Az 1940 augusztusában kibontakozott angliai légi csata ugyan brit győzelemmel végződött, ám a szigetország helyzete ettől még cseppet sem vált rózsássá. 1940 drámai nyarán Hitler lerohanta Nyugat-Európát, 1941 tavaszán megszállta a Balkánt, majd június 22-én megindította a Barbarossa hadműveletet, a világtörténelem addigi legnagyobb szárazföldi offenzíváját a Szovjetunió szétzúzására.
Észak-Afrikában ugyancsak fenyegető helyzet alakult ki.
Mussolini hadseregének csúfos veresége csak átmeneti brit sikernek bizonyult, az olasz szövetséges megsegítésére ugyanis Adolf Hitler Észak-Afrikába vezényelte Rommel tábornok gépesített magasabb egységeit. A merész kezdeményezéseiről elhíresült német tábornok nemcsak hogy megállította a briteket, hanem kiszámíthatatlanul ravasz mozgóharc-taktikájával egészen az egyiptomi határig űzte vissza az angolokat.
A Szovjetunió területén 1941 nyarán lezajlott hatalmas katlancsatákban addig soha nem látott megrendítő veszteségek érték a Vörös Hadsereget. Egyre reálisabbnak látszott a veszély,
hogy a Kaukázus irányába előretörő német hadseregcsoport a Közel-Keleten fog találkozni Rommel Afrika-hadtestével.
Egyiptom és benne a Szuezi-csatorna elvesztése – a német tengeralattjárók, Dönitz admirális „szürke farkasainak” szorító blokádjával együtt – két vállra fektethette volna a brit oroszlánt. A londoni háborús kabinet számára ezért élet-halál kérdéssé vált Rommel megállítása és Szuez megtartása.
Az 1941-es észak-afrikai hadműveletekben a brit 8. hadsereget komoly veszteségek érték, és sürgős utánpótlás nélkül kérdésessé vált, képes lesz-e megvédeni Egyiptomot. A válságos helyzetet csak fokozta, hogy 1941 nyarára a Luftwaffe és az Olasz Királyi Légierő abszolút légi fölényt vívott ki a Földközi-tenger felett, ezért a brit utánpótlást csak Afrika megkerülésével lehetett eljuttatni a szorongatott helyzetbe került 8. hadseregnek.
A Thistlegorm teherszállító gőzöst (a furcsán hangzó név gael nyelven kék bogáncsot jelent) 1940. április 9-én bocsátották vízre a skóciai Sunderlandben, a Joseph L. Thompson & Sons Ltd. hajógyárban. Az igencsak méretes, 136 méter hosszú és több mint 9000 tonna vízkiszorítású teherhajó az Albyn Line Ltd. hajózási társaság megrendelésére készült.
A tulajdonos azonban nem sokáig örülhetett az új szerzeményének.
Az 1940-re kiteljesedő atlanti csatában az óceánt átszelő hajózási útvonalakon portyázó német tengeralattjáró-falkák riasztó veszteségeket okoztak a haditengerészet védelme alatt haladó kereskedelmi konvojoknak. Az aggasztó hajótérveszteségek gyors pótlására az Admiralitásnak nem maradt más választása, mint a civil kereskedelmi hajók lefoglalása és besorozása a haditengerészet kötelékébe.
Erre a sorsra jutott a Thistlegorm is.
A Royal Navy lajstromába került gőzöst felfegyverezték: 100 mm-es hajóágyúval és légvédelmi géppuskákkal szerelték fel.
A hatalmas hajó rövid pályafutása alatt négy küldetést teljesített, három alkalommal szelte át az Atlanti-óceán életveszélyes vizeit Anglia és az Egyesült Államok között, élelmiszert szállítva a blokád sújtotta szigetországnak. Negyedik háborús bevetésén a 8. hadsereg számára utánpótlást szállító konvojba sorolták be a Thistlegormot.
A hadianyaggal megrakott hajóknak Alexandria kikötőjét kellett volna elérniük.
Az eredeti terv szerint a konvoj a rövidebb útvonalon, a Gibraltári-szoroson át hajózott volna Észak-Afrikába. Staff tábornok azonban az egyre súlyosabb földközi-tengeri hajóveszteségek hatására úgy döntött, hogy a konvoj a jóval hosszabb, ám biztonságosabb útvonalon, Afrika megkerülésével hajózzon Egyiptomba.
A Thistlegorm 1941. szeptember 4-én futott ki többedmagával Glasgow kikötőjéből. A konvoj rövid technikai megállót tartott a dél-afrikai Cape Townban (Fokvárosban) ahol feltöltötték a hajók szén- és vízkészleteit. A Jóreménység fokának megkerülésével jutottak ki az Indiai-óceánra, és szerencsés, eseménytelen hajózás után elérték a Vörös-tenger bejáratát, a Báb el-Mandeb szorost.
