A White Star Line elnöke és főrészvényese, Joseph Bruce Ismay 1908 júliusának egyik langyos estéjén együtt vacsorázott Lord William James Pirrie-vel, a nagyhírű hajóépítő gyár, a belfasti Harland & Wolff első emberével. A vacsora utáni konyakozás és szivarozás közben fogalmazódott meg a két dúsgazdag üzletemberben az elhatározás, minden idők legnagyobb és legfényűzőbb hajóosztályának megépítéséről.
A két cég szoros üzleti kapcsolata ekkor már több évtizedes múltra nyúlt vissza,
hiszen a Harland & Wolff 1869-tő épített hajókat a 20. század első éveire a legnagyobbak közé emelkedett White Star Line számára. A grandiózus projekt kivitelezéséhez a White Star Line-nak megvolt a szükséges pénzügyi háttere is, hiszen egy 1902-ben történt fúzió nyomán nem kisebb személy, mint a „Wall Street Napóleonja", J. Pierpont Morgan, a Morgan Bankház nagyhatalmú tulajdonosa állt a társaság mögött.
Az elhatározást gyorsan követték a tettek, az Olympic-osztály leghíresebb és a kor legnagyobb óceánjárójának tervezett egysége, a Titanic gerincfektetése már 1909. március 31-én megtörtént.
A Titanic megépítése roppant nagy feladat volt;
a Harland & Wolff belfasti üzemegységében új sóját és épületeket kellett emelni
a 270 méter hosszú, 28 méter széles, és a kémények beszerelése után 53 méter, egy 18 emeletes lakóház magasságának megfelelő óceánjáró számára, amelyet 15 ezer szakmunkás, hajóácsok, gépészek, villamossági szakemberek, és belsőépítészek három év alatt építettek meg.
Az alapkoncepció, és a hajó részletes tervei elkészítésének felügyeletével Lord Pirrie a cég tehetséges főmérnökét, Thomas Andrews-et bízta meg, aki több száz mérnök és műszaki rajzoló munkáját koordinálta. Lord Pirrie, Bruce Ismay, J. P. Morgan, és Thomas Andrews óceánjáróval kapcsolatos sorsának fonalát érdekesen szőtték a párkák.
A szerkezetkész hajótest vízrebocsátása a gerincfektetés után alig több mint két évvel később, nagy sajtóbeharangozással kísért esemény volt, amelynek közel százezres tömeg volt a szemtanúja Belfastban, 1911. május 31.-én.
A rangos eseményen J. P. Morgan, Lord Pirrie, a White Star Line elnöke, J. Bruce Ismay, és a Titanic megálmodója, Thomas Andrews is jelen volt.
A gépek és a belső berendezések beszerelése rekordidő alatt, mindössze tíz hónap alatt megtörtént. A Titanic először 1912. április 2-án hagyta el a belfasti hajógyár mólóját, hogy elvégezzék az óceánjáró forgalomba helyezéséhez szükséges műszaki próbákat. A próbaúton a hajó hídján a White Star Line legtapasztaltabb tengerésztisztje, a társaság rangidős kommodorja (vezérkapitánya),Edward John Smith irányította a hatalmas úszó palotát.
Bruce Ismay Smith kapitányt kérte fel a Titanic első, Southamptonból New Yorkba tartó útján a luxusgőzös parancsnoki teendőinek ellátására.
Nem véletlenül esett a társaságnál ekkor már 27 éve szolgálatba álló és a Titanic testvérhajójáról, az Olympicról átvezényelt kapitányra a választás; nem csak tapasztalt tengerész volt, hanem fesztelen, könnyed, és kellemes modora miatt rendkívüli népszerűségnek örvendett a felső tízezer köreiben is.
Márpedig a Titanic első, világszenzációnak beharangozott útján az Edward-kor legismertebb személyiségei, dúsgazdag milliomosok és mágnások, arisztokraták, és híres közszereplők adtak egymásnak randevút az óceánjáró pazar luxust árasztó szalonjaiban, és első osztályú éttermeiben.
A Titanic világsajtó érdeklődésétől kísért, társadalmi eseménynek számító első útjára többek között olyan hírességek váltottak jegyet, mint John Jacob Astor, Amerika egyik leggazdagabb embere, Benjamin Guggenheim, a szintén amerikai bányatulajdonos és iparmágnás, vagy a híres áruházlánc, a Macy's tulajdonosai, a Straus házaspár.
