A Kádár-rendszertől Párizson át Gabonig – egy magyar tudós kalandos élete

Mészráos Ernő, légkörkutató, akadémikus

Egy új tudományág születésének részese. A magyar levegőkémiai kutatások meghonosítója, aki számos egzotikus országba eljutott. Mészáros Ernő, a légkörfizika és a levegőkémia kutatója a Meteorológiai Világszervezet légszennyeződéssel foglalkozó francia nyelvű konzultánsa volt a hetvenes-nyolcvanas években. Gyerekkorában átélte a második világháborút, ’56-ban disszidált Franciaországba, később a honvágy miatt visszatért Magyarországra. Mészáros Ernő akadémikus különleges életútjáról és kutatásairól is beszélt az Origónak.

A napokban jelent meg az új könyve, amelynek a címe: Az éltető semmi: a levegő. Hogyan próbálja népszerűsíteni a tudományt a könyvön keresztül?

Mindig is arra törekedtem, hogy közérthetően magyarázzuk el saját tudományágunk jelentős kutatási eredményeit. Ez a könyv is ezt a célt szolgálja: érthetően elmagyarázza, mi pontosan a levegő. Ezért is az alcíme: Légkörtudomány mindenkinek.

Mészáros Ernő légkörkutató, akadémikus Fotó: Talán Csaba

Bár a főcímben a levegőt az éltető semminek nevezem, a levegő egyáltalán nem semmi. Ez a legfontosabb anyag a környezetünkben. Ha eltűnne, perceken belül meghalnánk. A magyar nyelvben valamikor az ég a levegőt is jelentette – hiszen az ég valóban levegő. Aztán később, hogy megkülönböztessék az égtől, ami a fejünk felett látszódik, elkezdték használni a „lebegő ég”, vagy „levegő ég” kifejezést. Amennyire én tudom, Pázmány Péter írta le először a „levegő” szót magában. Ezekkel a történetekkel kezdődik a könyv, aztán persze szó van benne arról, hogy mi a levegő, milyen tulajdonságai vannak, milyen az összetétele. Úgy szerkesztettem meg, úgy írtam a könyvet, mintha az ember egy baráti társaságban ülne, és mesélne. Mintha kérdéseket kapna, és azokra válaszolna. Miért fúj a szél? Miért esik az eső? Mi egyáltalán az időjárás? Előre lehet-e jelezni? Végül az éghajlatról is szó esik, hogy hogyan változott a Föld éghajlata a története során, és természetesen a globális felmelegedés témájával fejeződik be.

Talán napjainkban ez az egyik legfontosabb kérdés. Itt van például mindjárt az áprilisi havazás. Ez belefér még az éghajlatunkba, vagy már nem?

Nagyon sok havat lapátoltam a ház elől... Itt, Zircen nagy volt a hó április végén.

Azt mondanám, egyáltalán nem normális, hogy ilyenkor ekkora hó esik, de még éppen belefér azokba az éghajlati keretekbe, amelyekbe Magyarország tartozik.

Nem egyedi eset egyébként, valamikor az ötvenes évek egyik tavaszán, április 24-én hatalmas hóvihar volt. Amikor a globális felmelegedésről beszélünk, a szélsőséges időjárás gyakoribb megjelenésével is számolnunk kell. Nagyon komolyan kell venni az éghajlat-változást. A hivatalos álláspont a tudományban az, hogy az utóbbi évek időjárási szélsőségei az emberi tevékenység következményei. A Föld történetében előfordultak ennél sokkal nagyobb változások az üvegházhatású gázok koncentrációjában, például a legutóbbi jégkorszak idején. Csakhogy akkor százezer év alatt lehetett megfigyelni a légkörben a változásokat – már ha valaki megfigyelte –, most pedig száz év alatt történik ez a drasztikus változás.

„Rengeteg havat lapátoltam április végén” Fotó: Talán Csaba

Mi lehet a következménye annak, ha nem csökkentik az emberek a szén-dioxid-kibocsátást?

A melegedés fokozódik, a növények előfordulása északabbra tolódik. De nem is ez a fő gond, hanem az, hogy nem tudjuk, mennyi csapadék lesz, és milyen. A csapadék hosszú távú előrejelzése sokkal kevésbé megalapozott, mint a hőmérsékleté.

Az biztos, hogy ha az éghajlati rendszer egyensúlya megborul, beláthatatlan következményei lehetnek. Pontosan nem lehet tudni, hogy mi történik majd.

Eddig a természetes változások miatt soha nem pusztult ki az élet a Földön – persze, eltűntek fajok, és megjelentek újak –, most pedig az emberi tevékenység miatt éppen saját magunkat veszélyeztetjük: az ember van a legnagyobb veszélyben.

