Memóriatrükk: nem az eseményre, az emlékre emlékszünk

A gyerekek részben tanult minták alapján, részben ösztönösen tartanak a sötéttől

Azt hisszük, nagyjából értjük, hogy működik az emlékezés: megtörténik velünk valami, mi felfogjuk, megjegyezzük, és később újra előhívjuk, ha szükségünk van rá. A valódi folyamat azonban még az idegkutatók és pszichológusok előtt is nagyrészt ismeretlen, és csak komoly elméleteink vannak arról, valójában hogyan lesz egy történésből igazi, hosszú távú emlék.

Sokunkban kellemes, dédelgetett emlékként él, ahogyan megtanultunk biciklizni. Sokan még arra is emlékszünk, mikor indultunk el először a kis pótkerekessel, és hogyan váltottunk át a kétkerekű, komoly biciklire. Felderengenek az első bukdácsoló méterek, egy-két esés, a rokonok vagy barátok segítő kezei, végül a sikerélmény.

A biciklizéshez rengeteg idegsejt összehangolt munkájára van szükség Fotó: Hirling Bálint - Origo

Aztán megtanultunk közlekedni is a biciklivel, hozzászoktunk, hogyan jussunk el A pontból B-be, hová tegyük le az épp nem használt biciklit, mire vigyázzunk, ha az úttesten tekerünk vele. A fejünkben mindez nagyon egyszerű képekként jelenik meg, hosszú távú emlékekként, amelyek

mintha egy egész komplex videóként kapnának helyet az agyunkban.

A valóság azonban nem is lehetne messzebb ettől az elképzeléstől - és aligha lehetne bonyolultabb. Még az idegkutatók és a pszichológusok előtt sem teljesen tiszta, hogy az agy, ez az összetett, szinte mindent irányítás alatt tartó szerv, hogyan képes pontosan emlékeket gyártani, majd visszaidézni azokat. Egy biztos: nem összefüggő képekként kerülnek be a tudatunkba.

Mindenért más felel az agyunkban

A biciklizésről kialakított emlékeink (és maga az, hogy tudunk biciklizni) az agy különböző részeinek összehangolt munkájából jönnek létre. Más rész felelős azért, hogy képesek vagyunk elindulni, haladni és megállni a biciklivel, más a megtett útvonalért, más a fejünkbe vésett közlekedési szabályokért, és megint más a közben ránk leselkedő veszélyekért. A vizuális, szaglási, érzelmi, hangi, verbális aspektusokat mind az agyunk egy-egy különálló része kezeli, majd bonyolult folyamatok során összerakja abba a rendszerbe, amit mi emlékként ismerünk.

Az agy különböző részei aktívak az emlékek létrehozásában Forrás: AFP

Hajlamosak vagyunk úgy tekinteni az emlékekre, mint különböző mappákba rendezhető eseménysorokra, pedig valójában inkább egy összetett, különböző részein összekötött hálós rendszerről van szó, ami összehangolt munkával alkotja meg azokat a képeket, amelyeket emlékként látunk. Az emlékek létrehozása során újra aktiválódnak a háló azon mintái, amelyek a történések felfogásában és kódolásában játszottak szerepet, ez az egyedi minta pedig felidézi bennünk az adott történést - legalább is azt, ahogyan az agyunkban megmaradt. Ez az úgynevezett elosztott feldolgozás, ami lehetővé teszi, hogy

egy agysérülés során egy-egy emlék ne vesszen el teljesen, csak részei tűnjenek el, ne az egész.

A történésből emlék lesz

A memória tulajdonképpen az a képességünk, amellyel kódoljuk, tároljuk, majd újra előhívjuk az információkat. Kódolásnak nevezzük azt a folyamatot, amikor befogadjuk és feldolgozzuk az információt, a tárolás pedig az, ahogyan tartósan elraktározzuk a már korábban kódolt információt. Előhívás során vagy valamilyen inger hatására, vagy önkéntelenül újra felidézzük a kódolt és tárolt információt, azaz az emléket. A kódolás milyensége befolyásolja az információ tárolását, a tárolás módja pedig az előhívás sikerességét.

Az emlék a kódolás, tárolás és visszahívás lépéseiben jön létre Forrás: AFP

Az Atkinson-Shiffrin modell (1968) szerint három fontos lépés kell, hogy egy történésből emlék születhessen: először is, a szenzoros emlékezetnek fel kell fognia, észlelnie kell, mi történik. Ez csupán 200-500 milliszekundumig tárolódik, és vizuális és auditoros emlékként is jelentkezhet. Aztán a történés "átkerül" a rövid távú memóriához, ahol néhány másodpercig tárolódik, majd

hosszú távú emlék lesz belőle, amelynek már nincs kapacitási korlátja.

A hosszú távú emlékek között megkülönböztetünk explicit, azaz szándékos előhíváshoz kapcsolódó emlékeket, valamint implicit, azaz teljesítményben megmutatkozó memóriamunkát is. Utóbbi nem igényel tudatos odafigyelést, automatikus, mint például a járás.