A White Star Line igazgatósága a Titanic első útjára a társaság költségén többek közt az 1909-ben megosztott fizikai Nobel-díjat kapott világhírű mérnök-feltalálót, Gugliemo Marconit is meghívta.
Nem véletlenül szerették volna, ha Marconi személyes jelenlétével emeli az első atlanti átkelés fényét,
hiszen a Titanic is rendelkezett a neves feltaláló forradalmi találmányával, a tökéletesített vezeték nélküli szikratávíróval.
Eleinte úgy tűnt, hogy Marconi elfogadja a felajánlott utat, és az ahhoz járó luxuskabint a Titanic első osztályán, ám végül – nagy szerencséjére – meggondolta magát, és a White Star Line elsőszámú konkurense, a Cunard hajózási társaság egyik büszkeségén, a Lusitania fedélzetén kelt át az Atlanti-óceánon.
Leánya visszaemlékezése szerint az apja döntésének meglehetősen prózai oka volt, a Titanicon nem volt ugyanis gépíró, szemben a Lusitaniával.
Magától értetődőnek számított, hogy a White Star Line elnöke, Bruce Ismay, valamint a Harland & Wolff feje, Lord Pirrie is ott lesznek az első atlanti átkelésen. A lord kilenc főből álló szakértői csoporttal utazott volna a Titanic fedélzetén, hogy minden, az átkelés közben tapasztalható esetleges apró hibát vagy hiányosságot feljegyezzenek.
Néhány nappal a Titanic indulása előtt azonban az idős lord hirtelen megbetegedett.
Ezért megkérte a Titanic mit sem sejtő főkonstruktőrét, Thomas Andrews-t, hogy utazzon el helyette New Yorkba, és az odatartó úton vezesse a Harland & Wolff műszaki csoportját. Andrews-t tehát teljesen váratlanul érte az utazás, és fiatal, várandós feleségét otthon hagyva szállt fel a Titanic fedélzetére.
A szimpatikus, ekkor még csak a 36. életévében járó főmérnök és kilenc kollégája nem élte túl az óceánjáró katasztrófáját; 1912. április 15-én hajnali kettő óra húsz perckor Thomas Andrews süllyedő hajójával együtt szállt a hullámsírba.
Az első átkelésre J.P. Morgan, a White Star Line egyik társtulajdonosa is hivatalos volt.
A nagyhatalmú bankár saját luxuskabinnal rendelkezett a Titanicon,
amelyhez külön elkerített fedélzetrész, hideg-meleg, édes vagy tengervízzel folyó márványszaniteres fürdőszoba, és antik bútorokkal berendezett társalgó is tartozott. Az ekkor már 74 éves dúsgazdag bankár 1912 áprilisának első napjaiban éppen dél- franciaországi nyaralójában pihent.
Mivel nagyon jól érezte magát, úgy döntött, hogy néhány nappal még meghosszabbítja franciaországi pihenését,
ezért visszamondta az április 10-i indulásra kitűzött utat.
Amikor néhány nappal később megkapta a hírt, hogy a sok millió dollárját felemésztő óceánjáró hullámsírba merült, csak ennyit mondott: „
Az anyagi veszteség semmit sem jelent az életben... az élet elvesztése, ami egyedül számít..."
Az első osztályra jegyet váltott dúsgazdag észak-amerikai iparmágnások klubjához tartozott Henry Clay Frick pennsylvaniai nagyvállalkozó is, aki Olaszországból utazott volna vissza feleségével az Egyesült Államokba.
Southamptonba utazásuk előtt az asszony azonban kificamította a térdét, és kórházi kezelésre szorult. Frick ezért lemondta az utat. Az ugyancsak nagyhírű Vanderbildt család sarja, Alfred Gwynne Vanderbildt, az indulás napján mondta vissza foglalását, ezért eleinte azt hitték a családtagjai, hogy ő is odaveszett a Titanic katasztrófájában.
Érdekes a sors, amely azt írta meg Vanderbildtnek, hogy a tengeren teljesedjen be a végzete.