A mi életünkben történhet még olyan hatalmas változás, amely kihat az emberi életminőségre?

Bizonyos értelemben már most is vannak kézzelfogható változások az időjárásban: nézzük meg a hőmérsékleti rekordokat, egyre gyakoribbak, vagy a viharok is egyre erősebbek. Hol sok a csapadék, hol pedig kevés. Tudja, az öreg emberek mindig azt mondják, hogy régen más volt. De az időjárást nézve tényleg más volt: gyerekkoromban hatalmas telek voltak, a mínusz húsz fok egyáltalán nem volt ritka. Most már alig esik hó, és ez a hideg is meglehetősen ritka.

Ha már a gyerekkoránál tartunk: olvastam egy korábbi könyvét, amelyben részletesen ír a gyerekkoráról. Nem lehetett könnyű ekkora szegénységből kitörni. Mikor gondolta először, hogy tanulni akar, és mindenképpen más életet szeretne élni?

Amikor az ember olvas egy könyvet a szegénységről, valóban nagyon nehéznek tűnhet az élet. De amikor benne él az ember – főleg kicsi gyerekként –, akkor az más. Az tény, hogy borzalmasan szegények voltunk. De azt is tudni kell, hogy abban az időben milliók éltek úgy, mint mi.

Rengeteget éheztünk. Más világ volt. Amióta az eszemet tudom, ki akartam ebből törni.

Mondok egy példát: a bátyám mindig puskát kért karácsonyra, én pedig mesekönyvet. Rengeteget olvastam. A könyveket a mi napig imádom.

A második világháború elején öt, a végén 10 éves volt. Hogyan élte meg – mint gyerek – a németek, majd az oroszok bejövetelét?

Óbudán laktunk, a Mocsaras dűlőben. Emlékszem, ott vonultak a német katonák Szerbiába. Kimentünk az út szélére, és néztük a szálfa egyenes német katonákat. Így kezdődött. Aztán bejöttek az oroszok, minket Budafokra űztek, mert Kelenföldön – ekkor már ott laktunk – hatalmas harcok voltak. Budafokon láttam aztán a német hadifoglyokat, ahogy az oroszok kísérték őket. Lerobbant, szerencsétlen katonák voltak – már egyáltalán nem olyanok, mint ahogyan korábban láttam őket.

Egy német fogoly az eresz alá állt, és a csöpögő esővizet próbálta inni, olyan szomjas volt. Édesapám ekkor kivitt egy bögre vizet, de az orosz katona a puskatussal kiverte apám kezéből.

Nekünk nem felszabadulás volt, amikor bejöttek az oroszok, az biztos. Amikor édesanyámmal először meghallottuk ezt a szót, hogy felszabadulás, nem akartunk hinni a fülünknek. Apámat kétszer is elvitték fogságba az oroszok, minden ok nélkül. Arról nem is beszélve, hogy a nőkkel mit csináltak.

A József Attila Gimnáziumban, a ciszterci gimnázium utódjában érettségizett, amelyet aközben államosítottak, hogy ön ott tanult. Változott valami az oktatásban, miután államosították a ciszterci rendi gimnáziumot?

Meghatározó volt az életemben a gimnázium. Csodálatos tanáraim voltak, és nagyon magas volt a színvonal. Negyedikbe mentem volna, amikor államosították. 1949 után aztán teljesen megváltoztatták a tanrendet. Minden olyan tárgyat, amely az általános műveltséget szélesítette, eltöröltek. Például a rajz és művészetek ismerete című tantárgyat. Vagy a zeneművészeti ismereteket és a természetrajzot.

Nem tudom, hogy ez tudatos volt-e – mármint nem a magyarok, hanem a szovjetek részéről, hiszen akkor már másolták a magyarok az oroszokat. Valószínűleg igen, nyilván nem akarták, hogy a gyerekek tágabb látókörrel rendelkezzenek, vagyis: ne tudjanak olyan sokat a világról.

Szerencsére a ciszterci gimnáziumban én még sokat tanultam, és volt még egy „megszállott” elképzelésem: franciául akartam tanulni. Azt nem tudom, hogy ez honnan jött, de mindenképpen akartam, és tanultam is ezt a nyelvet, ami később nagyon jól jött.

Egy óra alatt szimpátiatüntetésből forradalom lett Fotó: Talán Csaba

1956-ban már egyetemista volt az ELTE Élet- és Földtudományi Karán. Milyen volt az ön forradalma?

