Sárkányok, démonok és a világvége harsonái
Az azték kultúrában a napfogyatkozást rettenetes katasztrófák előjelének tartották
Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Csatlakozzon hozzánk közösségi oldalainkon is!
A nappali és az éjszakai égboltot uraló égitestek, a nap és a hold jelenségei szinte a humán intelligencia szikrájának kipattanásától kezdve foglalkoztatták az emberiséget. Talán egyetlen természeti jelenség sem okozott olyan erős lélektani hatást a történelemben, mint a napfogyatkozás.
Egyetemes félelmeket okozó jelenség
A legtöbb ősi kultúra az élet forrásaként tisztelte a napot. Az ókori világban a nap esetenként komoly vallási reformok tárgya volt, mint például Egyiptomban, az „eretnek fáraó”, IV. Amenhotep, vagy ismertebb nevén Ehnaton uralkodása alatt, aki Aton, a napkorong kultuszát tette egyetemessé, letaszítva Ámon-Ré főistent a trónjáról.
De megemlíthetjük a késő antik időkből a Kr. u. 3. század híres római imperátorát, Aurelianus császárt, aki az istenek panteonjában Sol, azaz a napisten tiszteletét tette elsődlegessé. Talán emiatt érthető, hogy a legtöbb kultúra az életet adó nap „eltűnését” vészjósló események, járványok, háborúk, aszályok és éhínség, természeti katasztrófák, uralkodók halála, birodalmak összeomlása és zavargások előjelének tekintette.
A középkorban napfogyatkozáskor félreverték a harangokat, és az emberek a templomokba tódulva könyörögtek a „sátáni erők” távozásáért. A napfogyatkozás nem egyszer világvégepánikot váltott ki, mint például az 1406. június 6-i teljes napfogyatkozás idején Franciaországban.
Mielőtt 21. századi gőggel megmosolyognánk a régmúlt idők középkori módon ostoba babonáit, érdemes megjegyezni, hogy az 1999. augusztus 11-i teljes napfogyatkozást is sokan a híres francia misztikus, Nostradamus Centuriái 72. versében foglalt világvégejóslat beteljesüléseként várták. Stílszerű hasonlattal élve: nincsen új a nap alatt…
Ókori kultúrtörténeti szilánkok
Az egyiptomi mitológiában Hórusz, a sólyomfejű istenség szemei jelenítették meg a napot és a holdat. Hórusz állandó párviadalban állt az egyetemes gonoszt megtestesítő Széthtel. Amikor Széth győzedelmeskedett, kitépte Hórusz szemeit, amiről Egyiptom népe a nap vagy éppen a holdkorong eltűnéséből szerzehetett tudomást.
Indiában a hindu asztrológusok azt tanították, hogy a napfogyatkozást a rettenetes démonként ábrázolt Ráhu bolygó okozza. A hindu mitológia szerint Ráhu az istenek közé vegyülve próbálta megszerezni a halhatatlanság nektárját, de miután néhány cseppet ellopott a becses nedűből, a Nap és a Hold leleplezték mesterkedését.
Visnu rettenetes haragjában koronájával levágta Ráhu fejét, de a halhatatlanság cseppjeinek köszönhetően feléledt a gonosz démon. Bosszút esküdve az őt leleplezők ellen, azóta is a Napot és a Holdat üldözi. Amikor utoléri esküdt ellenségeit, elnyeli őket, és sötétbe borul a világ.
Ha ebben a szép mesében már alig-alig hisz is valaki, Indiában még erős az a tradíció, amely szerint – más népek hitéhez hasonlóan – a napfogyatkozás a nap „betegsége”. Ezért letakarják a kutakat, és a besötétített házak mélyére húzódnak vissza a „mérgező sugarak” elől.
Az ókori Kínában a nap- és holdfogyatkozásra úgy tekintettek, mint amikor egy hatalmas égi sárkány elnyeli az égitesteket. A sárkány elűzésére pokoli zenebonát csaptak, és a lárma egészen a fogyatkozás végéig kitartott. Minden esetben jól bevált a riasztás, hiszen végül ismét teljes pompájukban ragyogtak fel a „sárkány által veszélyeztetett” égitestek.
