Az állat, ami a háború poklában sem hagyja magára a sérülteket

Sérültet ápol az egyik hangya

Az afrikai Matabele-hangyák szabályosan ellátják társaik harci sebesüléseit, s ezzel jelentősen javítják a sérültek túlélési esélyeit. Viselkedésük egyedülálló az állatvilágban.

A szubszaharai Afrikában elterjedten élő Matabele-hangyák (Megaponera analis) olyat tesznek, amilyet semmilyen más rovar sem: ellátják harcban megsebzett társaik sérüléseit. A kezelés ráadásul hallatlanul hatékony, hiszen elsősegély hiányában a sebesült hangyák 80 százaléka 24 órán belül elpusztul, míg az „orvosi” ellátásban részesülők mindössze 10 százalékos eséllyel halnak bele sérüléseikbe, ha a kezelést követően steril helyen tartják őket.

E megdöbbentő ténynek a bajorországi Würzburgi Egyetem (Julius-Maximilians-Universität, JMU) kutatói akadtak nyomára, és megfigyeléseiket a Proceedings of the Royal Society B című folyóirat legfrissebb számában tették közzé. A szerzők, Erik T. Frank, Merten Wehrhan és Karl Eduard Linsenmair nem ismernek más olyan rovarfajt, amelynek egyedei ápolnák sérült bajtársaikat, sőt,

véleményük szerint ez a viselkedés az egész állatvilágban példa nélkül való.

Míg a saját sérülések gondozása általános az állatok körében, a mások sebeinek ellátásáról csak pár anekdotikus beszámolót ismerünk – például egy fogságban tartott nőstény kapucínusmajomról, akit megfigyeltek, ahogy kisbabájának fejsebét ápolja.

Nem gondoltam volna, hogy hangyáknak ilyen kifinomult módjuk lehet a sebesültek gondozására, vagy hogy ez egyáltalán szükséges

– nyilatkozta Frank, aki pedig hangyaspecialistaként igazán szembesülhetett már e rovarok lenyűgöző képességeivel.

Sérültet ápol az egyik hangya Forrás: Erik T. Frank

A háború pokla

A Matabele-hangyák körében a harci sérülés nem afféle hébe-hóba előadódó balszerencse. Igen militáns fajról van szó, melynek tagjai naponta 2-4 alkalommal kirajzanak, hogy a környéken bóklászó termeszekre vadásszanak. Hosszú, 200-600 egyedből álló menetoszlopban közelítik meg a termeszeket, sok dolgozójukat megölik, és az elpusztított prédát étkezési céllal hazahurcolják saját fészkükbe.

A termeszek persze nem nézik mindezt ölbe tett kézzel: jól felfegyverzett katonáik pontosan az ehhez hasonló helyzetekre tartogatják félelmetes állkapcsaikat, amelyekkel megpróbálják elriasztani a támadókat.

A kibontakozó csatában számos hangya is elesik vagy megsérül. Gyakran előfordul például, hogy a termeszkatonák leharapják a hangyák lábait. A harcban megsebesült hangyák egy speciális vegyi anyagot választanak el, amely odavonzza a társakat, és arra készteti őket, hogy visszacipeljék a sérültet a fészekbe. Erről a mentőszolgálatról Frank már írt egy tavalyi cikkében – és pont ez volt, ami felkeltette az érdeklődését a további részletek iránt.

Forrás: 2011/Erik T. [email protected]

„Hangyakórházak”

A würzburgi biológusok tehát végig akarták követni az eseményeket: kíváncsiak voltak, vajon mi történik azután, hogy a sérültet társai hazaszállítják a fészekbe. Megfigyelésük terepéül az Elefántcsontpart északnyugati részén fekvő Comoé Nemzeti Park kutatóállomását választották, ahol átlátszó borítással fedett mesterséges fészket építettek a hangyák számára, hogy infravörös kamerájukkal kikémlelhessék az ízeltlábúak magánügyeit.

Kiderült, hogy a hangyák pórul járt társaikat csápjaikkal alaposan átvizsgálják, majd nyitott sebeiket kitartóan, olykor akár négy percen át is intenzíven „nyalogatják”, már amennyire ez a tevékenység kompatibilis a hangyák szájberendezésével.

„Feltételezzük, hogy ezzel megtisztítják a sebet, sőt, talán nyálukkal még valamilyen antimikrobiális anyagot is a sebbe juttatnak, amivel csökkentik a bakteriális- és gombafertőzések kockázatát” – vélekedik Frank.

A súlyos sérült nem akarja, hogy megmentsék

A JMU Biológiai Központjának kutatói egyéb izgalmas tényekre is fényt derítettek a Matabele-hangyák mentőszolgálatával kapcsolatban. Azok a súlyos sérültek például, akik öt vagy mind a hat lábukat elvesztik a csatában, nem kapnak segítséget a harcmezőn. A döntést, hogy kit mentsenek és kit hagyjanak hátra, sajátos módon nem a mentők, hanem maguk a sebesültek hozzák meg. A könnyebb sérülést szenvedett hangyák mozdulatlanok maradnak, és még be is húzzák maradék lábaikat, hogy megkönnyítsék a szállítást. A súlyos sebesültek viszont vadul vergődnek, amivel kimondottan akadályozzák a segítők munkáját. „Egyszerűen nem működnek együtt segítőikkel, aminek az lesz az eredménye, hogy végül faképnél hagyják őket” – magyarázza Frank. Így a reménytelen esetek maguk gondoskodnak arról, hogy kolóniájuk ne fektessen felesleges energiát a mentésükbe.

Azok a sérültek azonban, amelyek még esélyt éreznek a gyógyulásra, sokkal lassabban mozognak a szokásosnál, amint potenciális megmentőik feltűnnek a színen.

Ezzel a viselkedéssel valószínűleg növelik annak esélyét, hogy a menetoszlopban hazafelé igyekvő társaik észrevegyék őket, de az is lehetséges, hogy a segítők könnyebben lokalizálják a „ments-meg-engem" szagjel forrását, ha az nem mocorog túlságosan.

A sebápoló magatartás felfedezése számos újabb kérdést vet fel. Hogyan ismerik fel a hangyák, pontosan hol sebesült meg a társuk? Honnan tudják, mikor hagyják abba a seb ellátását? És vajon a kezelés pusztán megelőző jellegű, vagy egy már fennálló fertőzés leküzdésére is alkalmas? Frank immár a svájci Lausanne-i Egyetemen folytatja e részletek feltárását, ahol würzburgi doktori fokozatának friss megszerzése után posztdoktori kutatóként helyezkedett el.