Úgy kezdődött, hogy a lengyeleknél Władysław Gomułka lett az első titkár. Az elődjéhez képest enyhébb vonalat képviselt. Ekkor az egyetemen kihirdették, hogy szimpátiatüntetés lesz Gomułka és a lengyelek mellett. Én személy szerint úgy gondoltam, hogy el is megyek erre a szimpátiatüntetésre. Aztán amikor a Petőfi-szoborhoz értünk, ahol Sinkovits elszavalta a Nemzeti dalt, akkor már éreztem, hogy ez több, mint egy szimpátiatüntetés. Nem tudom, hogy ki döntötte el, de mondták, hogy menjünk a Bem-szoborhoz. El is indultunk, át a Margit hídon. Az utcán mindenki minket éltetett.

Emlékszem, a Margit hídon jött szembe egy micisapkás fickó, és elkezdett kiabálni, hogy „Meg vagytok őrülve? Az oroszok szabadítottak fel benneteket, ti meg tüntettek?” Ekkor mindenki csöndben maradt.

Némán vonultunk tovább a Bem-szoborhoz. Akkor még kicsit talán féltünk. A Bem-szobor közelében volt egy laktanya, és a magyar katonák dobálták ki a gimnasztyorkákat – ez egy orosz katonai felöltő volt. A tömegben azt skandáltuk: „katonáknak magyar ruhát, vessék le a gimnasztyorkát”. Ez is lelkesített minket, és persze a Bem-szobornál az újabb beszédek. Akkor valaki azt mondta, hogy menjünk vissza az Országház elé.

Amikor jöttünk vissza a Margit hídon, már olyan hangulatban voltak az emberek, hogy ha akkor kiabált volna a tömegre egy olyan micisapkás fickó, biztos, hogy bevágják az emberek a Dunába.

Valahogy az volt az érzésem, hogy amikor Buda felé mentünk a hídon, még szimpátiatüntetés volt, visszafelé pedig már forradalom. Egy óra alatt akkora változás történt az emberek lelkében, hogy az hihetetlen. Az Országháznál Nagy Imrét követeltük. Azt skandálta a tömeg, hogy „Ne csináljunk mindent késve, Nagy Imrét a vezetésbe!” Egyébként, azt gondolom, hogy Nagy Imrének a későbbiek során meg voltak számlálva a napjai. Akármi is lett volna a forradalom kimenetele. Mielőtt ugyanis leverték a forradalmat november 4-én, már hallani lehetett olyan hangokat az utcán, hogy „ez a Nagy Imre is egy kommunista”. Mindenesetre novemberben bejöttek az oroszok, és az ember azt gondolta, hogy soha többé nem lesz már normális élet Magyarországon.

Ezért döntöttek úgy, hogy disszidálnak a barátjával? Hogyan jutottak át a határon?

Vonattal érkeztünk a határ mellé, és a zöld határon szöktünk át éjjel. Találkoztunk egy kétgyerekes családdal is. A barátom az egyik kislányt a nyakába vette, mert már nem tudott menni a gyerek, én pedig a bőröndöket segítettem cipelni a családnak. Kétszer le kellett feküdnünk a földre, mert orosz katonák járőröztek, figyeltek a határon, de aztán valahogy átjutottunk.

Onnan tudtuk, hogy már Ausztriában vagyunk, hogy a falvak ki voltak világítva.

Egy táborba kerültünk, ahol a barátom találkozott a jazz-zenész társaival. Ők elhatározták, hogy Amerikába szeretnének menni. Én viszont hajthatatlan voltam: Párizsban akartam letelepedni. Így elváltak az útjaink, és egyedül mentem tovább Franciaországba. Ott hamar sínre került az életem, jártam a Sorbonne egyetemre, minden teljesen rendben volt, aztán mégis, egyik este azt gondoltam: én magyar vagyok. A honvágy nagyon erős volt. Úgy döntöttem, visszajövök. Elintéztem a papírokat, és vissza is jöttem Budapestre. A sötét Budapestre. Mert amikor megláttam újra, legszívesebben visszafordultam volna... de már nem lehetett.

Nem bántotta senki, amikor hazajött?

Bementem az egyetem professzorához, Dési elvtárshoz, hogy visszavesznek-e, és ő igent mondott. Úgy tűnt hetekig, hogy semmi baj nincs, mígnem egyszer csak behívattak, és keményen megdolgoztak.

Megverték?

Nem, dehogy. Csak órákig faggattak. Ketten. Egy butább és egy okosabb fickó. Lelkileg teljesen összetörtem, de elengedtek a végén, és semmi bajom nem esett.

„Behívattak, és keményen megdolgoztak” Fotó: Talán Csaba

Jól tudom, hogy ön ezek után sem, soha nem lépett be a pártba?

