A DNS-metiláció során metilcsoportok (-CH3) kapcsolódnak a DNS-hez, be- vagy kikapcsolják a géneket, és szabályozzák a génkifejeződés (génexpresszió) mértékét. A metiláció változása arra utal, hogy az űr módosítja annak módját, hogyan dolgozzák fel sejtjeink a genetikai információt.
A kutatásban résztvevő genetikuscsoport egyik tagja, Christopher Mason szerint a génkifejeződés robbanásszerű változásokat mutat abban a pillanatban, amikor az ember kijut az űrbe. „A kutatás során azt találtuk, hogy sok ezer gén ki- és bekapcsolása változott meg.
A módosulás abban a pillanatban bekövetkezett, amint az asztronauta kiért az űrbe, a fokozott génaktivitás pedig ideiglenesen a visszatérés után is megamaradt"
– tette hozzá.
Különböző űrutazáson és Földön maradt emberek tulajdonságainak összehasonlítása elég kétséges eredményekre vezet. Éppen ezért a NASA 2015-ben egyedülálló kísérletbe kezdett, amikor egy ikerpár egyik tagja, Scott Kelly űrutazáson vett részt, míg másikuk, Mark Kelly a Földön maradt.
Scott Kelly 340 napot töltött folyamatosan az űrben 2015 és 2016 között, és egész életében összesen 520 napot volt távol a Földtől. Testvére, Mark Kelly, aki szintén űrhajós, 54 napot töltött az űrben több különböző küldetés folyamán 2001 és 2011 között.
A kutatás során az ikerpárnál négy fő tulajdonságot vizsgáltak: az űrrepülés élettani hatásait, azt, hogy a mikrogravitációs környezet miként hat a belső szervekre, különös tekintettel a szívre és az agyra. Továbbá elemezték az észlelésben és a gondolkodásban bekövetkező változásokat, a bélrendszerben élő mikroorganizmusokat ért hatásokat, végül pedig a genetikai eltéréseket a két férfi között.
A teljes tanulmány publikálása egyelőre még várat magára, előzetes részeredmények viszont már elérhetőek.
Kiderült például, hogy az űrben töltött év alatt Scott telomerjei – a kromoszómák végén elhelyezkedő védősapkák – meghosszabbodtak a fehérvérsejtjeiben a testvéréihez viszonyítva.
Ez azért furcsa, mert jelenleg a telomer hosszúságát gondolják az egészség és a hosszú élet egyik legfontosabb jelzőjének. Minden egyes alkalommal, amikor a sejtek osztódnak, a telomerjeik rövidebbek lesznek, míg eljutnak addig a pontig, hogy a sejt tovább már nem tud osztódni. Ezek a sejtek vagy elpusztulnak, vagy „öreggé" válnak, azaz tovább már nem tudnak úgy növekedni és működni, ahogy kellene.
A telomer megrövidülése a rák és a korai halál nagyobb kockázatával jár, így a kutatók úgy vélik, minél hosszabbak valakinek a telomérái, annál valószínűbb, hogy elkerüli az öregedés káros hatásait. Jelen pillanatban nem világos, miként jön létre ez a váratlanul kedvező hatás az űrben a kozmikus sugárzás, a gravitációhiány és a korlátozott étrendválaszték ellenére.