A kutatók a tengervízben talált bálnaürülékekben lévő hormonokat elemezték és megállapították, hogy hét év alatt a vemhes orkák kétharmada elvetélt. A szakemberek mindezt a táplálkozási stresszel hozták kapcsolatba, mivel a térségben igen kevés a királylazac (Oncorhynchus tshawytscha), az itt honos kardszárnyú delfinek kedvenc tápláléka.
Sam Wasser, a Washington Állami Egyetem professzora, a PLOS ONE tudományos folyóiratban megjelent tanulmány vezető szerzője elmondta, a kardszárnyú delfinek megfogannak,
de mivel nem jutnak elég élelemhez, vemhességüket képtelenek megtartani.
A kutatók a térségben megforduló 79 orkát 2008 és 2014 között tanulmányozták 350 székletminta alapján.
Közülük 35 volt vemhes, azonban csak 11 borjút észleltek a nőstényekkel együtt megszületésük után. 24 nőstény esetében nem találtak borjút a folyamatosan megfigyelt populációban, ami azt jelzi, hogy vagy elvesztették őket, vagy születése után elpusztult az utód - magyarázta a kutató.
A vizsgált nőstények jóval inkább mutatták a táplálkozási stressz jegyeit, mint az utódot sikeresen világra hozók. Az Egyesült Államok nyugati, csendes-óceáni partjainál élő orkák regisztrált száma 79, jóval kevesebb, mint az évtizedekkel ezelőtt számlált 140 egyed.
A tengeri emlőst 2005-ben védelemre szorulónak nyilvánították.
A Seattle-nél elterülő Puget-tengerszorosban élő orkák főként királylazacot zsákmányolnak.
A megfigyelések szerint a kardszárnyú delfinek (Orcinus orca) táplálkozási szokásai alapvető összefüggést mutatnak a vándorlási szokásaikkal. Életmódjukat tekintve a kardszárnyú delfineket két nagyobb csoportra oszthatjuk, az egy-egy meghatározott területen élőkre, illetve a folyamatosan vándorló orkákra.
A rezidens, azaz a jól körülhatárolható területen élő kardszárnyú delfinek, és a folyamatosan vándorló, úgynevezett nomád csoportok zsákmányolási, és szociális szokásaiban jelentős különbségek tapasztalhatók.
A területtartó orkák viszonylag nagy, 10-30 példányból álló csoportokban élnek.
A nomádok velük szemben kicsi, általában 2-6 cetből verbuválódó csoportokat alkotnak.
A rezidens kardszárnyú delfincsaládok tagjai között erősebbek a szociális kötelékek is, a családtagok gyakran és folyamatosan kommunikálnak egymással. A nomád csoportban élő orkáknál a jóval ritkább a csoporttagok közötti kommunikáció. A zsákmányolási szokásokban ugyancsak jelentős különbség tapasztalható a területtartó és a vándorló életmódot folytató kardszárnyú delfinek között.
Az előbbiek szinte kivétel nélkül kisebb rajhalakat, elsősorban hering, tőkehal és lazacféléket zsákmányolnak. A nomád orkák sokkal „vérszomjasabbak", mivel elsősorban nagytestű és melegvérű tengeri emlősöket, köztük más ragadozó fogasceteket, illetve planktonszűrögető bálnákat, azaz sziláscetekt, továbbá úszólábúakat, fókaféléket zsákmányolnak.
A kardszárnyú delfin a világtenger abszolút csúcsragadozójának számít,
amely bármilyen más, esetenként nála jóval nagyobb tengeri élőlényt is képes elejteni.
A megfigyelések azt igazolják, hogy a nomád orkák rendszeresen rátámadnak a szürke bálnákra (Eschrichtius robustus), de a leghatalmasabb fogascet, az óriás ámbráscet (Physeter macrocephalus) elejtése sem okoz gondot számukra, sőt alkalmanként levadásszák a másik retteget tengeri csúcsragadozót, a nagy fehér cápát (Carcharodon carcharias) is.
A nomád kardszárnyúak hihetetlen nagy távolságokat járnak be a világóceánon,
a rezidensek viszont meghatározott tengeri területekhez ragaszkodnak. A táplálkozási stressz ezért elsősorban a rezidens orkáknál jelentkezhet, főleg azoknál a csoportoknál, amelyek halászatilag frekventált, ám már túlhalászott területeken élnek.