Úgy tűnt, hogy innen a hadi szállítmánnyal megrakott konvoj már különösebb incidens nélkül elérheti a Földközi-tengert. 1941. október 5-én érkeztek meg a Szuezi-öböl bejáratához,
ám nem tudtak továbbhaladni egy, a Szuezi-csatornában elsüllyesztett teherhajó mentési munkálatai miatt.
A konvoj egységei ezért kénytelenek voltak horgonyt vetni a Sadvan-szigettől északra, Sa'ab Ali korallzátonyainak közelében. A Sínai-félsziget környéke ekkoriban veszélyes térségnek számított a veszteglő brit hajók számára.
Májusban a németek – Kurt Student vezérezredes légideszantosai – elfoglalták Krétát. A görög szigeten létesített német katonai repülőterekről felszálló bombázók könnyedén elérték Egyiptom északi partvidékét, és rendszeres bombatámadásaikkal komoly károkat okoztak a brit utánpótlási vonalakban. 1941. október 6-án hajnalban négy Heinkel He-111 típusú bombázó szállt fel Krétáról, hogy a Szuezi-öböl térsége felett portyázzon.
A Heinkelek rábukkantak a Gubali-szorosban szétszórtan horgonyzó brit teherhajókra, és nyomban támadásba lendültek. Két bombázó a Thistlegormot szemelte ki magának,
a rácsapásban kioldott bombák a 4. számú raktérnél telibe találták a gőzöst.
A légibombák robbanását újabb detonációk követték, és a találat miatt berobbant a hajó lőszerrakományának egy része.
A sorozatos robbanások letépték a gőzös tatját, a beömlő víz miatt a Thistlegorm perceken belül elsüllyedt. A 49 fős személyzetből 18-an haltak meg a német támadásban, 4 tengerész, 9 katona és 5 hajótüzér.
A háborús idők forgatagában a rakományával együtt mélybe süllyedt Thistlegorm sorsa gyorsan a feledés homályába merült. A hajó roncsát 15 évvel az elsüllyesztése után a légzőkészülékes búvárkodás úttörője,
a világhírű tengerkutató, Jacques-Yves Cousteau találta meg 1956-ban, az első vörös-tengeri expedícióján.
A kapitány, valamint társai, Dumas és Falco alaposan végigkutatták a roncsot.
Ők készítették az első felvételeket a Thistlegorm raktereiben rekedt Morris és Bedford teherautókról, a sivatagi hadviseléshez kifejlesztett BSA, valamint Norton motorkerékpárokról és a rakományhoz tartozó két gőzmozdonyról is. Cousteau-nak a Thistlegorm felfedezéséről írt és még 1956-ban a National Geographicben lehozott beszámolója igen nagy visszhangot váltott ki, ám az ezt követő években a Thistlegorm ismét feledésbe merült.
Persze ne felejtsük el, hogy a roncs felfedezésének idején, a légzőkészülékes búvárkodás hőskorában a víz alatti kalandozás még kevesek kiváltsága, a „bátrak sportja” volt. Egyiptom vörös-tengeri partszakasza kietlen sivatag, a mai világhírű, luxusszállodákkal és búvárközpontokkal zsúfolt nyaraló-, illetve búvárparadicsomok – Sarm-es-Sejk, valamint Hurghada – pedig nyomorúságos kis porfészkek voltak.
Ezért nem is csoda, hogy a roncs második felfedezésére csak 1992-ben, a vörös-tengeri turizmus fellendülésének időszakában került sor.
Azóta a Thistlegorm az egyiptomi búvárturizmus egyik legnépszerűbb célpontjává vált,
amelyet a világ tíz legszebb hajóroncsa között jegyez a nemzetközi búvárközösség.
A Thistlegorm roncsához lemerülni olyan, mint részt venni egy második világháború idejébe visszaröpítő időutazáson. A búvárexpedíciók többnyire Sarm-es-Sejk kikötőjéből futnak ki a Thistlegormhoz, de a távolabbi Hurghadából is felkereshetjük a világhírű roncsot, ahonnan több búvárközpont is egész napos hajóstúrákat szervez a Vörös-tenger legismertebb víz alatti múzeumához.
A Thistlegorm nyíltvízi hajóroncs, az időnként erős és igen gyakran változó irányú áramlatok, valamint a nagyobb mélység miatt
a roncs megmerülése csak haladó búvárok számára ajánlható.
A Thistlegormot hatalmas méretei miatt képtelenség egyetlen lemerüléssel felderíteni, minimum két merülést kell beterveznünk ahhoz, hogy egyáltalán képet kaphassunk az impozáns hajóroncsról.