Noha a Titanicra eredeti szándékával szemben, mégsem szállt fel, három évvel később, 1915. május 7-én viszont ott volt a Lusitania fedélzetén, amelyet Írország partjainak közelében az U-20 német tengeralattjáró megtorpedózott. A katasztrófában Alfred Gwynne Vanderbildt az életét vesztette.
Különös módon, a Lusitania át meg átszövi a Titanic-tragédiát. Érdemes megemlíteni ezzel kapcsolatosan az „álmok hajója" egyetlen magyar származású áldozatának különös történetét.
Weisz Lipót 1875-ben Veszprémben látta meg a napvilágot. A művészi ambíciókkal rendelkező fiatalember tizenkilenc éves korában kivándorolt Angliába, és a bromsgrove-i Iparművészeti Egyesületnél folytatta tanulmányait. Itt ismerkedett meg Mathilde Françoise Pëde-el, akit feleségül is vett. A házaspár Angliában telepedett le, és Weisz Lipót megszerezte a brit állampolgárságot is. A szobrász és kőfaragó képesítéssel rendelkező Weisz Lipót 1911-ben meghívást kapott a Montreali Szépművészeti Múzeumtól. WeiszL Lipót 1911 szeptemberében a Lusitania első osztályán utazott Kanadába. Munkájával annyira meg voltak elégedve, hogy jobbnál jobb megrendelésekkel halmozták el a tehetséges művészt. Ezért elhatározta, hogy felségével együtt kivándorolnak Kanadába. Weisz Lipót szintén a Lusitanián akart visszatérni Kanadába, ám az 1912 márciusában elkezdődött angliai nagy bányászsztrájk miatt akuttá vált szénhiány folytán a hajózási társaságok több járatukat is kénytelenek voltak törölni. A Cunard szintén elhalasztotta a Lusitania indulását. Weisz Lipót azonban nem akart várakozni, ezért elfogadta a társaság ajánlatát, hogy a jegyét átigazolják a Titanicra. A White Star Line presztízsokokból ragaszkodott a Titanic április 10-re meghirdetett indulásához, és a 6000 tonna szénszükségletet más járatai rovására biztosította az óceánjárónak. Weisz Lipót – akit ekkor már Leopold Weiszként tartottak nyilván az utaslistán, mint brit állampolgárt – feleségével együtt 1912. április 10-én Southamptonban szállt fel a Titanic fedélzetére. Leopold Weisz nem élte túl a katasztrófát, a tengeren sodródó holttestét később megtalálták, és azonosították.
Jack Dawson és Rose DeWitt Bukater romantikus történetét szinte mindenki ismeri James Cameron Titanic című filmeposzából. Amíg a Leonard DiCaprio és Kate Winslet által megformált szerelmespár a rendezői képzelet szülötte, addig egy bizonyos J. Dawson nevű, és a filmbéli Jackhez hasonlóan a Titanic harmadosztályán utazó 23 éves fiatalember nagyon is valós személy volt.
Már a Titanic elsüllyedése utáni napon, 1912. április 16-án kifutotta halifaxi kikötőből a Mackay-Bennet kábelfektető hajó, hogy a White Star Line New Yorki képviseletének megbízásából felkutassa és emelje fedélzetére a szerencsétlenség áldozatainak tengeren sodródó holttesteit.
A kiemelt és azonosított 237 holttest többségét a halifaxi 3-as temetőben helyezték örök nyugalomra.
A temető 227-es számú sírkövén az alábbi rövid felirat szerepel: „J. Dawson died April 15 1912".
A név tehát mindenki számára izgalmasan ismerősnek tűnhet,
ám J. Dawson –filmbeli névrokonától eltérően valójában nem Jack, hanem Joseph volt. Az ír származású asztalos és fodrász végzettségű fiatalember Dublinben született 1888-ban.
A Titanic volt rövid életében a második hajó, amelynek 1912. április 10-én Southamptonban a fedélzetére lépett. Az igazi J. Dawson névrokonához hasonlóan a katasztrófa éjszakáján a fagyos óceánba veszett.
A neves filmrendező, James Cameron határozottan azt állítja, hogy erről a véletlen egybeesésről még ő sem tudott a forgatókönyv megírásakor. Az igaz J. Dawson sorsa azonban ugyanolyan megrendítő, mint kitalált alteregójáé.