a legalattomosabb.
Az intenzívebb viharok ott kavarognak a területen, amelyek az indiai-, csendes-óceáni és dél-atlanti térségben is terjednek. A kutatók megállapításaikat a Science tudományos folyóiratban publikálták.