Igen, soha nem voltam párttag. Emiatt persze voltak hátrányaim, nem utazhattam sokáig külföldre. Aztán amikor a Meteorológiai Szolgálat kutatóintézetének az igazgatója lettem,

behívattak a kerületi pártbizottságra, hogy lépjek be a pártba. Nem tettem akkor sem.

Aztán végül a pestlőrinci meteorológiai obszervatórium 25 éves ünnepségén próbált a kerületi párttitkár ismét agitálni, de akkor már rászólt az első titkár, hogy „hagyjátok már békén a Mészáros elvtársat”. Ez persze már a Kádár-korszak vége felé volt, amikor valóban a „legvidámabb barakk” voltunk.

Amikor igazgató lett, akkor már járt külföldön, sok egzotikus helyen. Nem akarták beszervezni ügyöknek?

1973–74-től már folyamatosan jártam külföldre. Később a fiam meg is kérdezte, hogy nem voltam-e ügynök. De nem voltam. Nemhogy ügynök nem voltam, de engem soha nem környékezett meg senki. Mivel a Meteorológiai Világszervezet konzultánsa voltam, ők küldtek a világ országaiba dolgozni, ott elvégeztem a munkát, aztán megírtam erről a jelentést, amelyet elküldtem Genfbe. Itthon soha nem kérdezte senki, hogy mit csináltam például Gabonban.

Legalább tíz afrikai országban kutatott Fotó: Talán Csaba

Azért akkor, a hetvenes évek Magyarországán hatalmas dolog lehetett, hogy a Meteorológiai Világszervezetnek dolgozott. Hogyan került kapcsolatba a szövetséggel?

Ezt annak köszönhetem, hogy gyerekkoromban a francia nyelv megszállottja voltam. Angolul ugyanis nagyon könnyű volt olyan embert találni, aki ért a szakmához. De franciául nem volt az. Az NSZK-ban voltam egy konferencián, ahol meghallották a világszervezet vezetői, hogy én franciául beszélgetek a kollégákkal. Hazatértem, és éppen oroszul hallgattam egy előadást egy KGST-ülésen, amikor telefonhoz hívtak.

Egy amerikai tisztviselő hívott, hogy elvállalnám-e az állást. Hát, persze, hogy elvállaltam. Így lettem a WMO – a Meteorológiai Világszervezet – légszennyeződéssel foglalkozó francia nyelvű konzultánsa.

Jártam legalább 10 afrikai országban. Emlékszem, éppen az NSZK-ban voltam, mert ott lehetett megszerezni a vízumot az Közép-afrikai Köztársaságba. December eleje volt, és én kaptam a kettes számú vízumot abban az évben. Hatalmas dolog volt az akkoriban.

De mit keresett például a Közép-afrikai Köztársaságban vagy Gabonban?

Nem a városokban mértük a légszennyezettséget, ugyanis ott a WHO – az Egészségügyi Világszervezet – szervezte a méréseket.

Mi a háttérszennyeződést mértük, és Afrika jó terep volt arra, hogy megtudjuk, hogy ott, ahol az emberi tevékenység nem jelentős, mennyire szennyezett a levegő.

Sokat kellett dolgozni, ugyanis az emberek nem értették, hogy miért van erre szükség. Éppen ezért azt kezdeményeztem, hogy szervezzünk oktatást. Budapesten szervezte meg a WMO az oktatási központot, és rendszeresen jöttek ide a világ számos országából tanulni. Az ENSZ fizette az emberek ellátását, és persze az oktatás költségeit is.

Mészáros Ernő akadémikus Fotó: Talán Csaba

Mikor lett a Magyar Tudományos Akadémia tagja?

1985-ben. Azt sajnálom, hogy ezt már nem élhette meg se az édesanyám, se az édesapám.

Mikor és miért hagyta ott a Meteorológiai Szolgálatot?

1992-ben. Úgy gondoltam, hogy könnyebben tudom a kutatásokat a Veszprémi Egyetemen (ma: Pannon Egyetem) folytatni, és egyúttal az oktatásban is rész veszek. Aztán az MTA veszprémi területi bizottságának vezetője lettem. Az egyetemről mentem nyugdíjba. Zircen élek, ami Magyarország legmagasabb fekvésű városa, és minden szempontból jó a levegő itt. Nem csak meteorológiai tekintetben.

Azt tudja, hogy mi lett a legjobb barátjával az Egyesült Államokban?

Végül nem lett zenész. Azt mesélte, hogy az osztrák táborból külön katonai repülővel vitték őket Amerikába. Egy amerikai jazzkoncerten külön be is mutatták őket, hogy Magyarországról érkeztek, és jazz-zenészek. Aztán mégsem lett muzsikus. Még mindig ott él, és időnként hazajár, meglátogat, és nagyokat beszélgetünk a múltról, a zenéről, a tudományról, életről-halálról.