Napfogyatkozási legendáriumok a föld körül
Az igen fejlett csillagászati ismeretekkel rendelkező közép-amerikai civilizációkban is sajátos hitvilág alakult ki a napfogyatkozás populáris értelmezésére. Az égitestek mozgását megfigyelő maja papok rájöttek, hogy a napfogyatkozás hátterében a hold fedése áll.
A ritka jelenség maja magyarázata szerint a két égitest napfogyatkozáskor felfalja egymást. Az aztékok a nap elsötétülését a világvégét jelentő katasztrófák előjeleként értelmezték; hitük alapján a fényét vesztő égitest „betegsége” szimbolizálta, illetve vetítette előre a sötét jövőt.
Az észak-amerikai indián törzsek hitvilágában még érdekesebb magyarázat született a rendkívüli természeti jelenségre; meggyőződésük szerint a fogyatkozó égitesteket egerek rágják szét. Érdekes hasonlóságot mutat a japán tradíció a hinduk hitével a napfogyatkozás okát illetően. A felkelő nap országában máig élő hagyomány vidéken a kutak letakarása napfogyatkozáskor, hogy így védjék meg a vizet az égi fertőzéstől.
Olyan szegletei is léteznek világunknak, ahol a fogyatkozásokhoz pozitív képzet kapcsolódik. A polinéziai Tahiti őslakói a napfogyatkozást ünnepi eseménynek, a Nap és a Hold nászának tartották. A sarkköri területek népei, például az eszkimók és az aleutok az égi tüneményben egyenesen az isteni gondoskodás jeleit vélték felfedezni. Hitük szerint napfogyatkozáskor a nap elhagyja az eget, és leszáll a földre, hogy meggyőződjön arról, rendben mennek-e a dolgok idelent.
Rövid világ körüli kitekintésünk nem lenne teljes a napfogyatkozással kapcsolatos érdekes magyar szokások bemutatása nélkül. Az ősi, pogány gyökerekre visszanyúló magyar hagyományban a fogyatkozás hátterében állatok, illetve természetfeletti lények állnak, amelyek széttépik az égitesteket. Egyes vidékeken ilyenkor tiszta fehér edénybe vizet öntöttek, amelyen visszatükröződni vélték, amint a kutya-, illetve farkasszerű lények a napot marcangolják.
Napfogyatkozás és történelem
A mezopotámiai papok és a görögök már az ókorban felismerték a jelenség pontos okát. Így például a milétoszi Thálész Kr. e. 585-ben pontosan előre jelezte az annak az évnek májusában bekövetkezett napfogyatkozást, bizonyítva az ókori görög tudomány maga fejlettségét. (E sikeres prognózisának köszönhetően tették meg a hét görög bölcs egyikévé.)
A régi napfogyatkozások pontos feljegyzése nem egyszer tette lehetővé a történettudomány számára egy-egy jelentős esemény kronológiai behatárolását. Hérodotosz, a híres görög történetíró a kisázsiai méd és lüd királyság háborúskodásáról írt könyvében megörökítette, hogy a két szembenálló hadsereg összecsapását egy napfogyatkozás akadályozta meg.
Az elsötétedő napkorong szülte páni félelem hatására mindkét tábor harcosai szétfutottak, és a két király a félelmetes égi jelenséget isteni üzenetként értelmezve, rögtön békét kötött egymással. Hérodotosz feljegyezte, hogy minderre a 48. olimpiai játékok 4. évében került sor.
Majd két és félezer évvel később, a 19. század közepén sikerült pontosan visszaszámítani a Hérodotosz által leírt napfogyatkozás időpontját, és ebből már könnyen meghatározhatóvá vált, hogy az első olimpiai játékokat Kr. e. 776-ban tartották meg.
A magyar történeti kronológiának is van egy hasonlóan nevezetes dátuma, a honfoglalás éve. Bölcs Leó bizánci császár krónikása a 9. században feljegyezte, hogy az általa pontosan leírt napfogyatkozás után 4 évvel később vonultak be Árpád hadai a Kárpát-medencébe. Sikerült visszaszámítani a napfogyatkozás időpontját, amely 892-ben történt. Így tehát Leó krónikásának műve nyomán tartja úgy a magyar történelmi hagyomány, hogy a honfoglalás 896-ban történt.