Amennyiben meg tudunk szervezni egy egész napos kirándulást három lemerüléssel, úgy a hajó legérdekesebb szekcióit alaposabban is szemügyre vehetjük. A Thistlegorm világattrakció, ezért megéri, hogy precízen megtervezzük a merülést, és elegendő időt szánjunk a roncs felfedezésére.
A legelső merülést használjuk fel a hatalmas roncs külső szemrevételezésére.
A Thistlegormhoz csak a vezetőkötél mentén szabad leereszkedni az erős áramlatok miatt.
A felfedezőutat érdemes elkezdeni az orrfedélzeten, ahol megszemlélhetjük az impozáns horgonycsörlőt a méretes horgonyláncokkal. A bal horgony most is a helyén van, a jobb oldali az orrtól mintegy 70 méterre fekszik a homokos tengerfenéken.
A tat irányába úszva két tartálykocsi maradványával találkozunk szembe a felső fedélzeten. A tartálykocsik mögött fekszik a kettéhasadt főárbóc, oldalán az aknamentesítő torpedóval. Az erős tengeráramlatoknak kitett tatbaloldalon érdemes kitekintenünk a nagy kékségbe,
ahol gyakran méretes barrakudarajok lebegnek a tengeri univerzum égboltján.
A hatalmas hajó, más roncsokhoz hasonlóan, egyfajta mesterséges zátonyként ezerszámra vonzza magához a tengeri élőlényeket.
A második raktérnél két újabb szerelvényt fedezhetünk fel, amelyet már teljesen benőttek a helyhez kötött életmódot folytató alsóbbrendű tengeri élőlények. Az egykori kapitányi híd a roncs legmagasabban fekvő pontja.
A híd szinte teljesen átjárhatatlan, az összeroncsolódott fémszerkezetű tető felett átúszva jutunk el ahhoz a ponthoz, ahol egykor a Heinkelek bombái becsapódtak, kettészakítva a hajó törzsét. A tatszekció a detonációtól leszakadt, most erősen a bal oldalára dőlve, a hajó többi részétől mintegy 15 méter távolságra fekszik a homokos, törmelékes aljzaton.
Ez egyébként a Thistlegorm legérdekesebb területe. A roncs e szekciójának közvetlen közelében két Brent Mark II. típusú könnyű harckocsi fekszik a tengeraljzaton, ám még ennél is szürreálisabb látványt nyújt a robbanás által a fedélzetről lerepített és a roncstól nagyjából 20 méter távolságra fekvő Stanier gőzmozdony.
A rakodóterek felkutatására célszerű további merüléseket beterveznünk.
Ezek nélkül ugyanis nem lehet teljes értékű a Thistlegorm megmerülésének élménye.
A rakterekbe történő beúszáshoz vigyünk magunkkal egy erős fő-, illetve egy tartalék búvárlámpát.
A kellemesen meleg tengervíz ellenére a teljes testfelületet védő neoprén kezeslábast viseljünk, és húzzunk fel búvárkesztyűt is. A roncsok korrodált, tengeri organizmusokkal benőtt fémszerkezetei borotvaként vágnak, és komoly, vérző sérüléseket okozhatnak a figyelmetlen búvároknak. Ez alkalommal a tatnál ereszkedjünk a mélybe, innen könnyen bejuthatunk az egykori egyes számú raktérbe.
Ennek alsó szintjén tökéletes állapotban megmaradt gumiabroncsokat, repülőgépszárnyakat és lőszeresládákat, valamint katonai csizmákat találhatunk. A felső szinten néhány az észak-afrikai mostoha sivatagi terepre tervezett Morris gépjárműt és BSA katonai motorkerékpárt fedezhetünk fel.
Sajnos a roncs második, 1992-es felfedezése utáni években a lelkiismeretlen szuvenírvadászok megdézsmálták a katonai gépjárműveket; műszereket és alkatrészeket szereltek ki belőlük.
Egészen fantasztikus a kettes számú raktér alsó szintjén sorakozó teherautók látványa, amelyek platóján BSA motorkerékpárok állnak. A sötét raktér mélyén, a búvárlámpák fénycsóvájában felsejlő világháborús járművek megpillantása életre szóló élményt nyújt. A két rakodóteret összekapcsoló folyosón számos nyitott dzsipet láthatunk.
A hármas számú rakodótérben a 8. hadseregnek szánt lőszereket, tüzérségi lövedékeket, valamint Lee-Enfield gyalogsági puskákat találunk. A lőszerekhez szigorúan tilos hozzányúlni, azok a hajó elsüllyedése óta eltelt hetvenöt év ellenére is veszélyes eszközöknek számítanak.
A Thistlegorm megmerülése minden roncsbúvár bakancslistáján előkelő helyen szerepel. Aki már lemerült ehhez a különleges tengeralatti világháborús múzeumhoz, kivétel nélkül egyetért azzal, hogy a Thistlegorm a világóceán egyik legérdekesebb hajóroncsa.