A negatív torzítások

Az agy igazi pesszimista: részletesebben fogadja be a negatív eseményeket, mint a pozitívakat, és sokkal gyorsabban is "építi be" az emlékezetünkbe őket. A hippokampusz ráadásul sokkal nagyobb figyelmet fordít a negatív emlékek tárolására, mint a pozitívakra. Ez valószínűleg evolúciós eredmény: őseinknek sokkal fontosabb volt, ha a negatív élmények hatására óvatosabbak és elővigyázatosabbak voltak, mint az, ha a pozitív élmények miatt óvatlanul besétáltak egy medvebarlangba. A sajátosság még most is megmaradt, és segít elővigyázatosan eligazodni a mindennapok során.

Az emlékekre emlékezünk

Valójában azonban nem is igazán magukra a történésekre, hanem a történések saját magunk által megkreált verzióira emlékszünk. Kutatások kimutatták, hogy az emlékek sokkal inkább hasonlítanak arra az eseménysorra, ami akkor zajlik le a fejünkben, amikor először újra lejátsszuk a szóban forgó történést, mint magára az eredeti eseményre. Nem magára az eseményre emlékszünk, hanem az első visszahívásra, felidézésre - ekkor születik meg ugyanis a szó szoros értelmében az emlék, az, amit utána újra és újra előhúzunk. Ráadásul ezeknél az újra felidézéseknél az emlék is mindig módosul egy kicsit, aszerint, hogy éppen milyen élethelyzetben vagyunk, mi történik velünk, és mit tartunk fontosnak.

Az emlékeink nagy része nem valódi emlék, csak olyan tények összessége, amelyekről tudjuk, hogy valószínűleg így történtek Forrás: Flickr / Cristian Ungureanu

Tudunk, nem emlékezünk

Az epizodikus, azaz önismereti emlékezet (az explicit emlékezés egyik fajtája) például nagyrészt nem is emlékekből, hanem tudástartalmakból áll - nem emlékszünk, hanem nagyjából tudjuk, hogy mit csináltunk, amikor először iskolába mentünk, amikor megismerkedtünk egy jó barátunkkal, vagy amikor elmentünk az első randira életünk párjával. Tudjuk, hol voltunk, és nagyjából a körülményekhez képest mit kellett csinálnunk - néhány kiemelkedő emlékfoszlány kivételével

ezek mind-mind inkább tudásból adódnak,

mint abból, hogy valóban emlékszünk. Nincs meg például a rántott hús formája, amit az első randin ettünk, de tudjuk, hogy nagyjából hogy nézhetett ki. Fogalmunk sincs, milyen volt a tábla az első osztálytermünkben, de a későbbi információinknak köszönhetően ki tudjuk következtetni. Tudás, nem pontos emlékezés.

"Az emlékek nagyon pontatlanok" - mondta el egy korábbi Origo-interjúban dr. Racsmány Mihály pszichológus, a BME egyetemi docense, az MTA Nemzeti Agykutatási Programjának kutatócsoport-vezetője. "Az emlékezeti rendszernek nem az a funkciója, hogy precíz filmfelvételeket tároljon a múltunkból." Sokkal inkább azért születnek meg, hogy segítsenek navigálni a jelenben, mindig az éppen aktuális céljainknak megfelelően.

A gyerekkori emlékeink nagy része is inkább a tudás, mint a valódi tapasztalat eredménye Forrás: Flickr / Mark Kirchner

Memóriafejlesztés kontextusban

Mindenki memóriája más intenzitásban működik - van, aki nehezen jegyez meg dolgokat, és van, aki hosszú hetekkel, hónapokkal később is képes visszaidézni jelentéktelennek tűnő dolgokat. Ha a szélsőségeket súroló állapotokról nem ejtünk szót (az amnézia és a hipermnézia már vizsgálható memóriarendellenességek), az, hogy valakinek mennyire jó a memóriája, csupán attól függ, hogy mennyire tudja összekötni az új információkat a régiekkel.

A tanuláshoz hasonlóan ugyanis a memória is kontextusfüggő, abban az értelemben, hogy az új információkat régi, már tárolt és visszahívott információkhoz kötjük. Az új adat sokkal inkább megmarad akkor, ha több szálon kapcsolódik a meglévő emlékekhez, mintha teljesen új kontextusban létezik. Így

a memória bizonyos szintig fejleszthető is, ha tudatosan megpróbálunk új információkat korábbi információkhoz kötni.

Megtanulhatunk olyan technikákat, információszervezési módszereket, amelyek segítik egy adott specifikus információ eltanulását. Például az ismételt előhívás és tesztelés – ha meghatározott ütemben, módon és mennyiségben tesszük (személytől és információtól függően), akkor nagyon lényeges hosszú távú tanulást érhetünk el.