A hideg óceánvízben gyorsabban alakulnak ki új halfajok

Korallzátony a Vörös-tengeren

A legmagasabb földrajzi szélességeken és a leghidegebb óceáni területeken alakulnak ki a leggyorsabban új halfajok, és nem az enyhébb környezeti feltételeket adó korallzátonyoknál - derült ki a Nature című tudományos folyóiratban publikált új tanulmányból.

Egy nemzetközi szakemberekből álló kutatócsoport a sugarasúszójú halak (Actinopterygii) osztályába tartozó több mint 30 ezer faj evolúciós kapcsolatait elemezve jutott arra a megállapításra, hogy az elmúlt több millió évben a hideg és sarkvidéki vizek halainál kétszer gyorsabb ütemben zajlott a fajképződés, mint a trópusi területeken élő halaknál.

A kutatók később az egész világra kiterjedően vizsgálták a tengeri halaknál a fajképződés ütemét. Az egyik leggyorsabb ütemű speciációt az antarktiszi jéghalaknál és rokonaiknál figyelték meg. A mérsékelt és sarkvidéki területeken többek között a menyhalaknál kifejezetten magas a fajképződés, míg a korallzátonyoknál honos ajakoshalfélék és gébfélék esetében az alacsonytól a mérsékeltig terjed a fajkeletkezés aránya.

Meglepő módon a hidegebb óceánokban több halfaj alakul ki, mint a korallzátonyokon Forrás: Elter Tamás

"Az elméletek jelentős része a gyorsabb ütemű fajképződéssel magyarázza a trópusi területek szélsőséges biológiai sokféleségét, ám ezt sosem tesztelték még a halakra vonatkozóan" - mondta Daniel Rabosky, a Michigani Egyetem evolúciós biológusa, a tanulmány vezető szerzője.

Hozzátette: "az eredményeink ellentmondanak a logikának, mivel azt mutatják, hogy a fajképződés valójában azokban a régiókban a leggyorsabb, ahol a legalacsonyabb a fajok sokszínűsége".

Az új fajok kialakulásának gyors üteme elképesztő biológiai sokféleséget eredményezhet, ám ez attól függ, hogy az új fajok közül mennyi képes a túlélésre és mennyi pusztul ki.

"Az egy adott régióban előforduló fajok száma jelzi az egyensúlyt az új fajok kialakulási és kipusztulási aránya között" - magyarázta Rabosky. Hozzátette: "a kipusztulási arány ennek a kirakósnak a hiányzó láncszeme, és egyszersmind a legnehezebben felmérhető eleme. Jelenleg fosszíliák és új statisztikai módszerek révén próbáljuk felderíteni, hogy milyen ütemben zajlik az új fajok kihalása a sarkvidéki és a trópusi területeken".