Az Offshore Fishing NSW horgászszervezet osztotta meg Facebook oldalán azt a fotót, amelyen egy, az átlagnál sokkal nagyobb bikacápa látható. Az óriási ragadozó az ausztráliai Új-Dél-Wales tartományban található New Castle partjainál akadt horogra. Kifogása előtt másoknak is szemet szúrt a környék part menti sekély vizeiben cirkáló hatalmas bikacápa.
Egy szemtanú, Richard Benson elmondta, nagy valószínűséggel ezt az óriást látta Salts Bay vizein, amint éppen egy márna rajra támadt.
Az állat teljes testhossza 4,5 méter, és ezzel nagyobb, mint az eddigi rekordernek számító, és a Dél-afrikai Köztársaság indiai-óceáni partvidékén 2009-ben kifogott 4,2 méter hosszú bikacápa volt.
A fogás azonban nem váltott ki osztatlan elismerést,
többen is megkérdőjelezték az ilyen típusú sporthorgászat értelmét.
„ Ha a cápáknak valóban természetes prédái lennénk, akkor úgy hullanánk mint a legyek, hiszen naponta milliók mennek a vízbe" – kommentálta a fogást egy helyi búvár, Scott Monch.
Ezt a vélekedést a támadási statisztikák is messzemenően alátámasztják,
hiszen éves átlagban 70-80 cápatámadást regisztrálnak világszerte, amelyből 5-10 a halálos esetek átlaga. (A közelmúltban volt olyan év is, amikor nem történt halálos kimenetelű cápatámadás.)
Ehhez képest – ugyancsak éves átlagban – nagyságrenddel több ember veszti életét kígyómarás miatt ( átlag 50 ezer áldozat), kutyaharapás következtében (átlag 20 ezer ember), de még víziló, sőt, szarvasmarha-támadásban is.
A bikacápát (Carcharhinus leucas) a kékcápa-alakúak rendjébe (Carcharhiniformes) tartozó, és összesen 49 cápafajt magába foglaló kékcápafélék családjába (Carcharhinidae) sorolják. A kifejlett egyedek közül a hímek a kisebbek, amelyek átlagos mérete 1,6 -2,2 méter, az ennél nagyobb nőstények testhosszúsága pedig 1,8 -3,2 méter körül mozog.
A három és fél méternél hosszabb példányok igen ritkák,
a 4 métert elérő, vagy ezt meghaladó testhosszal rendelkező egyedek pedig extrém ritkának számítanak. A bikacápát tartják a legagresszívebb cápafajnak. Az emberre is potenciális veszélyt jelentő sekélyvízi ragadozó kozmopolita faj, a világtenger legtöbb trópusi, illetve szubtrópusi partszakaszán előfordul.
Az indopacifikus régióban a kelet-afrikai partvidéken különösen gyakori, Szomáliától Dél-Afrikáig. Amíg azonban a szuperhalin (túl sós vizű) Perzsa-öbölben például honos fajnak számít , ahol gyakran felúszik a Tigris és az Eufrátesz folyamokon, addig a Vörös-tengerből hiányzik. Az indopacifikus térségben a Kaliforniai-öböl és a perui partvidék jelenti elterjedésének keleti határát.
Az atlanti régióban a karibi-térségben közönségesnek számít;
a meleg Golf-áramlatot követve egészen New Jerseyig felúszik.
A kelet-atlanti partvidéken Marokkótól a Guineai-öbölig számít honosnak.
A bikacápa kifejezetten sekélyvízi faj, amely egy-két méteres vízmélységtől legfeljebb 30-40 méter mélységig fordul elő.
A faj egyedi tulajdonsága, hogy képes elviselni az egészen szélsőséges sótartalom ingadozást,
sőt jól adaptálódik az édesvízhez is. Különös előszeretettel keresi fel a folyótorkolatok csökkentsós, és a behordott üledéktől zavaros vizeit.
Szívesen beúszik a nagyobb folyamokba, e szokásával függ össze például, hogy Dél-Afrikában zambézi cápaként emlegetik.
Az atlantikumban sem ismeretlen ez a szokása;
az eddigi távolsági rekorder bikacápát az Amazonasban fogták ki, a torkolatvidéktől 4000 kilométer távolságra, de gyakran felúszik a Mississippin is.
A közép-amerikai Nicaragua-tóban él egy teljesen limnikus, azaz az édesvízi körülményekhez adaptálódott csoportjuk. A bikacápa meglehetősen agresszív, és annak ellenére, hogy elsősorban rajhalak alkotják a táplálékát, megtámadja a méretesebb tengeri állatokat, sőt időnként az embert is.
A bikacápa elsősorban a sekély vízben fürdőzők számára lehet veszedelmes,
ugyanis akár hasig érő egyméteres vízbe is kiúszik.
Az ISAF (International Shark Attack File) összesítése szerint, eddig 100 olyan támadás ismert, amelynek hátterében dokumentálhatóan a bikacápa állt, és ebből 27 eset végződött halállal.
A sekély, partközeli felszíni vizeken jóval gyakoribbak a bikacápa támadások, mint a víz alatt,
ezt a légzőkészülékes búvárok tapasztalatai, és a statisztikai adatok egyaránt alátámasztják. Búvárok elleni regisztrált támadásból 4 ismert, az is igaz, hogy ebből három volt halálos kimenetelű. Búvár ellen az utolsó, halállal végződött bikacápa támadás a Bahama-szigeteki híres cápás merülőhelyen, a Tiger Beach-en történt, 2008. február 24-én.
Az áldozatot, Markus Groh osztrák légzőkészülékes búvárt, a combján marta meg etetés alatt egy bikacápa. A bécsi illetőségű búvárnak olyan súlyos volt a sérülése, hogy a heveny kivérzés miatt életét vesztette.
A bikacápa rendelkezik a legerősebb harapással,
a harapás ereje elérheti a 4,2 tonna/cm2 harapáserőt.
Csupán összehasonlításként: ugyanez az érték a nagy fehér cápánál (Carcharodon carcharias) 1,6 tonna/cm2.
A bikacápa harapása lapos, háromszög alakú, és fűrészes szélű fogazatának köszönhetően különösen mély, és erősen roncsolt sérüléseket ejthet. A faj nem számít veszélyeztetettnek, és jelenleg nem is áll védelem alatt.