A reneszánsz alkimista csodafőzete
Pestisdoktorok, a jellegzetes, madárcsőrszerű álarcban. Noha ritkán, de a "fekete halál" még napjainkban is előfordul
Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Csatlakozzon hozzánk közösségi oldalainkon is!
A Teriaca a reneszánsz világ egyik legnépszerűbb és legjövedelmezőbb gyógyszere volt. Az orvosságot az alkimistaműhelyben gyártották és a gyógynövények mellett állítólag belekerült egy kis pluszösszetevő is, amely végül a csodaszer erejét adhatta.
A legenda szerint időszámításunk előtt a második században, az ókori görögországi Colophonban élő orvos-költő, Nicandre egy értekezést írt Ta Theriaca címmel. Ez a tanulmány elsősorban a vadállati harapások kezeléséről szólt, különös tekintettel a kígyók és más mérges szerzetek marására, melyek nevüket a görög „therion” szóból kapták (szó szerint a viperát vagy kígyót jelent, de használták a mérgezésre általában).
Első alkalommal Kr. e. 65-ben az ókori anatóliai Pontosz királya, Mithridatész, országának egyik leghíresebb uralkodója készíttette el ezt a híres főzetet. Az összesen 45 összetevőből álló receptet végül Andromachus,
Nero személyes orvosa tökéletesítette, aki további 25 alkotóelemet adott hozzá.
A Teriaca nevet Criton, Traianus római császár doktora alkotta és a filozófus-orvost, Claudius Galenus-t bízták meg hatékonyságának és ismertségének terjesztésével. A főzetet a következő években tovább fejlesztették, receptje megjelenésének helyszínei szerint változott. Kórokozók és betegségek ellenszérumaként felbukkant többek közt Párizsban, Velencében, Rómában, Strasbourgban, Poitiersben és más településeken.
Legendás pestisgyilkos
A Terciaca teljes összetétele a mai napig nem ismert, beazonosításuk még zajlik. Korának legjellemzőbb hozzávalói miatt feltételezik, hogy tartalmaz rozmaringot, zsályát, rutát, mentát, levendulát, kálmosgyökeret, szerecsendiót, fokhagymát, fahéjat, szegfűszeget, fehér ecetet, kámfort és több-kevesebb ürmöt. Visszatérő, leginkább extravagáns összetevői között találjuk a
porrá őrölt viperahúst, az ópiumot, a szárított borászati üledéket, a porrá zúzott szarvasbika herét, vagy épp egy unikornis szarvát
(ami valójában egy narvál agyara volt). A főzet iránti kereslet határtalannak bizonyult. Számos esetben használták: pestis és más fertőző betegségek, skorpiócsípés, vipera és veszett kutya marás, tuberkulózis, fertőzéses láz, gyomorbetegségek, látászavarok kezelésére.
Az egyik változata, a „velencei szirup” feltehetőleg 64 összetévőt tartalmazott, többek közt fahéjat, csiperkegombát és gumiarábikumot (egyes akáciafajok gumiszerű váladéka). A hozzávalókat porrá őrölték és mézzel összekeverve szirupos orvosságot készítettek belőle.
Hatástalan hamisítványok
A 17. századra Velence megalapozta a Teriaca hírnevét egész Európában. Létrehozta a főzet állam egészségügyi felügyeletét és exporttevékenységet folytatott nem csupán az európai országokba, hanem a mai Törökországba és Örményországba is. A Terciacát a Consiglio della Sanita (az olasz nemzeti egészségügyi tanács) tartotta ellenőrzése alatt, és súlyos adókat vetett ki rá. A fennhatóságuk alatt tevékenykedő orvosoknak ugyanis regisztráltatnia kellett a főzet minden olyan összetevőjét, ami a szer legalább egy százalékát kiteszi, és ez után kellett a közterhet megfizetni.
A Teriaca ilyen hatalmas sikere azonban
elkerülhetetlenné tette a kapzsiság és a fekete piac megjelenését.
Néhány velencei kolostorban - például ismerten a Santi Giovanni Paolóban – megpróbálták kihasználni a rájuk nem vonatkozó állami ellenőrzés előnyét, és gyengébb minőségű termékek előállításába fogtak. Ahogy egyre terjedt a főzet hamisítása, úgy kerültek mindenféle „hatóanyagok” az utánzatokba. Lassan a folyamat ellenőrizhetetlenné vált, és már szinte egyetlen, piacon kapható termékben sem lehetett megbízni. Közben elkezdődött a feliratok és jelzések, valamint az eladásra szánt csomagolások hamisítása is.
Nyilvánvalóan ez vezethetett végül oda, hogy a főzet legális eladása és exportálása hatástalannak vagy veszélyesnek bizonyult. Az áldozatok számának növekedése és a vásárlók tömeges megtévesztése miatt végül a főzet árusítása a 19. században megszűnt.
Paradox módon épp saját sikeressége okozta a vesztét.
A török hatás
Marina Fiorato egyik regénye feltételezi, hogy Konstantinnápolyban (a mai Isztambul terültén) a legtanultabb orvosok gyakran készítettek „theriaka” nevű általános, mindenre jó ellenanyagot, ami a gyógyszerészeti kánon legösszetettebb orvosságai közé tartozott. A főzet olyan sokféle formát öltött, ahány célt szolgált.
„Gyakran csak a gazdagok engedhették meg maguknak a sok összetevő ára miatt, és csak tapasztalt orvosok próbálkoztak meg az összeállításával” – írja könyvében. – „A keveréknek egyszerre kellett lázat csillapítani, duzzanatot lehúzni, vért tisztítani és reményt adni.”
A történelmi tények során megemlíti a varioláció (amikor a betegséggel szembeni ellenállás kifejlődéséhez a mintát olyan forrásból kell venni, amely a lehető legközelebb áll az elsődleges fertőzéshez) eljárását is a Teriaca kifejlesztése kapcsán, melyet később inokulációnak is neveztek, és
a török orvoslás bevett szokása volt már jóval azelőtt, hogy nyugaton ismertté vált volna.
Fiorato azt is kiemeli: újabban komoly bizonyítékokat találtak bizonyos pestis elleni oltóanyagok hatékonysága mellett. A kutatás napjainkig folyik, hogy hatékony szérumot hozzanak létre a pestis legyőzésére.